Amikor 2010 tavaszán belevágtunk a nevelőszülői képzésbe, nem is sejtettük, hogy az elképzeléseinket milyen hamar tett követi majd. Én korábban már próbáltam érdeklődni, ismerősöket keresni, akik átmentek a rostán és maguk is gyakorló nevelőszülők, de sajnos nem jutottam túl sok információhoz. A neten is kutakodtam, (nagyon jó kis fórumoldalak vannak), bele is kapcsolódtam néhány topikba ahol aztán kaptam hideget is meleget is... Kicsit el is vették a kedvem az egésztől, olyan sok negatív dolgot olvastam, és maguk a gyakorló nevelőszülők sem igazán biztattak. Valahogy úgy éreztem a felém visszaáramló információkból, hogy eléggé kiforratlan terület még ez... Hiába van meg bizonyos szintű szakmai háttér, segíteni akarás és a lelkesedés, ha hiányoznak olyan alapvető elemek, mint a motiváció, rutin, rugalmasság és sorolhatnám....
Ezt sajnos mindkét oldalra nézve igaznak látom egyelőre. Remélem, az idő nem engem igazol, és ha igazán bepillantást kapok majd e területre, szép fokozatosan átalakul a véleményem pozitívabb irányba. Mindez azonban - bár megingatott egy időre - nem vette el véglegesen a kedvem ettől az igazán szép, nemes de ugyanakkor nehéz feladattól.
Nem tudom ki, hogy van vele, de én sohasem szerettem előre tervezgetni. Amolyan, ahogy esik, úgy puffan, majd csak lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy sehogy se legyen, és egyszer élünk típus voltam egészen addig, amíg meg nem fogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nevelőszülő leszek. Mindez nem sokkal azután történt, hogy megtudtam, végre újra kisbabám lesz. 14 év elteltével, hogy a nagylányom született, de egy másodpercig sem voltak bennem kétségek. Tudtam, hogy ezt, is mint az első terhességemet tiszta szívemből akarom, nagyon készültem rá testileg és lelkileg is, vagyis éreztem, hogy felelősségteljes döntést hoztunk a párommal.
Attól a perctől kezdve, hogy tudtam Dani nemsokára az életünk része lesz, aprólékosan elkezdtem tervezgetni a dolgokat. Pl. meddig fogok dolgozni, kinek mondjuk el először a családban, hogy avassam be a nagylányomat, milyen munkahelyi beosztást kérjen a párom, és hogy mit fogok csinálni az alatt a 3 év alatt amit itthon töltök majd a gyerekkel. Olyannyira sikeres szervező-tervező lettem, hogy a szülés előtt még egy pár napos gyönyörű Erdélyi út is belefért, úgyhogy a kisfiam még meg sem született, de már tiszteletét tehette az anyaföldön. Természetesen némi pszichológiai hatástól indíttatva Cinti lányomnak mutattam meg legelőször az ultrahang képet és a pozitív terhességi tesztet és nyomatékosan közöltem vele, hogy ő az első, aki ezt tudhatja és kíváncsi vagyok a véleményére. Nem tudom, hogy ennek hatására- e, de kitörő örömmel reagált, ( a kölcsönös imádat mindmáig tombol) és a kicsi 12 hetes ultrahang fotója még azóta is ott lóg az íróasztala fölött.
Elgondolkodtam azon is, mihez kezdek majd, ha lejár a GYES-em, ott folytatom-e tovább az életemet ahol abbahagytam (10. éve az egészségügyben dolgozom) vagy a megtanult és diplomában is megszerzett szakmámban próbálok végre elhelyezkedni. Mivel a szociális munka szakot és azon belül is gyermek és ifjúságvédelmet választottam anno, így adva volt a lehetőség hogy a GYED- GYES ideje alatt meg tudnék szerezni egy másoddiplomát is, nagyban hozzásegítve ez által magam a sikeres újrakezdéshez - elhelyezkedéshez. Az elképzelést tett követte, a kurzust is sikerült kiválasztani bár több is tetszett, de mivel az anyagi lehetőségeim elég végesek, így egyelőre az alapszakmámhoz leginkább passzolóra, mentálhigiénére jelentkeztem. Szerencsére fel is vettek, bár most a legtöbb fejtörést az okozza, hogy is fogom megoldani az iskolába járást, később mindenképpen szeretnék még elvégezni egy család és gyermekvédelmi pedagógus képzést és pár éve már majdnem belekezdtem a mediátori tanfolyamba is szóval ambícióból nincsen hiány.
