Nevelőszülői hálózatban dolgozó szakemberként látom, hogy a nyár igazi görbetükröt tart elénk az állam gondoskodásában, szakellátásban nevelkedő gyerekeinkről. Ezt nemcsak azért fogalmazhatjuk meg, mert ilyenkor az intézményi (értsd közoktatás részéről történő) szocializáció háttérbe szorul, és a család „terhe" lesz a gyermek, hanem mert az intenzív családi együttlétek, esetleges közös táborozások a szakemberek számára is jobban betekintést engednek a szakellátásban lévő gyermek természetéről.

A nyár, áldás vagy átok?

Sok családban látom, hogy a gyerekek közoktatási intézménybe kerülése fellélegzést jelent a mindennapokban, hiszen - intézménytől, lehetőségektől, gyereklétszámoktól függően - a gyerekekről gondoskodnak, és tulajdonképpen besegítenek a társadalmi integráció folyamatába. A pedagógusok terheket vesznek le a szülők (és a nevelőszülők, nevelők) válláról, még ha egyre több támadás is éri őket a kiégés, vagy a szakmai kompetencia hiánya miatt. A gyerekeinket jól kontrollálható közegben, rendszerességre, alapvető higiéniára szoktatják, és több esetben az alapvető szocializációs normákat ők ismertetik meg azokkal a gyerekekkel, akik a vérszerinti családjukból kiemelésre kerültek. Természetesen vannak örömteli példák is, amikor a pedagógus vagy az intézmény és a nevelőszülő partnerként, egymás munkáját segítik. A reszocializáció, főleg, ha idősebb fejjel kezdődik nagyon nehéz, és egy idő után, a pedagógus is széttárja a karját, és kéri a szülőt, hogy a többi gyerekre való tekintettel írassa át a gyereket egy másik iskolába. Persze, azt is látnunk kell, hogy az intézményi közösség nem elegendő a nevelésben, és a gyerek az iskolában is csak azt éli meg, hogy fegyelmezik, folyamatosan korlátokat állítanak elé, teljesítenie kell, és közben pedig az iskolai közösség gyakran stigmatizálja is őket („ez is állami gondozott").

Emellett azonban azt is hozzá kell tennünk, hogy amennyire a gyerekintézménybe kerülése fellélegzést jelent a szülőnek, a nyár ugyanennyire fellélegzést jelent a pedagógusnak. A viselkedésproblémákat hordozó gyerek pedig a két világ határán van: azt érzi, mindenhol meg akarnak szabadulni tőle, az óvodában, iskolában és a családban egyaránt.

Amennyiben a nyári szünidő létezését tényként, szükségességét szakmai kérdésként fogjuk fel, a nyár nem terhet jelent, hanem inkább kihívás, feladat és az aktív kikapcsolódási lehetőség. Ha szép nyarunk lesz, nyugodt őszünk várható.

Táboroztatni, mégis hogyan?

4-10 éves gyerekekkel táborban eltöltött korábbi tapasztalataim sok mindenben megerősítettek abban, amit a gyereknevelésről tudok, tanultam. A szakellátásban élő gyerekek nincsenek azonos szinten kiegyensúlyozott családban nevelkedő gyerekekkel, hiszen mind fizikailag (törékenyebbek, alacsonyabbak, betegségre fogékonyabbak), mind intellektus vonatkozásában, de különösen érzelmileg hátrányt szenvedtek. Éppen ezért a velük való foglalkozás, a táborszervezés és a táboroztatás tudatos szakmai előkészítést igényel, nem elég a pedagógiai rutin. Még a legalapvetőbb szempontok is komoly tudatosságot követelnek meg, hogy megérthessük, mi zajlik a tábor falai között, és a gyerekek lelkében.

