Ez nem csak azt jelenti, hogy a gyermekvédelem erőforrásai elsősorban a bekerült gyermek trauma-feldolgozását célozzák, hanem azt is, hogy a feldolgozás mikéntje kihat az iskolai esélyekre. Ha ugyanis egy gyerek nem kap megfelelő segítséget és érzelmi biztonságot a szakellátó rendszerben, akkor nem képes sikeresen tanulni, mivel az érzelmi depriváció megakadályozza az odafigyelést, motivációt.

E mellett a gyermekvédelem és iskoláztatás viszonyrendszerének vizsgálata azért is szorulhat háttérbe, mert a szociális és oktatási szolgáltatások két, alapvetően elkülönülő szektor irányítása alatt állnak. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, minthogy a gyermekvédelmi szakellátórendszer statisztikai adatgyűjtési rendszeréből hiányoznak az iskolázottságra vonatkozó adatok, a közoktatási törvény pedig elenyésző figyelmet fordít a gyermekvédelemben élők speciális problémáinak megoldására.

A következő írásainkban éppen ezért több oldalról szeretnénk körbejárni a gyermekvédelem és iskolázottság kérdéskörét. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy 2009-ben – egyszeri alkalommal – felvett kutatási adatbázisra támaszkodhatunk, mely – többek között - a gyermekvédelmi szakellátórendszerben élő valamennyi fiatal iskolázottsági helyzetét tartalmazza. Így alkalmunk lesz az általános (országos) helyzetelemzés és következtetések mellett területi (regionális és megyei) elemzéseket is tenni, rámutatva arra, hogy a meglehetősen nagy – megyei - autonómiával rendelkező gyermekvédelmi rendszerben miféle eltérések mutatkoznak az iskolázottság szempontjából - keresve mindezek okait. Az okok feltárásakor külön figyelmet fordítunk a gyermekvédelem szándékára és lehetőségeire összefüggésben a helyi oktatási szolgáltatásokkal. Hiszen a gyermekvédelem megyei rendszerének iskoláztatással kapcsolatos szakmai munkáját erőteljesen meghatározza, hogy a gyerek lakóhelye szerinti iskolájának milyen a színvonala, illetve, hogy az adott térségben milyen támogató iskolai szolgáltatások érhetők el.  

A fentiekben részletezett területek elemzése segítheti a gyermekvédelmi szakellátó rendszer árnyaltabb képének megrajzolását, illetve olyan megoldásokra, területi eltérésekre való rámutatást, mely segítheti az iskolázottság növelését.

 

A vizsgálat tárgya

 

Egy 2009-ben megvalósított szakmai műhelymunka keretében gyermekvédelmi és közoktatási szakemberek a gyermekvédelem otthont nyújtó ellátási formáiban élők iskolai sikereinek lehetőségeit, sikertelenségeinek hátterét vizsgálták. A műhelymunka lezárásaként a résztvevők a vizsgált tématerületek alapján azt a megállapítást tették, hogy a gyermekvédelem szakellátó rendszerében élők iskolai sikertelenségeit nagy valószínűséggel az ellátórendszerbe bekerülés előtt felhalmozódott hátrányok, illetve az ellátórendszer oktatási szolgáltatásainak hiányosságai együttesen okozzák.

 

A megállapítás hátterében meghúzódó okok feltárására született a következőkben bemutatott kutatás, mely az ország 19 megyéjének és a fővárosi területi gyermekvédelmi szakszolgálat vezetőjével készített kérdőíves felmérés eredményeire támaszkodik. A PTE BTK Romológia Tanszéken szervezett kutatás során azt az összefüggést vizsgáltuk, hogy a gyermekvédelmi szakellátási rendszerbe milyen hátrányokkal lépnek a gyerekek, és ezekre milyen szolgáltatások nyújtásával tud válaszolni a rendszer – fókuszálva az iskoláztatási kérdéskörre.

 

Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet egy olyan sajátos élethelyzetű gyerekcsoportra, amely csoportba tartozók közös jellemzője a biztos családi háttér hiánya. A köznyelvben az „állami gondozott” megnevezés használatos mindazon gyerekekre és fiatalokra, akik családjuk nélkül az állam ellátórendszerében nőnek fel. Ez a megnevezés hosszú évtizedekig jogszerű volt, azonban az 1997-ben életbe lépett és jelenleg hatályos Gyermekvédelmi törvény ezt a fogalmat nem használja. A törvény szerint „gyermekvédelmi szakellátás otthont nyújtó ellátási formáiról” (Gyvt. 52.§) – gyermekotthonok és nevelőszülők – beszélhetünk, ahol elhelyezik a családjukból kiemelt – szakellátott – gyerekeket.

 

A vizsgált csoport sajátos élethelyzetéből adódóan, sikeres társadalmi integrációjukhoz különös jelentőséggel bír a munkaerő-piacon hasznosítható iskolai végzettség birtoklása. A kérdés, hogy az eredményes iskolai végzettség megszerzésének támogatásához elegendő erőforrásokkal rendelkezik-e a szociális ellátórendszer, vagy célszerű más szektorok (például az oktatási) partneri segítségét igénybe venni.

A vizsgálat körülményei

 

Kutatásunk kiindulópontja volt egy három megyére (Baranya, Somogy, Tolna) kiterjedő széleskörű vizsgálat 2006-2007-ben, mely a gyermekvédelemben élők iskolázottsági helyzetét és a rendszer által nyújtott szolgáltatásokat vette számba. E mellett támaszkodtunk a kutatást megelőző szakmai műhelymunka során született háttértanulmányokra is. Mindezekre alapozva azt kívántuk vizsgálatunkkal feltárni, hogy a gyermekvédelemben élők iskolázottsági helyzetét pontosan mi jellemzi, illetve, hogy az iskolai sikeresség-sikertelenség hátterében milyen okok húzódnak meg az ellátórendszerbe kerülés előtt és után.

