– Az éhen halt gyöngyösi kisbaba esete óta a fél ország azon csodálkozik és háborog, hogy hogyan történhetett meg egy ilyen eset újból. Ön mire gondolt először, amikor ezt a hírt hallotta?
– Nyilván ugyanarra, mint mindenki, és hogy ez a szörnyű gyöngyösi eset az Agárdon történtekkel mennyire összecseng, még ha ott másról is lehetett szó. Szakemberként pedig arra, hogy vajon a gyermekvédelem egyformán erősen reagál-e, elég határozott volt-e, egy magasabb státuszú, tehetős család esetében, ha azt tapasztalja, be kell avatkoznia? Egy szegény, elesett család esetén a számonkérés gyorsabban megtörténik, és könnyebb, mert gyengébbek, nem olyan jó az érdekérvényesítő képességük. Az ugyanis nemzetközi kutatási tapasztalatokból is kiderül, hogy a magasabb iskolai végzettségű, jobb anyagi körülmények között élő szülők esetében a szakemberek bizonytalanabbak, nehezebben lépnek, sokkal kevésbé avatkoznak be, látják meg a veszélyt és hiszik el a bántalmazást. Ebben persze benne van az is, hogy félnek, hogy ha valamiért szót emelnének, akkor panaszt tesznek ellenük, és ők kerülnének bajba.

– Ebben a mostani, gyöngyösi ügyben is azt lehetett olvasni, hogy nem engedett be a család sem védőnőt, sem orvost. Ilyenkor, ha rendben mennek a dolgok, mi következik?
– Nem tudjuk még, hogy a gyöngyösi esetben pontosan mi történt, történt-e mulasztás, de a védőnőnek és az orvosnak is törvényes kötelessége írásban értesíteni a gyermekjóléti szolgálatot a veszélyeztetettség, elhanyagolás, bántalmazás minden gyanújáról. Ha a gyerekkel minden rendben van, miért ne engednék be a védőnőt, miért nem járatják a nagyobbat óvodába? A bezárkózás mindig erős jelzés arról, hogy takargatnak valamit.

– Nyilván felmerül: tanulhatott volna a korábbi esetből valamit
a hatóság, hogy ez a gyöngyösi tragédia ne történhessen meg, vagy vannak kivédhetetlen esetek?
– Illúzió abban gondolkodni, hogy ha jól működik egy gyermekjóléti rendszer, akkor nem fordulhat elő bántalmazás, elhanyagolás, gyermekhalál. Létezik olyan fokú személyiségzavar, vannak olyan jól álcázott helyzetek, hogy előfordulhat a tragédia. Ha egymás után történnek ilyenek, és ha ebből nem szűrjük le a tanulságokat, az már baj. Az ilyen kirívó eseteket éppen ennek érdekében, független szakembereknek kellene nagyon részletesen, mindenre kiterjedően kivizsgálni és mindenki számára hozzáférhető jelentést készíteniük. Nem azért, hogy a végén a legkisebb beosztású személyt megbüntessék. Az ilyen vizsgálatnak azt kellene megmutatnia, hol vannak a rendszer gyenge pontjai, min kell változtatni, hogy a súlyos következményekkel járó esetleges hibák máskor ne fordulhassanak elő.

– A hazai gyermekvédelem kritikusai szerint a mostani rendszer jobbára tűzoltással és kármentéssel foglalkozik, a hibákat későn veszi észre. Ön erről mit gondol?
– Azt, hogy most valami olyan történik, mint amikor néhányan igyekeznek kihúzni a vízből a fuldokló gyereket, miközben ha megvizsgálnánk, hol esik bele, elég lenne kevesebb, de felkészült ember is, aki mielőtt a vízbe csúszhatna, elkapja. Persze mindig lesznek vízbe esett gyerekek, de nem mindegy, hogy ki és miért kerül a vízbe, van-e esélye a kijutásra. Ehhez a mostaninál sokkal távlatosabb stratégia és megfelelő alkalmazás kellene. A hazai gyerekvédelem komoly gyengesége, hogy nincs átfogó együttműködés az egészségügy, az oktatás és a szociális szektor között sem. Nemcsak a kirívó esetekben, általában hiányoznak a szakmai iránymutatások, az esetmegbeszélés és értékelés, a visszajelzés arról, hogy mi működik és mi nem.

– Mi működik és mi nem: a szabályozás nem megfelelő, pénz vagy szakember hiányzik?
– Maga a törvény jó, a végrehajtása gyalázatos, leginkább az alapellátásban, de lassan minden szinten. Budapestet és néhány nagyvárost leszámítva a munkafeltételek nagyon rosszak, kevés a segítő, rengeteg esettel kellene egyedül megbirkóznia egy-egy szakembernek, nem is juthat idő a minőségi munkára, miközben semmilyen értelemben nincs erre felkészítve. Nem ismeri az új módszereket, nincs megfelelő továbbképzési lehetősége és ráadásul nincs megbecsülve sem. A szociális munkások nagy része alig él jobb körülmények között, mint akiken segítenie kellene. Alig van család- és gyerektámogató szolgáltatás, és ami van, az is egyre távolabb kerül az emberektől. A gyermekvédelmi törvény alapelve, hogy ott kell megoldani a problémát, ahol keletkezik, de ezt olyan szakembereknek kellene megtenni, akiknek ma az önkormányzatok a munkaadói, tőlük függnek, az önkormányzatok pedig igyekeznek megszabadulni a problémáktól, mert nincs forrásuk és sokszor politikai, ideológiai szándékuk sem a megoldásra.