Többek között ezt is meg-hánytam - vetettem magamban mikor a nevelőszülőségről gondolkoztam, hiszen lényegesen egyszerűbb az embernek úgy iskolába járnia, ha néha „elkérezkedik" otthonról a gyerekektől, hála a mindenkor „befogható" nagymamáknak, és nem kell remegő gyomorral szabadságot kuncsorálnia a főnökétől valamint közutálatnak örvendenie a kollégák körében, ha iskolába megyek, jelszóval lelép pár napra a munka térképéről. Az is nagyban a mihamarabbi nevelőszülővé válásom felé terelt, hogy Danim idén töltötte be a 3-at és az óvoda nehéz pallosa egyre vészesebben lebegett a fejünk felett. Mivel a lányom idejéből emlékeztem arra, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznem a kezdetekkor, - reggeli kelés–öltözés-indulás, sírás-rívás-csimpaszkodás, (ő bent bőg én kint), valamint eü dolgozóként és orvos felmenőim jóvoltából az is keserves tény volt előttem hogy az eddig makkegészséges gyermekem az első pár hónapban többet fog orrot fújni, mint beszélni így vagy gyors iramban kirúgatom magam a munkahelyről - mert a táppénzes anyukákért nemigen rajonganak, - vagy mihamarabb újabb gyermeket fogadok a családba megoldva ezzel mindenki gondját. Mert hát ugye arról szó sem lehet, hogy a párom jöjjön táppénzre vagy szabira, esetleg a 2 munkahelyből egyet feladjon, (túl maximalista a drágám), és a nagymamák sem mindig akaszthatók le csak úgy a szegről, és bár tudom, hogy rengetegen küzdenek hasonló problémával mégis megoldják valahogy, engem az sem vigasztalt. Én ezt így akartam megoldani.
Nevelőszülő leszek, én is boldog vagyok a gyerek is az és Danimért sem kell halálra izgulnom magam, ő is nagyobb biztonságban érezné magát, ha reggelente vinnénk a „kistesóval" hiszen bármikor kéznél vagyok, ha szüksége van rám. Nem beszélve arról, hogy mivel szakmaváltáson gondolkodom, így sokkal korrektebbnek látom a dolgot hogy folyamatában csinálom végig a kisbabázást még egy pár évig, és utána jelentkezek egy új helyre ha már a koromból adódóan már csak nagyobb gyerekeket tudok vállalni akik mellett dolgozni is lehet. Szóval alaposan megterveztem én ezt és nem főleg a saját szempontjaimat figyelembe véve...
Volt még egy nagyon lényeges szempont azonban, ami miatt a mielőbbi nevelőszülővé válás mellett döntöttünk. Az pedig egy nagyon egyszerű és alapvető dolog volt: a CSALÁD. Így csupa nagybetűvel. Mindig is szent és sérthetetlen volt számomra ez a fogalom, és bár az én szüleim elváltak, mégis úgy gondolom a család mindennek és mindenkinek az alapja. Nem kell feltétlenül csak a „normális" apa-anya-gyerekek- modellre koncentrálni, a család fogalmába szerintem minden olyan emberi társulás befogadható, amely a kölcsönös szereteten, tiszteleten, és az egymásról való lelki és fizikai gondoskodáson alapszik. A mi kötelékeink elég stabilak ugyanakkor rugalmasak ahhoz, hogy beleférjenek mások is, akár barátok, akár egy átmenetileg gondozandó gyermek vagy akár egy kidobott kiskutya is
Mindig is álmom volt a nagycsalád, az igazi olaszos családmodell pedig a tökéletességet jelenti számomra, a maga kiabálós-hangos érzelmes voltával, hiszen valahogy kicsit mi is így működünk. Időzítés szempontjából tehát tökéletesnek kínálkozott ez az életszakaszunk, és a tervekből, célokból sem volt hiány úgy gondoltuk tehát, hogy miután elvégezzük a tanfolyamot már csak „hátra kell dőlnünk" és várnunk a telefont.... Ami jelenleg most a tökéletességet jelentené számunkra! Ettől konkrétabban megtervezni-valósítani dolgokat szerintem nemigen lehet:
- Szakmai továbbképzés, iskolakérdés kipipálva,
- munkahelyi gondok megoldva,
- óvodai problémák orvosolva,
- családi élet tökéletesítve,
.....és a tetejébe még az álmom is valóra válhat, hogy egy arra rászoruló kisbabát segíthetek, és ha csak ideinglesen is, egy biztos alapokat adó szeretetteljes családi környezetben nevelhetem, de sajnos mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Sajnos tényleg az is lett, túl szép és nem igaz... Olyan helyzettel voltunk kénytelenek szembesülni, önhibánkon kívül, ami egy ideig még távol tart minket a céljainktól, de mint tudjuk, mindig lennie kell egy B tervnek, úgyhogy jelenleg egyetlen szót tudunk csupán beírni életünk GPS-ébe: ÚJRATEVEZÉS.....