 

Fontos volt számunkra, hogy teljeskörű lefedettséget jelentő országos adatokkal rendelkezzünk a gyermekvédelem szakellátó rendszerében élők iskolatípusairól, mivel ilyen adatgyűjtés nem történik a gyermekvédelemben. E mellett olyan kérdéseket fogalmaztunk meg a témával foglalkozó munkacsoport egyéves munkája során, melyre a gyermekvédelemben dolgozó vezetőktől és munkatársaiktól vártuk a választ.  Ezzel a közvetlenül érintettek nézőpontjából kívántunk rátekinteni az iskoláztatás kérdéskörére.

A kutatást megelőző feltevésünk, hogy a rendszerbe kerülés előtt mutatkozó lemaradásokat – melyek közvetlenül vagy közvetve kapcsolódnak az iskoláztatáshoz - a gyermekvédelmi szakellátó rendszer jelenleg meglévő eszközeivel és erőforrásaival nem képes kellő mértékben kompenzálni.

 

A kutatás eszközeként a 19 megyei és a fővárosi gyermekvédelmi szakellátó rendszer vezetőjének 2009 őszén kiküldött kérdőívet használtuk. A kérdőív kiküldése előtt egyeztettünk a vezetőkkel, hogy vállalják a kitöltést, illetve a kitöltés időszakában folyamatos kapcsolatban voltunk velük, így sikerült a felmerült kérdéseket megválaszolnunk. A kérdőív két részből állt. Az első részben 7 kérdést fogalmaztunk meg, és azt kértük, hogy kérdésenként maximum 2-2 oldal terjedelembe fejtsék ki a tématerületükre vonatkozó válaszokat a munkatársaik bevonásával. A kérdőív másik részében olyan statisztikai adatok összegyűjtését kértük, amelyek összesítve nem hozzáférhetők a gyermekvédelmi szakellátórendszer adatbázisában, így az ellátott gyerekek anyagaiból kellett kikeresni azokat.

 

A kérdőívek mindegyike visszaérkezett. Az első részre vonatkozó kérdéssort rövidebb-hosszabb terjedelemben minden megye és a főváros kitöltötte. A statisztikai adatbázist mind a 20 megkérdezett terület összeállította, és hozzávetőlegesen 90%-os (19858 főre vonatkozó) adatszolgáltatás történt. A küldött adatok 2 %-a bizonyult hibásnak, ami sajnos nem elszórtan, hanem egy-egy megyére koncentrálódott egy-egy kérdéskörben. Mindezeket figyelembe véve is elmondható, hogy a bemutatott gyermekvédelmi adatelemzés majdnem teljes országos mintán alapul.

 

Az elemzést – a kérdőívek felépítésének megfelelően – két részben végeztük el. A kérdőív első részében feltett kérdésekre adott válaszokat szövegelemzésnek vetettük alá. A kérdések egyik részében azt vizsgáltuk, hogy a bekerülés előtt, illetve a bekerülés után milyen iskolával összefüggő problémarendszert vázolnak fel a válaszadók. Az egyes szövegrészeket kategorizáltuk, és további alkategóriákat soroltunk melléjük. Mindezek alapján súlyozva tudtuk összegyűjteni a válaszokat. A kérdések másik részében a válaszadók megoldási javaslatait vettük számba hasonló szövegelemző, kategorizáló eljárás mentén.

A statisztikai adatokat egyszerű összegzéssel, két- és háromváltozós táblázatban elemeztük SPSS használatával. Ezt követte a táblák tartalmi elemzése, és grafikonokba történő szerkesztése. Mostani elemzésünk országos összesítéseket tartalmaz, a későbbiekben pedig megyei összevetéseket fogunk kiemelni.

A kutatás eredményeinek bemutatása

 

A kutatási fókuszunk arra irányult, hogy a bekerülés előtt miféle hátrányokat halmoztak fel a vizsgált csoport tagjai, illetve hogy az ellátórendszerben ezek megoldására milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, illetve milyen gátak azonosíthatók be.

 

A statisztikai adatsorok segítséget nyújtanak a gyermekvédelmi helyzetkép számszerű adatokkal alátámasztott felvázolására. A kérdőív szöveges válaszainak részletes elemzése rámutat az adatokból kirajzolódó helyzetkép mögött meghúzódó problémákra. Rendszerszintű és a gyermekeknél fellelt problémákat egyaránt vizsgálunk. A válaszadók javaslatai – szintén súlyozott elemzéssel – a megoldási utak sorát írja le. Ezt egészítjük ki saját javaslatainkkal. Mindezek országos szintű leírások – és ahogyan az előzőekben már írtuk – fontosnak tartjuk a területi különbségek alapján történő további elemzést egy későbbi írásban.