– Egyáltalán mi alapján lehet objektíven megítélni, hogy a gyermekjóléti rendszer mennyire jó egy országban?
– Nehéz ezt megmondani, mert az adatok sok tekintetben torzítanak, sokféle kutatással, monitorozossal, kellene ezt folyamatosan mérni, de ilyen kutatások nem készülnek hazánkban, főleg érzelmi alapúak az értékelések, vagy egyedi eseteken alapulnak.

– A környezet, a tágabb közösség felelőssége hogyan merül fel, mondjuk a gyöngyösi vagy az agárdi ügyben?
– Valakinek a privát szférájába beavatkozni sosem könnyű, már maga a döntés sem, hiszen az emberek, családok integritása fontos. Ráadásul a legtöbb bántalmazó éppen azt kívánja kifelé demonstrálni, hogy nincs semmi baj. Ugyanakkor, ha állandó sírást hallunk, ha azt tapasztaljuk, hogy a környezetünkben valaki feltűnően bujkál és furcsán viselkedik, sose látni a lakásból kimenni a családtagokat, gyereket, érdemes tenni egy lépést felé és felajánlani a segítséget. Nemcsak gyermekbántalmazás esetén, de ha idősek bántalmazására, vagy párkapcsolati erőszakra utaló jeleket tapasztalunk, akkor is.

– Ahogy az elején említette, hogy maguk a segítők is nehezen hiszik el azt, hogy baj van és félnek az esetleges következményektől, egy átlagemberre
ez még inkább igaz lehet.
– Fontos tudni, hogy a gyermekjóléti szolgálatnál, a családsegítőnél, gyámügynél és minden ilyen hatóságnál névtelenül, akár telefonon is befogadják a jelzéseket. Ha baj van, fontos, hogy bármilyen formában, de jelezzük. Persze, ha nincs erre megfelelő reakció, az emberek még kevésbé érzik saját felelősségüket.

– Mit tapasztal, egyáltalán mennyire tájékozottak, tudatosak, bátrak az emberek hasonló helyzetekben?
– Nem tudatosak és nem bátrak, sőt egyre közönyösebbek az emberek. Végtelenül cinikus és káros dolognak tartom, hogy deklaráltan nincs politikai akarat a jelenlegi kormányzatban arra, hogy a legnehezebb helyzetben lévő csoportokat segítsük, és ez a politikai üzenet mára a közhangulat részévé vált. Nem csak az átlagember, de még a szociális és segítő munkát végzők között is egyre általánosabb, hogy ellenséges azokkal, akiken segítenie kellene.

– Azt gondolná persze az ember, hogy ha gyerekekről van szó, alacsonyabban van az ingerküszöb és ebben sokkal kevésbé toleránsak az emberek.
– Nem. A magyar társadalom ebben nagyon is toleráns, a közgondolkodásban az erőszaknak igen sok formája elfogadott, vagy olyan, amit nem ítélnek el. Ha gyermekbántalmazásról van szó, akkor is, ami főleg tudatlanságból fakad. Például, sokakban fel sem merül, hogy ha egy gyereket megalázok, lelkileg nyomorgatok, mert azt mondom, hogy pont olyan szerencsétlen, mint az apja, vagy azt, hogy egy buta, semmirekellő, azzal súlyosan bántalmaztam. De a fizikai bántalmazással is sokkal elfogadóbb a többség, mint kellene, pedig 2005 óta törvény tiltja a testi fenyítés, megalázó bánásmód minden formáját a családokban is. Minden családnak belügye, hogyan neveli a saját gyerekét, de nem elfogadható, ha egy szülő bántja a gyerekét, többnyire egyébként saját megoldatlan feszültségei, tehetetlensége, nem a gyerek rosszasága okán. Segítséget, támogatást kellene kapnia mindenkinek, hogy erőszakmentesen oldja meg a konfliktusait, nevelje a gyerekét, értse, mivel árt és miért. A gyerekek rendkívül kiszolgáltatottak, és a mi viselkedésünkből, a felnőttektől tanulják mi a jó és mi a rossz, tehát ha magunk erőszakosak vagyunk, nem okolhatjuk őket az agresszióért.

– A Magyar Úszószövetség felkérésére Ön is részt vesz egy gyermekvédelmi program kidolgozásában. Mi ennek a célja, mit akarnak elérni?
– A felkérés arról szól, hogy készüljön el egy olyan szakmai program, aminek része egy etikai kódex, ami a lelki, fizikai és szexuális bántalmazás minden formájának tilalmáról szól. Lesznek ehhez kapcsolódó tréningek és egy használható tájékoztató és felkészítő anyag is készül, ami a gyerekeknek és a szülőknek nyújt tájékoztatást, és olyan is, ami mindenkinek hasznos lehet, aki egy sportegyesületben, vagy bármely más gyerekekkel foglalkozó intézményben a gyerekek körül megfordulhat, szakemberként, szakszemélyzetként, segítőként. Fontos feladat az is, hogy a gyereknek megtanítsuk, hol vannak a határok, hogy a bántalmazásnak mennyiféle árnyalata van, hogy szabad nemet mondani, és arra is, hogy mikor és hogyan kérhet segítséget. Ez komoly hozadéka lehet a kitört botránynak, és égető szükség lenne ezekre az ismeretekre minden színtéren, a hétköznapokban is. Meggyőződésem, hogy egészen más légkörben, nyugodtabban, békésebben létezhetnénk, ha kisgyerekkortól intézményes keretek között fejlesztenénk az önismeretet, tanítanánk konfliktuskezelést, erőszakmentes kommunikációt. A magunk és a mások indulataival is másként tudnánk bánni, és egy jobb hangulatú, kevésbé erőszakos társadalomban élhetnénk. Persze, ez nem egy gyors folyamat, de már egy generációnyi idő alatt is komoly eredményeket lehetne elérni.