Van egy rövid és egy hosszú válaszom

A rövid szerint: Jó reggelt! Ébresztő! Valószínűleg nem történik több szexuális erőszak, csak nagyobb lett az érzékenységünk a témára, és ezért többet veszünk észre ebből az egyébként általában rejtve maradó, rettenetes abúzusból.

A hosszú válaszom pedig az, hogy senki nem tudja, valójában mennyi szexuális erőszak történik itthon vagy a világban. Megtippelni is csak bátrabb napokon szokták a kutatók, miután reggel benyomtak egy szíverősítőt, és előtte legalább ötször kihangsúlyozták: olyan cselekményről van szó, ahol a rejtve maradás (látencia) elképesztően magas. Becsülni, következtetni, kutatási eredményeket általánosítani tudunk csak – akár gyerekek, akár felnőttek érintettségéről van szó.

A jéghegy csúcsa…

Mi itthon szép kerek számokkal szoktunk dolgozni: száz megtörtént esetből csak tíz derül ki, és legfeljebb egyben indul eljárás. De az is lehet, hogy még ennél is durvábbak a valós számok, ahogy az is, hogy száz ügyből akár húsz is kiderülhet…

Az Európa Tanács 2009-es kutatása szerint Európában minden ötödik gyerek érintett – szerintük ez a húsz  százalék a jó becslés. Szép kerek szám ez is, de belegondoltunk-e már abba, hogy mit jelent valójában? Hogy egy átlagos harmincfős iskolai osztályban hat olyan gyerek van, akinek belenyúltak a bugyijába, akit zaklattak, akivel visszaéltek, akit megerőszakoltak, akit arra kényszerítettek, hogy egy felnőtt nemi szervét megfogja… vagy szexuális szolgáltatásokat nyújtson… vagy nézze ahogy felnőttek szexelnek… vagy… a sor hosszan sorolható.

Döbbenetes? Igen. Ehhez képest az, hogy nincs olyan hét, amikor ne lenne szalagcím egy szexuális erőszak, igazából csak a jéghegy csúcsának aprócska kiszögellésén megcsillanó hópihe. Ennyit látunk, és már ennyitől is elborzadunk.

…és a tenger mélye

Pedig amit nem látunk, az még félelemkeltőbb, alattomosabb, és még nehezebben talál utat ahhoz, hogy a gyerek vagy felnőtt áldozat segítséghez, támogatáshoz, vagy egyáltalán olyan visszajelzéshez jusson, ami arról szó:

Sajnálom, ez így nincs rendben.
Nem a te hibád. 
Segítek, hogy ne tegye tönkre az életedet. 

Egy kétéves gyerek megerőszakolása rettenetes, borzalmas, az ember alig talál szavakat. Volt-e ennél fiatalabb kliens, akinek az ügyében dolgoztunk? Igen. Másfél éves… Túlélte. Egy olyan civil szervezettől kapott a családja támogatást, ami egyedüliként foglalkozott a szexuális erőszak áldozatainak terápiájával.

Merthogy jelenleg Magyarországon nincs olyan állami ellátórendszer, ami erre felkészült lenne, és bevállalná a segítséget. Mérhetetlenül cinikus ez a szisztéma, mert azt mégsem lehet mondani: „Látom, hogy a bácsi meg szeretne erőszakolni, de nem lehetne, hogy ezt Budapesten csinálja? Mert csak ott van egyelőre olyan civil szervezet, amelyik segítene rajtam utána…”

Nemcsak az átlagemberek félnek a szexuális erőszak-ügyektől, hanem a szakemberek is.

Freudról is mondják, hogy elméleteinek egy részét azért találta ki, mert nem akarta elhinni, hogy mi zajlik a bécsi polgárság mondén lakásaiban. Mi most egy hosszú-hosszú álomból ébredezünk. Most kezd kinyílni a szemünk, és körbenézve elkezdjük észrevenni a szexuális erőszakot, a fizikai bántalmazást, az érzelmi abúzust.

Egyszerre van még bennünk a tagadás és a riadt figyelem. Néha sikerül elhinnünk, hogy amit látunk, az tényleg létezik. Máskor meg az az egyszerűbb, ha visszadugjuk a fejünket a homokba. Akár a szomszéd bácsiról, akár egy osztályfőnökről, akár egy rendőrről vagy szociális munkásról van szó.

Ügyek, amelyekből nem lesz szalagcím

Hogy ez mennyire így van, arra elmesélem az elmúlt pár hétben az alapítványunk tudomására jutott esetek egy részét, és hogy milyen fázisban volt az ügy, amikor hozzánk fordultak:

• A kapcsolattartások alkalmával az apa a nemi szervek tisztaságára hivatkozva a hétéves lánygyereke puncijába nyúlkál, kenegeti, simogatja. A kiskorú veszélyeztetése miatti eljárást bűncselekmény hiányában lezárták. Az anyának minden második héten láthatásra kell engednie a gyerekét.
• Egy testneveléstanár kiszemeli a tizenegy éves diákját, és négy éven keresztül „jár vele”. A dologról tud az iskola, de nem tesz semmit.
• Egy anya a négyéves fiát minden este úgy altatja el, hogy mellébújik, és miközben esti mesét mesél neki, a kezét a gyerek nemi szervén tartja, azt simogatja, húzogatja. A jelenséget a nagymama veszi észre, az ő jelzését a gyerekvédelem azzal söpörte le az asztalról „ilyet egy anya nem csinál”.
• Egy harminchárom éves nőt randi után a kocsiban megerőszakol egy férfi, akinek nemet mondott. A rendőrség elküldi a nőt, és nem hajlandó felvenni a vallomását, mivel saját bevallása szerint nem volt józan a cselekmény idején.

Ezekből az ügyekből nem lesz szalagcím. Az emberek nem erről fognak beszélni az utcán, de legalább kiderültek. A húsz százalékba tartoznak – és annak abba a töredékébe, amelyikben esély van arra, hogy megfelelő támogatással és segítséggel a bántalmazással okozott trauma ne tegyen tönkre teljesen egy életet.

Úgyhogy, emberek, jó reggelt! Ez itt a valóság.

Ez az írás a wmn.hu-n jelent meg.