 

Statisztikai adatok összegzése

 

A gyermekvédelemben eltöltött idő vizsgálatakor évenkénti szakaszok szerinti összehasonlításokat tettünk. A vizsgált csoport egészében egyharmaduk 3 évnél kevesebb időt tölt a rendszerben, egyharmaduk 3 és 8 év közötti időtartamot, egyharmaduk pedig 8 évnél is többet. A rendszerben töltött idő tartama még nagyobb arányú, ha azt is figyelembe vesszük, hogy például a fiatalabb korosztály (0 és 3 évesek) életkoránál fogva nem is tölthet három évnél többet a rendszerben. (1. számú táblázat)

 

A gyermekvédelemben eltöltött hónapok száma ↓	A gyermekvédelemben élők korosztály szerinti bontásban
	0-3 év	4-6 év	7-14 év	15-17 év	18 év-	Mindösszesen
0-12 hó	48,60%	22,30%	15,10%	14,70%	2,10%	16,00%
13-24 hó	27,60%	16,70%	11,00%	11,40%	3,60%	11,60%
25-36 hó	16,80%	14,00%	9,90%	9,60%	3,60%	9,50%
37-48 hó	7,10%	16,10%	8,10%	6,70%	4,50%	7,70%
49-60 hó	0,00%	14,90%	7,80%	6,00%	4,60%	6,80%
61-72 hó	0,00%	11,60%	7,80%	5,40%	4,50%	6,30%
73-84 hó	0	4,20%	7,00%	4,30%	4,70%	5,10%
85-96 hó	0,00%	0,00%	7,30%	4,40%	4,60%	4,90%
97-hó felett	0,00%	0,00%	26,00%	37,50%	67,80%	32,10%
Mindösszesen	8,40%	9,00%	40,00%	23,70%	18,90%	100,00%

 

1. sz. táblázat – A gyermekvédelemben eltöltött hónapok száma korcsoport szerinti bontásban

 

Az adatelemzés azt mutatja - összevetve a gyerekek jogi státuszával -, hogy bár a jogszabályi és szakmai szabály szerint a családba való visszahelyezés elsődleges cél, mégis jelentős időt töltenek a gyermekvédelemben élők a szakellátó rendszerben, ami viszont elvileg a hosszabbtávú fejlesztés lehetőségét hordozza. Ennek a fejlesztési lehetőségnek a kiaknázása megmutatkozhat az iskolázottsági adatok emelkedésében. Vagyis komplex és szakszerű fejlesztési szolgáltatásrendszer működése esetén azt feltételezhetjük, hogy minél több időt tölt valaki az ellátórendszerben, annál nagyobb esélyei vannak hátrányai kompenzálására, és az egyre sikeresebb iskoláztatásra. Ehhez azonban szükséges, hogy a gyermekvédelem fejlesztési szolgáltatásrendszere az adott gyermek egyéni helyzetére és szükségleteire úgy reagáljon, hogy az egyben a sikeres iskolázást is szolgálja.

 

Az adatokból az is látható, hogy a vizsgált csoportból kiemelt és a lehetséges iskolafok szerint kategorizált iskoláskorúak döntő többsége (7-14 évesek és 15-17 évesek 64 %-a, a 18 év felettiek 91 %-a) 3 évnél többet töltött a gyermekvédelemben. A 3 év és afölötti idő már alapot nyújthat az eredményes, iskolai sikerekben is megmutatkozó fejlesztési folyamatra. Vagyis az az érv, hogy a nagyon rövid gyermekvédelmi szakellátásban eltöltött idő szab gátat az iskoláztatást is támogató hatékony fejlesztésnek, az országos statisztikai adatok alapján nem igazolható.

 

Az elhelyezési forma vizsgálata a gyermekvédelmi rendszer átalakulását mutatja, amit a nevelőszülői elhelyezés 50% feletti aránya mutat. Ez az elhelyezés nagyobb lehetőséget biztosíthat a szakellátásban élők számára a családi szocializáció pótlására. A továbbiakban ki fogunk térni arra, hogy ez az iskoláztatás szempontjából valóban előnnyel jár-e, vagy – ahogy regionális kutatásunk kimutatta – nincs jelentős eltérés e területen az elhelyezési formák között.

 

 

2. számú táblázat – Iskolatípus szerinti megoszlás

 

Az iskolatípus szerinti megoszlás több szempontból is elemezhető. Látható, hogy a teljes népességre vonatkozó országos adatokhoz képest jelentősen felülreprezentált az alacsonyabb státuszú iskolatípusokban (eltérő tantervű iskola, szakiskola) való koncentrálódás. Az érettségit adó és magasabb iskolafokon tanulók alacsony arányban jelennek meg. Mindez azért kulcskérdés, mert a sikeres és hosszútávú munkaerőpiaci beilleszkedéshez olyan középfokú végzettség szükséges, amely érettségivel összekötött, mivel az össznépesség adott korcsoportjának mintegy 80%-a rendelkezik ezzel. A szakellátásban élők nagyobbik része kimarad e körből, hasonló számarányban, mint a halmozottan hátrányos helyzetű, családban élő társaik. Ezzel szemben a családi szocializációs folyamatok pótlását vállaló gyermekvédelmi ellátórendszer (szűkös kapacitásával) feladata e helyzet megváltoztatása, mivel az oktatási szektor rendszerszintű szabályozói nem célozzák a gyermekvédelemben élők döntő többségét.