1. A tábor a gyerekek egy részének ismeretlen fogalom

A táborozásban résztvevő gyerekek egy része korábban sose hallotta azt a szót, hogy tábor, vagy nem volt tisztában a jelentéstartalmával; csak annyit láthatott, hogy az iskolában néhány gyerek táborról beszélget, örömmel elutazik egy-egy hétre, és utána feldobottan érkezik haza. A tábori részvétel lehetősége egyre inkább társadalom-, és szociálpolitikai kérdéssé válik, nem mindenki engedheti meg magának, hogy nyaralni menjen. Talán ezért is nagyon fontos a gyerekeinkkel tudatosítani, és bevonni őket az előkészítésbe, hogy tisztában legyenek vele, ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, és a tábor nem egy rossz dolog. Ez utóbbi tisztázása azért is fontos, mert előfordult, hogy a családból való kiemeléskor és a szakellátásba való ideiglenes bekerüléskor, vagy átmeneti nevelésébe vételkor, a gyerekeknek annyit mondtak: „egy rövid időre lesztek itt, olyan mintha nyaralnátok". Szomorú, hiszen a gyereknek joga van tudni, mi történik vele. A gyerekkel tehát tisztázni kell a táborozás, nyaralás lényegét, mikéntjét és lehetőleg minden előre ismert részletet. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a tábor szervezői jó időben minél több információt biztosítsanak a nevelő(k) vagy a nevelőcsalád és a gyerekek részére, mert utóbbiak számára a legelviselhetetlenebb a bizonytalanság, éppen elég részük volt már benne korábbi életükben. A „jó lesz neked ott, meglátod!" – nem elegendő.

2. A tábor krízis, a veszteség újraélése

Épp a fentiekből következik, hogy a feltöltődés élménye mellett a nevelőktől, nevelőszülőtől távolabbi nyaralás krízist is jelenthet, vagyis olyan lélektanilag is kritikus időszakot, amely a gyerekeknek érzelmileg kiemelten fontos, hangsúlyos, de nehezen tudnak vele kibékülni, szembenézni, és a megküzdési módszereik nem elegendők a leküzdésükhöz (Caplan krízis definíciójának az átfogalmazásában). Röviden: ez egy nehéz időszak, a kapcsolat próbája is egyben. Nagyon fontos, hogy a krízisben csak akkor lesz a „válság"-ból pozitív fordulat, ha a gyermek, és a szülő is partner ebben. A nevelőnek, nevelőszülőnek, elsődleges gondozónak azt kell bebizonyítania, hogy akkor is rendelkezésre áll, elérhető, ha fizikailag nincs jelen, ez egyfajta „szülőkonstanciát" (a szülőség fogalmának mentális reprezentációjáról van szó) teremt.

A krízis azért is erősödik meg, mert a gyerekeknek újfent az elszakadást kell megélniük. Ez nem egy mese, amelyben kettős tudattal benne is vagyok, meg nem is, azonosulok a főhőssel, és a szülői háztól való elszakadással meg nem is, hanem ez a kőkemény valóság, az elszakadás újraélése. Ez azonban olyan dolog, amit nem lehet elkerülni. Természetesen az igazi krízist, és lelki gyászt az anyától –családtagoktól - való elszakadás jelentette, és ez szinte feldolgozhatatlan, egész életre hatással bíró élményt jelent. Így a nevelőcsaládtól, gondozóktól távoli nyaralás, ha megvalósul, pszichológiai szempontból fontos része lehet a személyiségfejlődésnek. Más szavakkal ez egyfajta pszichoterápia, amelyben lehetőség van a veszteséget pozitívan újraélnünk és egyben bizalmat tanulhatunk. Ehhez azonban az kell, hogy az elsődleges gondozó, nevelőszülő engedje el, rakja fel a buszra, vonatra, és várja vissza a rá bízott gyereket, aki ezt tudja is (ez volna az ideális).

3. A nyaraltatás speciális pedagógiai feladat

A nyaralás, a táborban való részvétel optimális esetben nagy élmény is! Ez az egy vagy két hét lehetőséget teremt a pihenés, kikapcsolódás mellett arra, hogy jobban megismerhessék a gyerekek a világot, benne a szociális erőviszonyokkal, korlátokkal is. A rácsodálkozás, tényleg rácsodálkozást, és a világ felfedezését jelenti. Ennek megvan a maga pszichés vetülete, hiszen a pszichológiai fejlődésünkben a mozgásfejlődéssel, járás megtanulásával egyben a világ is megismerhetővé válik, és nemcsak a világ tágul ki, hanem az Én és a Másik, a gyermek és a szülő, a szülői kérés és a gyermeki dac is szembenéz egymással. Még ha nem is gondolnánk, a táborozásnál a faház mögötti játék az ott lévő szeméttel, a csatornafedéllel, vagy a bogarakkal, mind a világ megismeréséről szól. Éppen ezért fontos, hogy ezek a spontán érdeklődések tényleg spontánok maradjanak, ne fojtsuk el csírájukban őket.

