A kép bejárta a világsajtót: Sandra Bullock egy örökbefogadott kisfiút ölelget. Hasonló fotó készülhetett volna Cate Blanchett Oscar-díjas színésznőről is, aki még tavaly jelentette be, hogy örökbefogadott egy kislányt. Angelina Jolieről pedig szinte már csakis családi portrék jelennek, hiszen három adoptált gyermeke van: Maddox Kambodzsában, Pax Vietnámban, Zahara Etiópiában látta meg a napvilágot.
Hírértéke van, ha egy filmes nagyágyú, vagy egy zenei világnagyság adoptál egy csöppséget. Mindez már nem mondható el a civilek esetében, finoman szólva szinte minimális figyelem irányul feléjük, és ez alól az Ágacska Alapítvány[1] sem kivétel, amely pedig több mint 13 éve segíti az örökbefogadó szülőket a gyermek felnevelésével kapcsolatos kérdésekben. Az alapítvány Beszéljünk róla?!” (valós mesék örökbefogadó családokról) címmel megjelent könyvében a pszichológusok mellett örökbefogadott gyermekek és szüleik osztják meg tapasztalataikat az örökbefogadás nehézségeiről, örömeiről, fájdalmairól. Az örökbefogadás hazai helyzetéről Dr. Bátki Anna klinikai szakpszichológussal beszélgettünk, aki hosszú ideje foglalkozik ezzel a témával.
Tabutéma az örökbefogadás?
Nemzetközi trendeknek is köszönhető, hogy egyre többen vállalják fel az örökbefogadást, ismert hollywoodi sztárok beszélnek nyíltan az örökbefogadásukról. Azt is mondhatjuk, hogy külföldön „divatba jött” az örökbefogadás. A jóléti társadalmakban egyre elfogadottabb, hogy családok a vér szerinti gyerekeik mellé hátrányosabb helyzetű térségekből fogadnak örökbe gyerekeket. Itthon is egyre nyíltabban kezelik az örökbefogadást. Az örökbefogadó szülők különböző csoportokat alakítanak ki, beszélgetéseket szerveznek, egyre több internetes portál is van, amely ezzel a témával foglalkozik. Ugyanakkor továbbra is gyakori, hogy az örökbefogadó szülők nem tárják fel az örökbefogadás tényét sem környezetük, sem gyermekük előtt. Néhány hónapja keresett meg egy anyuka, akinek már tíz évesek az ikrei és még nem árulták el nekik, hogy születésük után örökbe fogadták őket. Ilyenkor mindig a szülőt kell segíteni, és megérteni, hogy vajon miért ilyen nehéz neki erről őszintén beszélni, mitől fél. Ebből a helyzetből azonban már nem igazán lehet jól kijönni. Volt olyan kamaszlány, akit viselkedési problémák miatt hoztak a gyermek-pszichiátriára, és a vizsgálat előtt az anyukája kiküldte, majd amikor kettesben maradtunk elárulta nekem, hogy a már 16 éves lánya örökbefogadott, de ő ezt nem tudja. Ragaszkodott ahhoz, hogy a lány ezt ne is tudja meg. Ezt az esetet nem is tudtam elvállalni, mert sem szakmailag sem etikailag nem tudtam ezzel az elvárással azonosulni, az anyukát pedig hiába próbáltam abban támogatni, hogy fel tudja tárni a gyermeke előtt az örökbefogadás tényét - ő elzárkózott ezelől. Ilyen esetekben nagyon jellemző a szülőkre a bűntudat, mert felismerik, hogy el kellett volna mondaniuk gyermeküknek, hogy örökbe fogadták őket, ezt mégsem tették és teszik meg. A szülőkben félelmek, szorongások vannak, tehát nyilvánvalóan nem azért tartják ezt titokban, mert rosszat akarnak a gyereknek. Nekik kéne ebben segítséget kapniuk. Ha az örökbefogadó szülők el tudták fogadni esetleges saját veszteségeiket, fel tudták dolgozni a traumájukat, például ha nem lehetett vér szerinti gyerekük, illetve nyíltan tudnak az örökbefogadáshoz állni, a gyereket el tudják fogadni olyannak amilyen és nem valami mást keresnek, akkor az esetek jelentős részében nem is kell szakember segítségét kérniük. Sokan kérdezik tőlünk, hogy hogyan és mikor mondják el az örökbefogadást? Mi azt szoktuk tanácsolni, hogy ez ne egy egyszeri alkalom legyen, hanem már egészen babakortól kezdve érdemes erről beszélgetni. Senki nem emlékszik arra, hogy mikor mondták el neki, hogy fiú, vagy lány, hanem valahogy mindig is tudta: ugyanígy, az örökbefogadásról is fontos időről-időre beszélni. Ennek az is az előnye, hogy a szülő már akkor hozzászokik ahhoz, hogy erről beszéljen, amikor a gyerek még nem is érti. Ezek a kérdések továbbá mesében is tematizálhatók, szerencsére itthon is egyre több mese érhető el az örökbefogadásról.