Úgy tűnik, hogy az állami szektorok szerepvállalási területeinek tisztázása fontos előrelépést jelentene. A ’97-es gyermekvédelmi törvényt megelőző korszakban a szakellátott gyermekek nagy része a szakellátáshoz tartozó belső iskolákban tanult, illetve a nagylétszámú gyermekotthonok mellett működő külső általános iskolákban koncentrálódtak. Ebben az iskoláztatási helyzetben – ugyan szegregált formában – a gyermekvédelem az iskolai feladatokat is nagyrészt magára vállalta. (Nemcsak a belső iskolákat kell ideértenünk, hisz a nagy gyermekotthonok mellett lévő külső iskolákban is sok gyermekvédelmi nevelő tanított másodállásban.) Természetesen nem e rendszer visszahozását sugalljuk, hisz a szakellátottak iskolai sikerei ebben az időszakban sem mutattak sikeresebb képet a mostaninál. Ez a szegregált oktatási forma alkalmatlanságára és az ellátási szolgáltatások szűkösségére enged következtetni. A gyermekvédelem átalakulásával „szétszóródtak” az ellátottak a közoktatás rendszerében: a belső iskolák zöme megszűnt, a gyermekotthonok nagy része máshol lakásotthonná alakult, nőtt a nevelőszülői ellátás. Ez azt jelenti, hogy a szegregált oktatási forma, mint egyik feltételezhető gátlótényező, megszűnt. Ezzel együtt az iskolai ellátás szoros felügyeletét már nem a gyermekvédelem látja el. A szakellátás alapvetően családi szerepet vállal át a családoktól a gyermek nevelésében, és az iskola feladata – hasonlóan a családban növekedő gyerekekéhez – az iskolai előrehaladás segítése. Ebben csak „külső” támogató szerepet tölt be a család, esetünkben a gyermekvédelem.

 

A probléma elsősorban az, hogy „rideg integrációról” beszélhetünk abból a szempontból, hogy az oktatási rendszer sem rendszerszinten, sem helyi viszonylatban nem reagál a gyermekvédelemi ellátottak sajátos élethelyzetére, és nem képes olyan inkluzív iskolai környezetet teremteni, mely igazodik az egyes gyerekek speciális szükségleteihez.

 

Az iskolázottsági vizsgálatnál az egyes korcsoportra jellemző iskolatípusok elemzését sem hagyhatjuk el. A fenti megállapításokon túl – alacsony presztízsű iskolákban koncentrálódás, középfokon szakiskolai végzettség stb. – az is bizonyítottnak látszik, hogy a gyermekvédelemben élőkre alapvetően jellemző a túlkorosság. A túlkorosság megmutatkozik abban, hogy a 7-14 éves korosztályban is találhatók óvodások (3%), a 15-17 év közöttiek egyharmada (32 %) még általános iskolás (normál vagy eltérő tanterven), a 18 év felettiek majdnem fele (42,7 %) szakiskolás. A 15-17 éves korosztályban arányaiban kevesebben vannak (14,8%) az érettségit adó intézménybe járók, mint a 18 év felettiek (15,7 %) között. A 18 évet betöltöttek (utógondozottak) iskolai megoszlása is érdekes képet mutat. Ők a teljes vizsgált csoport egyötödét teszik ki (19%). Ezen belül láthattuk a szakiskolai felülreprezentáltságot, mely mellett 20 % a nem tanuló, 6,7 % a felsőoktatásban lévő, és 15,7 % az érettségire készülő. Hozzátettük, hogy ha az utógondozói ellátás preferálja a tanulást, akkor feltételezhetjük, hogy a nem tanulók nagy része 18 évesen kikerült a rendszerből (ebben a kimutatásban mint „nem tanul” nem jelenhet meg), vagyis a vizsgált populáció iskoláztatási mutatóit még a fenti százalékoknál is kedvezőtlenebb helyzet jellemzi. A túlkorosság a családban töltött időszak egyik „hozománya” lehet, de – ahogyan a későbbiekben még beszélünk róla – az ellátórendszerben töltött évek alatt is tovább nőhet, amennyiben nem történik meg e hátrány azonnali kezelése és hosszútávú folyamaton keresztüli kompenzálása. Ennek sem lehet kizárólagos terepe a gyermekvédelem, hiszen alapvetően iskolai problémáról van szó.

 

Amennyiben az egyes iskolatípusba járókat a szerint is vizsgáljuk, hogy hány hónapja vannak a szakellátó rendszerben, akkor látható, hogy kicsik az eltérések a gyermekvédelemben eltöltött idő arányos megoszlásában. Nem tapasztalható például az, hogy az érettségit adó intézményekbe járók összességében több időt töltöttek a gyermekvédelemben, mint szakiskolákba járó társaik. Vagyis nem mondhatjuk el, hogy nagy valószínűséggel a bent töltött hosszabb idő segítette őket a magasabb státuszú középfokú iskolába. (Az érettségit adó intézménybe járók ugyanolyan számúak az egyes benntöltött-hónapkategóriában is – 8 év folyamatában arányosan kb. 700 fő -, csak a 8 év felettiek esetén látható ugrás: az a csoport összesen 700 főt tesz ki. Hasonló a trend a szakiskolások esetén is, csak ott kétszeres létszámot találunk.) A felnőttoktatásban és a felnőttképzési tanfolyamon tanulók is arányosan hasonló hónapszámot töltöttek el a rendszerben, és létszámuk közt sincs jelentős eltérés. Vagy az ugyanilyen életkorú nem tanuló fiatalok sem jelentősen kevesebbet, azonban ők számszerűen jóval (ötször) többen vannak, mint a felsőfokon tanulók.

 

Összegezve elmondható, hogy a gyermekvédelemben eltöltött minél hosszabb idő és a minél sikeresebb iskoláztatás nincs kimutatható összefüggésben. Vagyis a szakellátórendszer nem képes a bekerült gyerekek eredeti társadalmi rétegződésben elfoglalt alacsony helyzetén változtatni az iskoláztatáson keresztül.

