Ami mégis nagyon fontossá tette Chettyék eredményét, hogy mindezt világos és konkrét példákkal tudták illusztrálni, komoly érvet adva azok kezébe, akik a társadalmi mobilitás elősegítésében látják az egyik fő eszközt a szegénység és a leszakadás elleni küzdelemhez.

A sorsolás kevés

Csakhogy a Michigan Egyetem közgazdásza, Eric Chyn szerint a Harvard kutatói nem mentek elég messzire, amikor a társadalmi mobilitás fontosságát bizonyították. Chyn ugyanis további empirikus vizsgálatok után arra jutott, hogy még annál is meghatározóbb a lehúzó környezet elhagyása, mint amit Chetty és kollégái állítottak.

A tavaly publikált kutatásban ugyanis az amerikai szövetségi kormány 1994 és 1998 között futott lakhatási kísérletének eredményét vizsgálták. Ebben leszakadt környéken élő, szociális bérlakásokban lakó családoknak kínáltak lehetőséget arra, hogy egy lottószerű sorsoláson vegyenek részt. Akiket kihúztak, különféle feltételek mellett kuponokat kaptak, melyeket az adott város jobb gazdasági és társadalmi helyzetű negyedeiben költhettek el lakásbérlésre. Akik viszont nem nyertek, maradtak ahol voltak, és kontrollcsoportként figyelték meg őket.

A kilencvenes évekbeli beavatkozás egyben társadalomtudományos kísérlet is volt, hiszen mivel csak a véletlenen múlt, hogy hasonló alaphelyzetből melyik családok költözhetnek át a jobb életkörülményekbe, ez lehetőséget adott arra, hogy megfigyeljék, mennyit számít a környezetváltozás.

Röviddel a kísérlet lefolytatása után nem sok eredmény látszott, sokan kudarcnak is könyvelték el a projektet. De Chettyék évekkel később újra elővették az adatokat, és ki tudták mutatni, hogy egy nagy nyertes csoportja mindenképp volt a költözésnek: azok, akik még fiatal gyermekként költözhettek el családjukkal együtt. Ők felnőttként látványosan többet kerestek, mint az eredeti lakóhelyen ragadt társaik.

Csakhogy Chyn szerint a sorsoláson részt vevő családok sorsát vizsgálva nem elég széles mintát kapunk. Ezért ha csak a sorsolás nyerteseinek és veszteseinek eltérő életútját vizsgáljuk, nem érthetjük meg teljesen, mennyit számít, ha egy gyerek beleragad egy leszakadt környezetbe.

A lehetőséggel, hogy sorsolás útján költözhessenek el a környékről, ugyanis csak a szóba jöhető családok negyede élt. A jelentkezés teljesen önkéntes alapon zajlott, és a tanulmány készítői is azt figyelték meg, hogy azok a családok jelentkeztek, melyekben eleve nagyon erős volt a törekvés arra, hogy a környezet destruktív hatásaitól megvédjék a gyerekeiket. Például ezekre a családokra jellemző volt, hogy a kiskorú gyerekeket szinte soha nem engedték ki otthonról egyedül, a szülők pedig folyamatosan ellenőrizni próbálták, hogy mi történik velük.

Azaz a kísérlet épp azokra a családokra volt igazán hatással, akik a lehetőségekhez képest eleve a legkevésbé voltak kitéve a rossz környék negatív hatásainak. És joggal vethető fel, írja Chyn egyik témavezetője, a kutatást aNew York Timesban megjelent cikkével igazán ismertté tévő közgazdász, Justin Wolfers, hogy a környezet destruktív hatása még élesebben jön elő olyan gyerekek esetében, akiknek a családja kevésbé volt elkötelezett a környezeti ártalmak csökkentésében. 

Nem ismerni hatékonyabb eszközt

Chyn pedig talált is egy mintát, amivel ezt az elméletet is mérni lehetett. Szemben az 1994-es kísérlettel, ahol önkéntes alapon ment a jelentkezés, a kilencvenes évek végén Chicagóban zajlott egy nagy lakhatási program, ahol egy leszakadt környék számos lakóját érintették a változások.

1995 és 1998 között a városvezetés sorra bontott le lakótelepi épületeket a város egyik legrosszabb hírű, társadalmilag és gazdaságilag is szegregált negyedében. A lebontásra ítélt épületekben lakó családokat pedig a város új helyekre költöztette, de erre egyáltalán nem önkéntes alapon ment a jelentkezés, mint a sorsolásos projektnél. Voltak viszont épületek, melyekhez nem nyúltak, így itt is megmaradt az a csoport, amelyik helyben maradt, és kontrollcsoportként működhetett.

Chyn pedig két évtizeddel később megnézte, hogyan alakult az élete azoknak, akik gyerekként költözhettek el a lakótelepekről, és kezdhettek új életet családjukkal. És nagyon látványos eredményeket talált. Összesen több mint ötezer ember életének alakulását elemezte, akik gyerekként éltek a lakótelepeken és az derült ki, hogy átlagosan éves szinten 16 százalékkal keresnek most többet azok, akik akkor elköltöztek, mint azok, akik gyerekként ott ragadtak. És kilenc százalékkal nagyobb az esélye annak is, hogy foglalkoztatják őket.

Szintén fontos különbség, és erről vélhetően bőven lesznek még tudományos viták a közeljövőben, hogy Chyn minden elköltözött gyerek esetében talált pozitív fejleményeket, míg Chettyék egyik legérdekesebb eredménye éppen az volt, hogy csak a fiatalon elköltöző gyerekeknél tudták kimutatni a pozitív hatásokat, a tinédzser korban költöző fiataloknál sokszor még veszteséget is találtak: a jobb minőségű lakóhelyre költözés sokszor nem kompenzálta, hogy ki kellett szakadniuk a kortárs csoportjukból, odalettek a kapcsolataik.

Az első értékelések alapján Chyn eredményei alapjaiban alakíthatnák át a lakhatási politikát is, hiszen elég világosan látszik, milyen előnyei vannak, ha alacsony keresetű családokat kiemelnek a társadalmilag és gazdaságilag leszakadt lakókörnyezetékükből: ez egyrészt nagy lökést adhat a gyerekeknek, de kormányzati megtakarítással is járhat, hiszen hosszabb távon a szociálpolitikai költségeket csökkenti.

Emellett pedig számos dokumentált pozitív hatása van annak, ha egy társadalomban gazdaságilag és etnikailag kevert közösségek alakulnak ki, integrált oktatással és közös terekkel. Például ez tűnik az egyikleghatékonyabb módszernek jelenleg arra, hogy egy társadalomban csökkenjenek a teljesítménybeli különbségek és az életperspektívák közötti eltérések a szegényebb és a jobb módú családból érkező diákok között.

Eric Chyn tanulmánya itt olvasható el.

Szerző: Horváth Bence

www.444.hu

fotó: sxc.hu