Említette, hogy az örökbefogadás divat lett külföldön. Ennek nincsenek negatívkövetkezményei, hatásai?
Minden divatnak vannak hátulütői. Feltétlenül örvendetes, hogy az örökbefogadás nem stigma többé, lehet róla beszélni, bekerült a köztudatba. Sokféle család van: nemcsak az örökbefogadott gyerekek egy kicsit mások, hiszen egyre több az egyszülős család, a mozaik család, a szivárvány család, az azonos nemű szülők által nevelt gyerekek. Ez a része a divatnak nagyon jó, mert ez az elfogadásról is szól. Az nyilván veszélyes, hogyha valaki csak azért fogad örökbe, mert az divatos, és könnyű megoldásnak tűnik. Nem szerencsés, hogyha egy nagyon rózsaszín, idealizált képet festenek az örökbefogadásról, hiszen ez nem igaz.
Hogyha egy gyereket a harmadik világból örökbe fogadnak, annak nincs meg az a hátránya, hogy elveszti a kultúráját, nem lesz esélye arra, hogy valamikor a vér szerinti szüleit megismerje?
Minden örökbefogadási történet veszteségekkel és nyereségekkel jár. Sokszor már korábbi sérülésekkel, fájdalmakkal, bánattal érkezik a történet egyik-másik szereplője, vagy a folyamat maga tartogat olyan nehézségeket, amelyek a későbbiekre is kihatnak. Azt kell mérlegelni minden esetben, hogy mi az, amit kap az a gyerek, aki elveszíti a vérszerinti szüleivel való találkozás lehetőségét és vele az ő kultúrájuk elsajátítását. Talán élesebben látszanak a veszteségek, amikor más országokból, kultúrából fogadunk örökbe, de a gyerek akkor is elveszíti a gyökereit, a vér szerinti szüleit, amikor egy magyar házaspár egy másik magyar gyereket fogad örökbe.
A magyarországi inkubátor programmal összefüggésben mit gondol az identitás kérdéséről?