 

3. sz. táblázat – Iskolatípus és elhelyezési forma összevetése

 

Az iskolatípus és elhelyezési forma összefüggéseinek vizsgálata egyértelműen kimutatja, hogy a magasabb státuszú iskolatípusokba (elsősorban érettségit adó intézményekbe) járók nincsenek nagyobb arányban a nevelőszülőknél, mint a gyermekotthonokban, lakásotthonokban. Vagyis az a feltételezés, hogy a nevelőszülői ellátás, mint családiasabb forma, magasabb iskolázáshoz vezet, jelen kutatásban sem igazolható.

Ennek hátterében feltételezhető az a – 2006-os regionális kutatásban kimutatatásra került – tény, hogy a nevelőszülők nagyobb része iskolai végzettsége alapján a társadalom alsó 20 %-ába sorolható, így a náluk szocializálódó gyerekek családi mintái az alacsonyabb státuszú iskolákat preferálják. Fennáll az a nevelésszociológiából, mobilitás-kutatásból jól ismert összefüggés, hogy az iskoláztatást, az iskolához fűződő viszonyt meghatározza a (nevelő)szülő képzettsége. Amennyiben a (nevelő)szülő az iskolát nem tartja a vertikális mobilitás szempontjából fontos csatornának, a fiatalnak kisebb esélye lesz a (nevelő)szülőnél magasabb végzettségi szintet elérnie. A többnyire alacsony kulturális tőkével rendelkező (nevelő)szülők a kulturális tőke formáinak átörökítésében is csak a saját erőforrásaik maximumát képesek átadni. Vagyis a gyermekvédelmi ellátórendszer és az oktatási rendszer külső segítése nélkül a nevelőszülői rendszer – a benne dolgozók jelenleg jellemző iskolai végzettségével – nem fog magasabb iskolai végzettséget eredményezni az ott élő fiatalok számára. Természetesen a képet árnyalhatja a nevelőszülők lakóhelyének vizsgálata abból a szempontból, hogy milyen mértékben érhetők el a közelben a minőségi oktatási szolgáltatások. Azonban, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a magasabb státuszú iskolákban történő előrehaladás jóval költségesebb és nagyobb személyes erőforrás mozgósítását várja a nevelőszülőtől, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezeket a befektetéseket a nevelőszülők csak bizonyos feltételek mellett teszik meg (még akkor is, ha átlátják jelentőségét). A gyermekvédelmi rendszer működése azonban jelenleg „nem díjazza” ezeket a többletbefektetéseket: nevelőszülőkkel korábbiakban készített mélyinterjúk szerint sem anyagi, sem erkölcsi elismerés nem jár érte.

 

A statisztikai adatelemzésekből levonható összefoglaló megállapítások

 

• A gyermekvédelemben élők mintegy négyötöde bent van az oktatási rendszerben, és további, majd 10 %-uk óvodáskorú. Ezek az adatok is azt mutatják, hogy a gyermekvédelem oktatási szektorral való szoros együttműködése elengedhetetlen.
• A gyermekvédelemben eltöltött idő vizsgálata azt mutatja, hogy a vizsgált csoport egészét tekintve egyharmaduk 3 évnél kevesebb időt tölt a rendszerben, egyharmaduk 3 és 8 év közötti időtartamot, egyharmaduk pedig 8 évnél is többet. (A hozzávetőleges számítás szerint országos átlagban 5,2 évet töltenek a gyermekvédelemben az ellátottak.) Az adatelemzés azt is mutatja, hogy annak van nagyobb valószínűsége, hogy a gyermek az ellátórendszerbe bekerülés után vagy elég rövid idő alatt visszakerül a családjába, vagy várhatóan hosszútávon marad a rendszerben. A hosszabbtávú fejlesztés lehetősége fennáll, és feltételezhetjük, hogy minél több időt tölt valaki az ellátórendszerben, annál nagyobb esélyei vannak hátrányi kompenzálására, és az egyre sikeresebb iskoláztatásra. Vagyis az az érv, hogy a nagyon rövid gyermekvédelmi szakellátásban eltöltött idő szab gátat az iskoláztatást is támogató hatékony fejlesztésnek, az országos statisztikai adatok alapján nem igazolható.
• Az elhelyezési forma a gyermekvédelmi rendszer átalakulását mutatja, amit jelez a nevelőszülői elhelyezés 50% feletti aránya. Ez az elhelyezés nagyobb lehetőséget biztosíthat a szakellátásban élők számára a családi szocializáció pótlására. Az iskolatípus és elhelyezési forma összefüggéseinek vizsgálata egyértelműen kimutatja, hogy a magasabb státuszú iskolatípusokba (elsősorban érettségit adó intézményekbe) járók nincsenek nagyobb arányban a nevelőszülőknél, mint a gyermekotthonokban, lakásotthonokban. Vagyis az a feltételezés, hogy a nevelőszülői ellátás, mint családiasabb forma, magasabb iskolázáshoz vezet, jelen kutatásban sem igazolható. A gyermekvédelmi ellátórendszer és az oktatási rendszer külső segítése nélkül a nevelőszülői rendszer – a benne dolgozók jelenleg jellemző iskolai végzettségével – nem fog magasabb iskolai végzettséget eredményezni az ott élő fiatalok számára.
• Az iskolatípus szerinti megoszlás alapján látható, hogy a teljes népességre vonatkozó országos adatokhoz képest jelentősen felülreprezentált az alacsonyabb iskolatípusokban (eltérő tantervű iskola, szakiskola) koncentrálódás. Az érettségit adó és magasabb iskolafokon tanulók alacsony arányban jelennek meg. Napjainkban a szakellátás alapvetően családi szerepet vállal át a családoktól a gyermek nevelésében, és az iskola feladata – hasonlóan a családban növekedő gyerekekéhez – az iskolai előrehaladás segítése. Ebben csak „külső” támogató szerepet tölt be a család, esetünkben a gyermekvédelem.

