Mi is a helyzet? Napokon belül lesz egy minden ízében retrográd közoktatási törvényünk (a neve más, de az nem érdekes), amely visszalöki Európa egyik legfejlettebb közoktatási rendszerét az ipari társadalmak fénykorának egyéb régészeti leletei közé. Ami elméletileg januártól kezdetét veszi, az a törvény „implementációja”, gyakorlatba való átültetése. Ennek módját a kormánynak még csak ezután kell kitalálnia, mert – amennyire azt tudjuk – a törvényben hemzsegő brutális változtatástömeg egyetlen eleme sincs részleteiben kitalálva. Szemmel láthatóan még csak nem is gondolkodtak róla. Az államtitkárságnak – számos más dolog mellett – le kellene vezényelnie egy közigazgatási reformba ágyazott oktatásirányítási reformot, be kellene járatnia egy részleteiben nem létező központi kincstári finanszírozási rendszert és át kellene vennie az iskolákat a jelenlegi tulajdonosoktól. Mindezeken kívül oktatásirányítóinknak le kellene bonyolítania egy tantervi és érettségi reformot, át kellene alakítania a tanulói támogatások rendszerét, be kellene vezetnie egy nagy rakás új iskolai programot, létre kellene hoznia a szakfelügyeletet és a megyei pedagógiai intézeteket, ki kellene neveznie néhány ezer új iskolaigazgatót, létre kellene hoznia egy vadonatúj tankönyvkiadási és terjesztési rendszert, ki kellene dolgoznia a pedagógus előmeneteli rendszer részleteit, meg kellene teremtenie a kötelező óvodáztatás és mindennapos testnevelés feltételeit, gründolnia kell magának egy pedagógus kamarát, el kellene indítania a befagyott uniós fejlesztési programokat és menedzselnie kellene kedvenc projektjeit, mint amilyen például az ötven órás kötelező önkéntesség.
Most pedig képzeljük el, hogy mindehhez milyen elképesztő mértékű szabályozási és újraszabályozási tevékenység szükséges. (Nem is beszélve a folyamatos hibajavítási kényszerről, magát a törvényt szerintem még legalább ötször kell majd módosítani a ciklus végéig, a többi sebtében elfogadandó jogszabályról nem is beszélve.) Nem csupán a „kerettörvényt” tartalommal megtöltő számtalan rendelet megalkotásáról van szó, hanem egy teljes jogharmonizációs munkáról, melynek keretében minden közoktatással kapcsolatos jogszabályt át kell majd írni. (Meg sem tudom saccolni, hogy hány van.) És mivel a központi oktatásirányítás fantáziája eszközök tekintetében nem mutat túl a szabályozáson, bármibe ütköznek bele az elkövetkező években, arra újabb jogszabálygyártással reagálnak majd.
Képzeljük el azt is, hogy milyen elképesztő elemi információ begyűjtő tevékenységre lesz szükség az államosításhoz és a centralizációhoz. Aki figyeli a megyei kórházak átvételével kapcsolatos káoszt, az el tudja képzelni, milyen lesz ez összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben. Az állam például jelenleg nem rendelkezik semmiféle nyilvántartással arról a hatalmas ingatlan- és eszközvagyonról, amit az államosítás során lenyúl az önkormányzatoktól. Nincs semmilyen megbízható nyilvántartása arról, hogy kinek mennyi fizetést vagy egyéb juttatást kell havonta kifizettetnie a kincstárral. (Az állam megyei emberei ki sem tudják majd számolni, hogy egy-egy iskola hány pedagógus alkalmazására lesz jogosult, mert még nem lesz központi tanterven alapuló kerettanterv, ami ezt lehetővé tenné.) Nincs semmilyen működő online mechanizmus az állam kezében, amelyen keresztül begyűjtheti azt az információt, ami lehetővé teszi az önkormányzatoktól – és részben az iskolaigazgatóktól – átvett adminisztratív irányítást.
Képzeljük el, milyen irdatlan menedzsment igénye van ennek a változás tömegnek. Szervezeti kapacitások és képességek tekintetében az államtitkárság és intézményei teljesen le vannak gatyásodva. (Talán az Oktatási Hivatal az egyetlen kivétel, de ez a változás tömeg azt is szét fogja csapni. ) El tudjuk képzelni, hogy az oktatási államtitkárság szisztematikusan feltérképezi a törvény hatályba lépéséhez szükséges tanügyigazgatási, szervezési, humánerőforrás gazdálkodási és finanszírozási lépéseket, és azokat világos és megvalósítható ütemterv alapján szakszerűen lebonyolítja? Bevallom, én azt sem tudom elképzelni, hogy az államtitkárságon bárki is felfogná az ezzel a magyar oktatás történetében példátlan átalakítással generált irányítási és szervezési munka méreteit és munkaidő igényét. (Ha bárki felfogta volna nem írták volna tele a törvényt komoly rendszerszintű változtatásokkal.) A magyar közigazgatás teljesítőképességét ennek a töredéke is alaposan próbára tenné még olyan viszonyok között is, amikor tudható, hogy milyen ügyben kit kell felhívni egy megyei vagy városi hivatalban. De ha a közigazgatás a helyzet magaslatán lenne is, mint azt egy korábbi bejegyzésemben írtam, a hierarchikusan szervezett bürokratikus struktúrákon keresztül zajló implementáció szükségképpen hatalmas „implementációs deficitet” okoz.