Az örökbefogadott gyerekek jelentős részénél komoly feladat és probléma az identitás kérdése. Ebben vannak fokozatok, de minden örökbefogadott gyerek küzd ezzel a kérdéssel. Nyílt örökbefogadás esetén sokat tudhat a gyerek a vérszerinti szüleiről, akár kapcsolatot is tarthat velük. Amerikában, Angliában ez igen elterjedt, és szerencsére már Magyarországon is van erre példa. Ugyanakkor nagyon sok olyan örökbefogadás van, amikor senki nem tud semmit a gyerek biológiai szüleiről. Ilyen például az inkubátor program, vagy amikor hamis papírokkal otthagyják a kórházban az újszülöttet. Ezekben az esetekben a gyereknek valamilyen fantáziaképből, részinformációkból kell felépítenie magában egy identitást. Ez nagyon nehéz feladat, amelyhez segítséget kell kapnia. Járt hozzám egy család, ahol semmit nem tudtak a biológiai szülőkről, és megpróbáltuk feltárni, hogy a gyerek milyennek képzeli a vérszerinti anyját. Behoztunk mindenféle újságokat és mindenki, az örökbefogadó szülők és a gyerek is montázst készített: kivágtak képeket, rajzoltak, tulajdonságokat gyűjtöttek, tehát sokkal inkább a belső képpel dolgoztunk, hogy ő vajon milyennek képzeli el a vérszerinti szüleit. Megható volt, amikor az örökbefogadó szülő azt mondta, hogy „biztos nagyon szép lehetett az anyukád, mert te is milyen szép vagy.” Mindenesetre ilyen esetekben azt el kell tudni fogadni, hogy nem tudjuk és valószínűleg sose fog kiderülni, hogy valójában milyen volt a vérszerinti szülő, de ettől ez a kérdés még nincs lezárva.
Az a legnehezebb a gyereknek, ha semmit nem tud a vérszerinti szüleiről?
Az örökbefogadó szülőknek sokszor elég megterhelő, amikor tudomásuk van arról, hogy a vérszerinti szülők mondjuk bűnözők voltak, vagy nemi erőszakot követtek el, vagy pszichiátriai betegségük van. Ilyenkor azt is mondják, hogy bár jobb lenne semmit sem tudni. A szakemberek azonban azt szokták mondani, hogy pszichológiai értelemben a bizonytalanság sokkal rosszabb, sokkal kínzóbb, mint a rosszat tudni. Amikor vér szerinti családjáról kérdezősködik az örökbefogadott gyerek, akkor nagyon sok szülő (vagy azért mert számára kényelmetlen a téma, vagy azért mert nem gondolnak bele egyszerűen egy „nem tudommal” lezárják a beszélgetést. Ez lehet, hogy tényszerűen megfelel ugyan az igazságnak, de egyáltalán nem érzékeny a gyerek elemi erejű kíváncsiságára. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy nem tudom, de ettől még beszélgethetünk róla. Lehet róla közösen fantáziálni, ki lehet találni róla meséket, hogy vajon milyen ő, tehát mindenképpen azt kell közvetíteni, hogy erről lehet gondolkodni és beszélni, és az egy elfogadható dolog, hogy a gyerek kíváncsi. Így sokkal könnyebb megbirkóznia a bizonytalansággal.
A Vadaskert Kórházban több éven keresztül tartott csoportterápiát az örökbefogadó szülőknek. Mik voltak a leggyakoribb problémák, nehézségek, amelyekkel megkeresték?
Nagyon sok szempontból érezhetik az örökbefogadó szülők, hogy magukra hagyták őket. Magyarországon ugyanis az ellátórendszer nincsen felkészülve azokra a nehézségekre, amelyek az ő speciális helyzetükből adódnak. Vannak ugyan nevelési tanácsadók, gyerekorvosok, és mindenféle szolgálatok, de ezek egyrészt túlterheltek, másrészt sokan nem rendelkeznek kellő ismeretekkel vagy eszköztárral az örökbefogadással kapcsolatban. Egy iskolában, óvodában, vagy nevelési tanácsadóban dolgozó pszichológus nincs feltétlenül felkészülve az örökbefogadással járó speciális nehézségekre, kérdésekre. Például arra, hogyan beszéljünk az örökbefogadásról és örökbefogadottságról a családon belül és azon kívül. Jellemzőek lehetnek a fegyelmezési, kerettartási nehézségek, sokszor előfordul, hogy a gyerekek már lemaradásokkal, vagy viselkedés problémákkal érkeznek a családba, a szülők pedig bizonytalanok a szülői szerepükben. Gyakran találkozunk továbbá kötődési nehézségekkel, főleg ha már idősebb korban örökbefogadott gyerekről van szó. Egy külön terület a bántalmazó, elhanyagoló családból érkezett gyerekeké, akik sajnos már hozzák magukkal a saját traumáikat, veszteségeiket, fájdalmaikat, sebeiket. Halmozottan jelentkeznek az iskolai problémák is, mert az örökbefogadott gyerekeknél az átlagosnál gyakoribbak a részképesség problémák, a figyelemzavar, a hiperaktivitás. Ugyancsak komoly nehézségek jelentkezhetnek kamaszkorban.