 

A kérdőívek elemzése

 

A kérdőívre adott szöveges válaszokat szövegelemzésnek vetettük alá. A szövegelemzés előre felállított vizsgálódási szempontok mentén történt, azonban az elemzés folyamatában ez a szempontsor tovább bővült, és részletesebbé vált. A mellékletben elhelyezett 1. és 2. számú tábla azt mutatja, hogy milyen főkategóriák mentén elemeztük a szöveget, és milyen további (részletező) alkategóriákat azonosítottunk be a kapott szövegek olvasása során.  A főkategóriák esetenként részben átfedik egymást, de alapvetően elkülöníthetők a rendszerszintű problémák (szabályozás és működtetés) a gyermekek közvetlen problémáitól. A kérdőívekben említett problémákat a szerint is válogattuk, hogy a gyermek szakellátásba kerülése előtt vagy után jelentkeztek.

 

A kérdőív elemzésének összegzését javaslatainkkal együtt tesszük a kérdőívben adott válaszok alapján részletező alkategóriák mentén. Ennek során azt is figyelembe vesszük, hogy a jelzett problématerületek, valamint megoldási javaslatok milyen előfordulási gyakorisággal jelentek meg a szövegekben.

A „szabályozási diszfunkciókhoz” kapcsolódó javaslatok fókuszában a gyermekközpontú fejlesztési folyamat áll. A bemenetnél mérési és tervezési folyamat, a gyermek fejlődésének időszakában sokoldalú kiegészítő oktatási szolgáltatás-igény jelenik meg a gyermekvédelem és az oktatási rendszer oldaláról, és mindehhez megfelelő erőforrás (humán és anyagi) biztosítását javasolják. A megoldások szórtan helyezkednek el: a gyermekvédelem is mozgósít oktatási szolgáltatásokat, és pozitívan értékeli, amennyiben az oktatási intézmény részéről többletfoglalkozást kapnak a gyerekek. Láthatóan igény az oktatási szolgáltatásrendszer mindkét oldal részéről történő erősítése.

 

A „kontroll” esetén a javaslatok és megoldások a gyermek iskolai előmenetelének nyomon követéséről számolnak be. Ebben megjelennek a segítő felnőttek, de arra nincs javaslat, hogy munkájuk ellenőrzése, értékelése a jelenlegi működési rendhez képest milyen kiegészítésre szorul. Márpedig a gondozott gyermekért való gondozói felelősségvállalás akkor lehet teljesebb, ha előre kitűzött célok és mérhető eredmények mentén folyamatos értékelés zajlik.

 

Az „oktatási és gyermekvédelmi szektor kapcsolatának hiányosságaival” összefüggésben valamennyi válaszadó javaslatában szerepel a szorosabb kapcsolatrendszer kialakítása az oktatással. Az együttműködés kialakítása, a gyakoribb találkozások, a hasonló területen dolgozók egymást erősítő tevékenységei, a közös értékelés jelennek meg a válaszokban. A megoldások arról számolnak be, hogy ahol ezek az együttműködési formák már kialakultak, ott a gondozott gyerek valóban eredményesebb lett az iskolában. Érdemes azt is végiggondolni, hogy a helyi szinten kialakításra kerülő együttműködéseket a rendszerszintű szabályozórendszer bevezetése mivel tudná segíteni, erősíteni.

 

A „gyermekvédelem hiányosságaira” úgy reflektálnak a válaszadók, hogy legtöbb esetben kiemelik a továbbképzések és közös szakmai fejlesztő műhelyek szükségességét. E mellett a gondozottakra való fokozottabb odafigyelés is megjelenik. A megoldások elsősorban azt részletezik, hogy egy-egy gyerek esetén hányféle szakember mozgósítása történik meg, melyek a sokoldalú gondozotti nyomon követés példái. Fontos azt kiemelni, hogy önmagukban a szakmai képzések még nem feltétlenül járnak sikerrel. Garanciát jelenthet a képzést követő rendszeres szakmai műhelymunka működtetése, mely a tanultak adaptálásának folyamatát segíti a horizontális tanulás eszközrendszerével.

 