2011 nyarán attól volt hangos a sajtó, hogy a nyaraltatást szakemberekre kell bízni, mert egyre többen hasznot húznak ebből a tevékenységből. A szakellátásban lévő gyerekek nyaraltatására vonatkozóan a szakemberek bevonásának szükségessége a táboroztatásba többszörösen is igaz, hiszen itt nemcsak szabadidő-szervezési feladatokat kell ellátniuk a nyaraltatóknak, hanem akár gondozási feladatokkal is meg kell küzdeniük, ugyanakkor oktatniuk és nevelniük is kell. Itt nem mások gyermekének „ideiglenes szórakoztatásáról, szabadidejének hasznos eltöltéséről" van szó, hanem a szakellátásban lévő, átmenetileg nevelésbe vett gyermekről, és ebben a tevékenységben nincs pihenési időszak. A gyerekek többnyire nagyon jelentős lemaradással érkeznek a szakellátásba. Ez vonatkozik a belső, idegrendszeri érés bizonyos lemaradásaira (pl. beszédfejlődés vagy mozgáskoordináció területén) vagy az érzelmi fejlődésre, de a traumák, elhanyagolás hatására bekövetkezett lemaradásokra is, mint ahogy a kognitív fejlődésre, nyitottságra, motiváltságra is.

A feladatok elsősorban a nevelőkre (nevelőcsalád, gyermekotthon) hárulnak, és a táborban való részvételre is meg kell érnie egy gyereknek. A gyerekek egy részének nevelhetősége korlátokba ütközik, mert már nem is szocializálni, hanem reszocializálni szükséges a gyereket, és ebben a reszocializációban a sikeresség kimenetele bizonytalan (pl. függ a bekerülés életkorától, genetikai örökségtől, fogékonyságtól, hátrányok természetétől, képességektől, készségekől, motivációtól stb.). Néhány esetben azzal találkozunk, hogy a normakövető viselkedés egy másfajta közegben (kevésbé korlátozó, vagy a korábbi élethelyzethez nagyon hasonló környezetben), vagy bizonyos életkorban (kamaszkor) olyan viselkedésmintákat hív elő, amelyek súlyos frusztrációt okoznak. A nyári táboroztatás pedagógiai szempontjainak kialakításánál fontos, hogy ugyanazon értékrendek, értékek mentén folyjék a munka, mint a tanév többi részében. A gyerekeknek fontos látniuk, hogy nemcsak a felügyeletükkel, nevelésükkel megbízott felnőttek hóbortja a határok állandó kijelölése és hangsúlyozása, hanem ez a társas együttműködés, egészséges kapcsolatok, és az önfegyelem szerves alkotóeleme a nyaraltatás alkalmával is (akkor is létezik, ha épp a korlátot nyújtó elsődleges gondozó nincs is jelen), miközben az ésszerű korlátokon és szabályokon belül alapvetően az ő érzéseik, vágyaik szerint célszerű kialakítani az időtöltést, ez segíti autonómiájuk, önállóságuk és ugyanakkor a szabálykövetés megteremtését. Látnunk kell, hogy az interiorizáció - vagyis hogy a külső dolgok belsővé válhatnak - egy nagyon fontos tényező a mi munkánkban, hiszen a későbbiekben „csak az marad az övé, amit magának megteremt". Gondoljunk csak arra, hogy ha egy gyermek abból a családból kerül be a szakellátásba, ahol nem volt természetes a kenyér az asztalon, akkor addig képes azt enni, ameddig előtte van (mert nem hiszi el, hogy holnap is lesz mit ennie).

A fentiek ellenére a táboroztatás, nyaraltatás nem szabad egy „félkatonai-rendszerű átnevelőtábornak" lennie, hanem a nevelésnek, oktatásnak észrevétlenül kell helyet kapnia. A tábor szabadabb jellege megengedi, hogy lehetőséget teremtsünk a korlátok tudatosítása mellett a szabadidő helyes és felhőtlen eltöltésére, és nem utolsó sorban a játék örömének a megélésére (a gyerekeket sok esetben meg kell tanítani játszani, vagy éppen beszélgetni). Sok esetben a játék számukra nem arról szól, mint sok kortársuknál (mint legfontosabb életkori tevékenység), hanem a felnőttel való kapcsolatteremtés, interakció kialakításának a lehetősége. A fejlesztő típusú, közösségi játékok, sport szerves részét képezhetik a programoknak, de különösképpen ajánlatos egy vezérfonalra felfűzni az egész tábor gondolatfonalát (lehet tematikus is, pl. sport vagy kézműves; vagy éppen egy mese, történet képezheti a programok gerincét), és segítségül lehet hívni a színjátszás, drámapedagógia eszközrendszerét, lehetőségét. Mivel a szakellátásban nevelkedő gyerekek értelmi képességei többnyire az átlagoshz, vagy a gyengébbekhez tartoznak, az instrukció megfogalmazásánál, a feladatok kijelölésénél figyelnünk kell erre (pl. rövid, egyértelmű feladat megjelölés, összetettebb feladatok részekre bontása). Ez azonban nem jelenti, hogy ne kellene megküzdenünk az ún. kellemes problémákkal (pl. a tehetségígéretekkel, tehetséggondozással).