A részképesség zavar, figyelemzavar a korábbi veszteségek miatt fordulnak elő gyakrabban az örökbefogadott gyerekeknél?
Lehetséges, de talán valószínűbb, hogy pre- illetve perinatális idegrendszeri fejlődési sajátosságról van szó, ha pl. a vérszerinti anya a terhesség alatt tartós stressznek, szorongásnak volt kitéve, vagy esetleg cigarettázott, alkoholt fogyasztott, gyógyszert szedett. Nagyon sok tényező befolyásolja a kognitív képességek alakulását. Nem tudjuk még pontosan, hogy miért ilyen gyakori a hiperaktivitás és a figyelemzavar örökbefogadott gyerekeknél, de ez egy általános észrevétel.
Mitől alakulnak ki a kötődési zavarok?
Kötődés szempontjából az első életév egy rendkívül meghatározó időszak, úgynevezett szenzitív periódus. Általános tapasztalat, hogyha körülbelül a gyerek egy éves koráig nem alakul ki biztonságos, stabil kötődése egy gondozóhoz, egy nevelőszülőhöz, vagy bárkihez, akkor utána már nehezebb lesz kötődnie. Nem lehetetlen, de ezek a gyerekek mindenképpen valamilyen hátránnyal, hiánnyal érkeznek az örökbefogadó családba, és nem elég csak szeretni őket, hiszen náluk nem alakult ki teljesen a kötődésnek az idegrendszeri struktúrája, érzelmi alapja. Ezeknek a gyerekeknek tehát nehezebb lesz biztonságosan kötődni örökbefogadó szüleikhez is.
A kötődést meg lehet tanulni?
Ebben megoszlik a szakma véleménye. Vannak azonban kifejezetten erre irányuló terápiák, és akik ezt végzik, hisznek abban, hogy intenzív pszichoterápiával ez orvosolható. Én személy szerint nem hiszek az előre determinált dolgokban, tehát azt gondolom, hogy nagyon sok lehetősége van egy embernek alakulni, érni, változni az életben.
Azt mondta, hogy a kamaszkorban is lehetnek nehézségek. A kamaszkor mindenkinek nagyon nehéz időszak. Ezen a területen is van különbség örökbefogadott, és a vér szerinti családjában nevelt gyerekek között?