Az „oktatási szektor hiányosságainak” javítására tett javaslatok nagy számban fordulnak elő.  (Töredéke ennek a gyermekvédelem hiányosságainak pótlására tett javaslatok sora.) A javaslatok két csoportba sorolhatóak. Egy részük a pedagógusok képzettségének és szemléletének alakítását javasolja különböző formákban. A gyermekvédelemre, valamint a különböző problémákkal küzdő gyerekek hátterére vonatkozó ismereteknek a felsőoktatásba és a továbbképzési rendszerbe való beemelése éppúgy megjelenik, mint a két szektor közös szakmai műhelyeinek működtetése. A másik javaslatkör a tanóra módszertanára és tananyagtartalmára vonatkozik. A válaszokban modern pedagógiai eszköztár (élményközpontú technikák, kooperáció, differenciálás) és a személyre szabott fejlesztési folyamat (tananyag-központúság helyett gyermekközpontúság) az inkluzív iskola kritériumai jelennek meg. A megoldások között említik, hogy a gyermek élettörténetének megismerése szemléletváltást eredményez az iskolai pedagógusoknál, ami egyben attitűdváltással is jár. Szintén említenek már működő befogadó iskolákat, ahol elsősorban a szektorközi egyeztetés (vezetői szinten) segítette a gyermekvédelemben élők elfogadását az iskolában. E mellett két jó gyakorlat is megjelenik: iskolai gyermekvédelmi felelős, mint összekötő kapocs a két szektor között, illetve az iskolai pedagógusok foglalkoztatása a gyermekvédelem intézményében. E tématerületen született javaslatok és megoldások jól mutatják, hogy a gyermekvédelemben dolgozók gondozottjaik számára – mondhatni „szülőszerepben” – meg tudják fogalmazni oktatási-szolgáltatási igényüket (inkluzív iskola szegmenseit), és a napi gyakorlat szintjén már találhatók is pozitív példák. Az azonban elgondolkodtató, hogy a közoktatás intézményrendszere a gyermekvédelemben élők sikeres befogadását csak esetenként képes megtenni. A befogadást alapvetően az erősíti, ha az intézmény tudatosan (vezetői egyeztetésre, gyermekvédelmi szoros együttműködéssel) vállalja a család nélkül élők nevelését. Mindez arra mutat, hogy az oktatás rendszerszintű és célzott bevonása e feladatba elengedhetetlen.

A „megkülönböztetés” ellensúlyozására a pedagógusok képzése, illetve segítő oktatási szolgáltatások bevonása (tanoda) jelenik meg alapvető javaslatként, illetve ugyanezek a gyakorlatban működő elemek, mint sikeres gyakorlatok a megoldások között.

 

Az elutasítás, kirekesztettség vonatkozásában hasonló javaslatok jelentek meg, mint a megkülönböztetés esetén. Ki kell azonban emelni, hogy a magántanulóvá nyilvánítás (mint konkrét kirekesztő mechanizmus) esetén szigorított feltételeket vár el a gyermekvédelem, mivel a válaszadók többször is jelezték, hogy ez a sajátságos oktatási forma eszközül szolgál a problémás gyerekek eltávolítására. Az eltávolítás pedig delegálja a problémát a gyermekvédelemnek, ahol az iskolai előmenetel ilyen formában történő támogatására nincs megfelelő eszközrendszer, vagyis a magántanulóvá vált fiatal megreked az adott iskolai fokon.

 

Az „időveszteséghez” kapcsolódó javaslatok az oktatási intézményekre irányulnak: a szakellátásba nem a tanévhez igazodóan kerülnek a gyerekek, mégis szükséges az a rugalmasság, mely segítségével az évközi iskolaváltás nem okoz behozhatatlan lemaradást. A másik fontos javaslat az alapellátás tevékenysége, mely megelőzheti, hogy a szakellátásba óriási tanulmányi lemaradásokkal kerüljenek a fiatalok. A megoldások között a rendszerbe kerüléskor szükséges adminisztráció kellő gyorsasága, illetve az ideiglenes elhelyezési időszak oktatásra való kihasználása jelenik meg. Ez utóbbi azért különösen fontos, mert a gyermekvédelemnek az ideiglenes elhelyezési időszak adna igazán lehetőséget az iskolai lemaradások célzott pótlására a helyzetfelmérés nyomán.

 

A „tanulással kapcsolatos kihívásokkal” szembeni javaslatok a kompetencia alapú oktatást erősítik, illetve a lemaradások mielőbbi és hatékony pótlását. A megoldások a segítő személyek bevonását (fejlesztő pedagógus) célozzák, és olyan szakmai összefogást a segítők részéről, mely a fiatal eredményeiben is megmutatkozik. Fontos, hogy a válaszadók nem látják megváltoztathatatlannak a tanulmányi problémahelyzetet, hanem konstruktív javaslatokkal és megoldási utakkal élnek.

 

A „magatartászavar, viselkedészavar” ellensúlyozására javaslatok sora született, és ezek mindegyike szakszerűen írja le a szükséges terápiát. A megoldások között azonban csak egy eljárásmód jelenik meg: ez pedig a speciális otthon szolgáltatási köre. Célszerű a megoldások körébe is beemelni azokat az eljárásokat, amelyek integrált formában és preventív jelleggel is kezelik ezt a kérdéskört.

 

Az iskolai „motiváltságra” vonatkozó javaslatokban a válaszadók azt fogalmazták meg, hogy a személyre szabott fejlesztésen alapuló befogadó (inkluzív) iskolai környezet jelentősen javítani tudna a lemaradásokkal, évismétlésekkel terhelt gyerekeken. E mellett fontos lenne azt is vizsgálni, hogy a kortársközösség, mint referenciacsoport értékrendjében miként lehetne a homogén alulmotiváltságon változtatni, mert mindez fontos és kiaknázandó erőforrás lehet. Erre elsősorban azok a civil tapasztalatok állnak rendelkezésre, amelyek a tanoda programok keretében halmozódtak fel.

 

Összegzés

 

A kutatás eredményeinek összefoglalását két szempont szerint tesszük. A fejlesztések sikerességéhez elengedhetetlen olyan strukturális változások bevezetése, amelyek tervezhető, rendszerszerűen működtethető, ellenőrizhető, értékelhető és visszacsatolásra lehetőséget adó kereteket jelentenek. A strukturális keretek azonban csak akkor működőképesek, ha egyidejűleg tartalmi-minőségi fejlesztésekkel járnak.