3. A nyaraltatás speciális pszichológiai kihívás

A nyaraltatás természetesen „lélektani feladat" is, főleg olyannak, aki szakavatott szemmel tudja figyelni a gyerekek mindennapjait, és a csoport működését egyaránt. Fontos, hogy ne passzív szemlélő legyen a szakember, , hanem egyben érezze annak a felelősségét, hogy a segítői attitűdje és szakértelme a gyermek későbbi jövőjéhez, és abban rejlő sikerességhez hozzájárulhat, aktív együttműködésra, kölcsönös visszajelzésekre törekedjék. Az együttébredésben, együttes játékban, csoportfolyamatokban, altatásban benne van a pszichológiai segítő helyzet lehetősége. Ez nem azt jelenti, hogy állandó kényszert kellene, hogy érezzünk a segítésre, és nyomást gyakoroljunk a gyermekre. Frázisszerű, de a segítő személye különös jelentőséggel bír a nyaraltatás időszakában, hiszen a hitelessége, és személyiségének kisugárzása egyfajta terápia része lehet, öntudattalanul is.

A családjaikat nélkülözni kényszerülő gyerekek egyik legnagyobb biztonság forrásukat, a szülőt veszítik el, így a segítő személye különös biztonságot kell, hogy adjon. Éppen ezért nagyon fontos, hogy elsődlegesen az a felnőtt, aki irányítja, és összetartja a gyerekcsapatot, mindenképpen egy határozott, harmonikus személyiségű ember legyen, akihez igazodni tud a gyerek. Természetesen ezt a – maslowi szóhasználattal - biztonsági szükségletet a kiszámíthatósággal, a határok kijelölésével is meg lehet, és meg is kell teremteni. Ezt szolgálja az általános napirend, felelősségek világossá tétele, és a határok kijelölése (mit szabad, és mit nem). A határpróbák (konfliktusok, szabályok felrúgása) próbára teszik a legjobb pedagógust, de a gyereket is. A fentiek mellett a biztonsági igény a nap legérzékenyebb –este és reggel, de különösen este - részeiben erősödik fel a leginkább. Éppen ezért a fektetés és altatás során különösen elő kell hívnunk magunkban a jó segítőt, aki mögé tud látni a dolgoknak, értelmezi ezeket a helyzeteket. Ekkor a legvédtelenebbek, legsebezhetőbbek a gyerekek.

Az olyan kérdések, mint hogy „Te miért alszol az ajtó mellett?", lehetőséget teremtenek a beszélgetésre. Tudnunk kell, hogy a gyerekek érzelmileg különösen hajlamosak a regresszióra, vagyis egy biztonságot nyújtó személyiségfejlődési fázisba való visszacsúszásra, és éppen ezért ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem feltétlenül a gyermek, fiatal valós életkorának megfelelő módon történik, hanem inkább a személyiségfejlődési szintjének megfelelően. Például az előbb említett „Miért alszol az ajtó mellett?" kérdésre a válasz még egy kisiskoláskorú gyerek esetében is helytálló, ha arra vonatkozik, hogy senki ne tudjon bejönni, és én vagyok a „vár őre", és egy mesébe röpítem el őket (ez egyébként az óvodások legjobb elfoglaltsága és ez felel meg az ő érzelmi életüknek és kognitív fejlődésüknek). A regresszió nem csupán érzelmi élet terén jelent egyfajta védő mechanizmust, de ez a valóságban is visszakerülést jelent egy olyan énállapotba, amit már túlhaladtak, de biztonságot nyújtott nekik, vagy az az énállapot felszínre hozta a törődés szükségességének megfogalmazását. Az enuretikus (bevizelés) problémák nagyon sok gyereknél jelentkeznek, nem csak olyanoknál, aki állami gondoskodásban élnek. Ez a probléma is regresszív tünetként funkciónál (természetesen, ha nincs organikus háttere).