Az örökbefogadott gyerekeknél gyakran sokkal nehezebb a kamaszkor, amely az identitáskeresésről, értékválasztásról szól. Ilyenkor mindenkinek azzal kell megküzdeni, hogy ki is ő, le kell válni a szülőkről, hogy kialakítson egy új, immár saját identitást. Az örökbefogadott kamaszoknak hatványozottan nehezebb dolguk van, hiszen úgynevezett kettős identitással rendelkeznek. Van egy fajta identitásuk, azonosulásuk az örökbefogadó szülőkkel, és a vérszerinti családjukkal még akkor is, hogyha nem tudnak róluk semmit, mert a fantáziájukban él egy kép róluk. Mind a két viszony lehet konfliktusos, bonyolult, így nekik sokkal jobban meg kell küzdeni, hogy megtalálják a saját útjukat, hogy kik is ők. Egy serdülő örökbefogadott gyereknek fogalma sincs arról, hogy a teste milyen irányban fog változni, magas lesz-e, vagy alacsony, duci, vagy sovány, mert nem tudhatja, hogy kire hasonlít. Nincsen tisztában a képességeivel, és sokkal inkább érezheti magát elszigeteltnek egy olyan családban, ahol ő másban ügyes, mint az örökbefogadó családja. Ennél sokkal bonyolultabb az értékrend kialakítása, az elköteleződés, a párválasztás, a szexualitással kapcsolatos nehézségek. Jóval több kétség, szorongás van bennük, mert nagyon sokszor övezi azt valami rossz. Például azt hallhatják, hogy ők egy nem kívánt terhességből születtek, őt a vérszerinti apja elhagyta, vagy rosszul bánt a vérszerinti anyjával, magára hagyta őt, ezért lehet az örökbefogadott gyerekekben egy bizalmatlanság. Van egy érdekes kérdés, amelyre sokan nem gondolnak: egy amerikai könyvben egy örökbefogadott írta, hogy nehéz partnert választania, mert állandóan ott volt benne a félelem, hogy tudtán kívül egy inceszt kapcsolatba kerül, hiszen ő nem tudhatja, hogy kik a rokonai. Rettegett attól, hogy megismerkedik valakivel, aki lehet, hogy a testvére, vagy unokatestvére, így nagyon nehéz szexuális kapcsolatot létesítenie. Van olyan örökbefogadott gyerek, akinek a vérszerinti anyja nemi erőszak áldozata lett, ebből született, és egy ilyen örökséggel nagyon nehéz serdülőként elkezdeni a bizalomteli szerelmi szexuális együttléteket. Kamaszkorban szokott felmerülni a félelemmel, szorongással vegyes kíváncsiság, hogy az örökbefogadott találkozzon-e a vérszerinti szüleivel. Ilyenkor kulcsfontosságú az örökbefogadó szülők hozzáállása, hogy mennyire támogatják a gyereket ebben. Sok örökbefogadott gyerek úgy érzi, hogy árulás lenne az örökbefogadó szülőkkel szemben, ha ő meg akarná keresni a vérszerinti szüleit. Nyilván ez már sokkal korábban eldől, hogy egy olyan légkör, kapcsolat alakult-e ki a családban, amelyben ő érezheti úgy, hogy szabad kíváncsinak lennie, szabad megkeresnie őket. Ez az egyik legnagyobb és legnehezebb feladat, ezért rendkívül fontos ilyenkor, hogy az örökbefogadó szülők érzelmileg támogassák a gyereket.
Felkészítik az örökbefogadó szülőket ezekre a nehéz szituációkra az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamokon?
A tanfolyamok[2] általában nagyon jók, hasznos információk hangoznak el, de rettentően rövidek, összesen 21 órás az egész. Ezért a jövőben szeretnék elindítani egy csoportot a szülőknek, akik szívesen foglalkoznának ezekkel a témákkal részletesebben, behatóbban. Az is egy probléma, hogy sok minden elhangzik a tanfolyamon, de általában olyan hosszú Magyarországon a várakozás, hogy évek telhetnek el a tanfolyam, és aközött amíg gyerekük lesz. Jó lenne, ha jól működő külföldi példák mintájára itthon is létre tudna jönni egy olyan szervezet, vagy team, ahol együtt dolgozik a gyógypedagógus, a gyerekpszichológus, a felnőtt klinikai szakpszichológus, pszichiáter, szociális munkás és a családterapeuta. Egy ilyen csapat mindig a családok egyedi szükségletei, igényei szerint dolgozna. Lehetne tanácsadás, klub, csoportfoglalkozás, gyógypedagógiai felmérés, szülőtréning, illetve fejlesztés, és a különböző terápiákat egymás után, vagy egymást kiegészítve lehetne végezni.
A témához kapcsolódó írás:
Herczog Mária (2001): Megoldások és álmegoldások. In: Ne hagyjuk őket magukra! Megelőzhető az újszülöttgyilkosság
Család, gyermek, Ifjúság Egyesület Budapest, 2001
[2]http://www.tegyesz.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=18&Itemid=19