Az esetek nagy százalékánál ez inkább figyelemfelhívás a szervezet részéről, hogy megoldatlan (vagy legalábbis az egyén számára annak tűnő) személyiségfejlődési gonddal küszködik az egyén. Minél inkább biztonságban érzi magát a gyermek, minél inkább éretté válik a személyisége, annál kevésbé valószínű, hogy megjelenik ez a tünet. A nyaraltatásokban – mint ahogy az óvodai beszoktatásoknál – nagyon sokszor előkerül, ami lehetőséget teremt a megszégyenítésre is, éppen ezért ezt diszkréten kell kezelnie a felügyelő tanárnak, segítőnek.

Az esti időszakot fontos komolyan kezelni. Érzékenységet hoz a felszínre, de a bizalom kiépítésének a lehetősége ekkor a legmélyebb. Az esti lefekvéseknél kényszerűen benne van a levegőben az egész nap öröme és terhe, ami a beszélgetés lehetőségét jelenti („Mi volt a jó a napban, és mi volt, ami kevésbé volt jó?"). Ez egyébként alkalom a hallgatásra is, nagyon sok családi történet ekkor kerül felszínre, a gyerekek pedig szívesen mesélnek. Ha a klasszikus terápiás munkával vonunk párhuzamot, akkor ezek az alkalmak a pszichológiai szempontú adatgyűjtés fontos részei (anamnézis feltérképezése és exploráció lehetősége). Persze a „diagnosztikus fázis" után jelentkező „terápiás szakasz"-nak is van megfelelője, hiszen egy-egy hét nagyon sok lehetőséget hordoz a terápiára, illetve egyéni segítői beszélgetésekre. A gyermekterápiák módszertanának szerves részét képezi, hogy a kisgyereknek a személyiségéhez a játékon keresztül, a nagyoknak a beszélgetéseken keresztül vezet az út. Újfent alá kell támasztanom, hogy a beszélgetéseknél, közös hallgatásoknál sokkal inkább domináns a személyes jelenlét (együttes játék, részvétel az interakcióban). A nagyobbak esetében megállapítható, hogy a viselkedészavarral küszködő gyerekek esetében nem feltétlenül a kognitív-behaviorista szempontú terápia jár eredménnyel, hanem sokkal inkább az a tény, hogy a segítő modell-személyiségként van jelen. Itt nem lehet köntörfalazni, a gyerekek könnyedén a színfalak mögé látnak. A viselkedészavar kezelésében szinte mindig beválik a helyzetekhez való őszinte hozzáállás és ezekre adott őszinte reakció. Az együttélés egy idő után nem tud mit kezdeni a sztereotípiákkal, éppen ezért a helyzet-specifikus megoldások, segítséget jelenthetnek a magatartászavarok kezelésében.

Ha kommunikációs szempontból közelítünk a gyerekekkel való munkához, akkor a tünethordozás mindenképpen egyfajta kommunikáció a gyermek részéről, ami lehet, hogy a nonverbális és metakommunikációs szinteken jelenik meg. Ha megértjük, hogy mit akar közvetíteni a gyermek – akár szomatikusan vagy a szavak szintjén - akkor arra reagálva tudunk visszajelezni. Sok esetben éppen ez a nehéz, és éppen ezért követel meg a gyerekekkel való munka komoly szaktudást, hogy „lássunk, és ne csak nézzünk", hogy a tünetek, verbális és nonverbális jelzések (különösen ez utóbbiak) milyen üzeneteket akarnak közvetíteni, és miről szólnak.

A helyzet értelmezése azonban megköveteli, hogy az üzenetet küldő üzenetére, ha megértettem, reagáljak. Ezt a reagálást a gyerekek nagyon várják, sőt számukra nagy kérdés, hogy a saját üzenetküldéseiket se tudják jól értelmezni. Elsődlegesen érzelmileg közvetítik, hogy segítségre (biztonságra, szeretetre, örömre) van szükségem. A segítő felelőssége, és feladata, hogy komolyan vegye a hozzá forduló gyermeket. Tudnunk kell, hogy a nonverbális kommunikáció felülírja a verbális kommunikációt, vagyis ha disszonancia van a kétféle kommunikáció között, inkább hiszünk a nonverbálisnak. Éppen ezért a nonverbális jelzések közlése dominánsabb lehet a kommunikációban.

Nagyon jó példa erre az érintés. A gyerek megérintése, vagy éppen a játékban való egészséges határokon belüli fizikai kontaktus tudatos alkalmazása jótékony hatással van a gyermek közérzetére, és segítséget jelenthet a gyerekkel való terápiában. Ez azért is fontos, mert a szakellátásban élő gyerekek nagy része bántalmazott gyermek, akik vagy nem ismerik a testi kommunikáció ilyen formáját (elhanyagolták őket) – és ez a rosszabb-, vagy éppen ismerik, de csak egyféle formáját, a verést (fizikailag bántották őket).

A szakemberek éppen ezért kénytelenek azt mondani, jobb a patologikus kapcsolat, mint a semmilyen, mert akkor a gyerek érzi, hogy számításba veszik, és „kapcsolatban van" a szüleivel, gondviselőjével. A fentieket húzza alá az a tény is, hogy az elhanyagolt gyerekek fizikailag törékenyebbek, kisebb növésűek, és egészségügyi szempontból sérülékenyebbek (hajlamosabbak a fertőzésekre) kortársaiknál. A jó érintés alkalmazása a gyerekekkel való munkában felülírhatja a korábbi patológikus testi bántalmazásokat, attól függően, hogy milyen mély volt a sérülés. Ráadásul a növekedésre és az örömérzetre is jótékony hatással van.

A gyerekek nyári táboroztatásánál nem árt, ha ezt tudjuk, és tudatosan alkalmazzuk a különféle programok megszervezésénél (pl. körjátékoknál, feladatoknál, sportban vagy az esti elköszönésekben). Ez a tény egyébként az érzelmi életre is jótékony hatással bír. Ugyanakkor éppen azért, mert sok gyereknek traumatikus tapasztalatai vannak az abúzussal, érintéssel kapcsolatosan, kiemelten gondosan kell figyelni erre. A gyerekek egy része elutasítja a fizikai érintést, míg mások kifejezetten kérik, sőt felfokozottan, szexualizáltan viselkednek, és erre megfelelő támogató terápiás választ kell adni. A felnőtt szakembernek értelmeznie kell tudni a jelzéseket.

Összegző gondolatok

A nyárra való előkészület külön kihívást jelent a pedagógusoknak, gyermekvédelmi intézményeknek egyaránt. Amennyiben jól sikerül előkészíteni a nyári nyaraltatást, táborozást, a gyerekekkel való munka erőforrássá és támponttá tud válni a pedagógusok, illetve a működtető szervezet későbbi munkájában. Az állam gondoskodásában élő gyerekek azonban sok tekintetben mások, mint otthon élő kortársaik, így a velük való foglalkozás és az ő táboroztatásuk speciális odafigyelést, előkészületet, és szakmai kihívást jelent, a pszichológiai szempontok megfogalmazása pedig segítséget tud nyújtani ebben a felkészülésben.

Végül: jótanácsok tábort szervezőknek!

• A táborhely-választásnál igyekezzünk kitérni a biztonsági szempontokon túl a közösségi szempontokra is.
• Legyünk rugalmasak, és a ne a gyerekeket szabjuk a táborhoz, hanem fordítva. Ha szükséges a tábor ideje alatt is legyünk készek a változtatásra.
• Legyen vezérfonala a programoknak!
• Igyekezzünk felkészülni a legváratlanabb helyzetekre, krízishelyzetekre is (telefonszámok, elérhetőségek legyenek meg).
• A legfontosabb általános információkat igyekezzünk minél hamarabb megosztani az elsődleges gondozókkal, nevelőszülőkkel, a konkrétabb információkat pedig legalább egy hónappal a tábor előtt tisztázzuk (mit kell vinni, ki lesz a személyes felelős, milyen programtervezet született).
• A legfontosabb konkrét információkat minél hamarabb igyekezzünk begyűjteni a táborban résztvevő gyerekekről (gyógyszerérzékenységtől kezdve a személyes kérésekig).
• Legyünk toleránsak a gyerekekkel, kiemelten a legérzékenyebb időszakokban (főleg este).
• Vigyünk játékokat, eszközöket a közösségépítéshez!
• Minden gyereknek legyen személyes felnőtt kapcsolata, felelőse .
• Figyeljünk a gyerekek biztonságérzetére, amit lehet, magyarázzunk meg nekik!
• Kérjük ki a véleményüket, és vegyük is figyelembe, vonjuk be őket a tervezésbe, kivitelezésbe, értékelésbe, kérjünk, és adjunk visszajelzést, ne minősítsünk!
• A szobabeosztásoknál, programoknál is a lehetőségek határáig vegyük figyelembe a gyerekek érzelmi, speciális illetve korosztályi igényeit!

Nagy Attila (pszichológus, SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványa): Lélektani szempontok az állami gondoskodásban lévő gyerekek nyaraltatásához