 

A gyermekvédelemben élők iskolázottsági helyzetének javítása érdekében szükséges biztosítani a szektorközi együttműködést. Az együttműködés első lépése, hogy tisztázott legyen, hogy az egyes szektorok milyen szerepet töltenek be a gyermek életében. A gyermekvédelem a szülői szerep átvállalásával az iskolán kívüli időszak fejlesztési folyamataiért felelős. Az iskolában eltöltött időben az oktatási szektornak kell nyújtania olyan személyre szabott szolgáltatásokat, melyekkel a problémákkal terhelt élethelyzetben élő gyerekek is sikeresen előre tudnak haladni a tanulmányaikban.

 

Mindehhez strukturális keretet nyújthat, ha az oktatási rendszer egyedi szolgáltatásokkal támogatott rendszerébe beemeli a gyermekvédelemben élők teljes körét, ahogyan ezt a kérdőívekre adott válaszok egy része is javasolta. A jelen szabályozási keretek közül a halmozottan hátrányos helyzetűek számára nyújtott szolgáltatási kör lenne a legalkalmasabb, de hosszabb távon érdemes lenne egy kimondottan a gyermekvédelemben élőkre vonatkozó rendszert kidolgozni. Munkacsoportunk javaslata szerint iskolai mentorok kijelölése és a mentor által szervezett szolgáltatások támogatása jelenthetné a személyre szabottság valódi garanciáját. A személyre szabott mentori rendszerrel elkerülhetnénk azt a téves megközelítést, hogy a gyermekvédelemben élők mindegyikének ugyanolyan jellegű problémái vannak, és ezekre egységes megoldást lehet szervezni.

 

A gyermek számára nyújtott oktatási szolgáltatás további strukturális kereteként szükséges lenne kialakítani olyan bemeneti mérésen, folyamatos fejlesztésen és egyes pontokon mért hozzáadott értéken alapuló egyéni életút tervet, melynek kialakításában és működtetésében a szakellátásban élő gyermek, a gyermekért felelős gondozó (nevelőszülő, gyermekotthoni munkatárs) és az iskolában kijelölt személy (osztályfőnök, gyermekvédelmi felelős, mentor) egyaránt részt vesz. Lehetséges megoldás a gyermekvédelem által használt fejlesztési anyagok („macis lap”) ilyen irányú továbbfejlesztése, de a többletszolgáltatást nyújtó oktatási szektor is kidolgozhat ilyen eszközrendszert.

 

A kutatásba bevont válaszadók több területen is kitértek az ideiglenes elhelyezés időszakára. Úgy látjuk, hogy ez a problémákkal terhelt időszak (a gyermek krízishelyzet miatt kikerül családi környezetéből és bizonytalan további sorsa) nem kellően hasznosított a gyermekvédelem oldaláról – ahogy a válaszadók fogalmaztak: ekkor halmozódik az „időveszteség”. Javaslatunk, hogy a gyermekvédelem koncentrált erőforrásokkal (pszichológus, fejlesztő pedagógus, szakos tanárok) ebben az időszakban mérje fel a gyermek állapotát tanulmányi téren. Gondolunk itt a különböző gátló vagy erősítő lelki folyamatok feltárására, a kompetenciaterületek fejlettségére és elmaradására, illetve a konkrét tantárgyi tudások meglétére. Erre alapozottan nagyobb biztonsággal lehetne a gyermek számára nemcsak elhelyezési formát választani az oktatási szükségleteknek megfelelően, hanem a további fejlesztések meghatározásához is alapot jelentene.

 

Amennyiben a gyermek az ideiglenes elhelyezést (ID) követően az elhelyezési bizottság döntése alapján visszakerül a családjába, a fejlesztések és az oktatási szükségletekről készült szakmai javaslatok komoly segítséget jelenthetnek az alapellátásban végzendő segítő munkában és a gyermek általános iskolájának pedagógiai munkájában.

Az oktatási szolgáltatások nyújtásának egyéb lehetősége olyan keretekben is jelen van a közoktatásban, illetve a közoktatás mellett, melyben kevéssé jelennek meg a szakellátásban élők. Ennek oka nagy valószínűséggel az információhiány a két szektor között.

 

Az alapfokú és középfokú iskolai előrehaladást támogató „tanoda-hálózat” az ország több pontján elérhető, és várhatóan tovább bővül. A tanodák célzottan a családi szocializáció iskolai aspektusait kívánják erősíteni, így alkalmasak a gyermekvédelemben élők iskolán kívüli komplex támogatására. A középfokú iskoláztatás részeként jelen lévő Arany János Program három alprogramja szintén országos hálózatként működteti intézményeit, vagyis elérhető minden szakellátott számára. Fontos tudni, hogy e program rendeleti szinten nevesíti célcsoportját, melyben a hátrányos helyzetűek, halmozottan hátrányos helyzetűek mellett valamennyi gyermekvédelmi szakellátásban élő tanuló is megjelenik. Szükséges lenne e jelenleg is rendelkezésre álló oktatási szolgáltatási körökbe minél nagyobb számú tanulót bevonni a gyermekvédelemből. Mindez lehetőséget biztosíthatna a tanulmányi támogatás mellett olyan – e programokban jelen lévő – egyéb támogatások kiaknázására, mint például a kortárs-segítés, nemzeti-etnikai identitás erősítése, szimbolikus tőkék felhalmozása, mentori támogató rendszer, felsőoktatásba történő előrehaladás segítése.

 

A gyermekvédelemben élők célzott segítése mellett elengedhetetlen a velük foglalkozó felnőttek felkészültségének növelése. Ahogyan a kérdőívek legtöbbjében olvashattuk, a szakellátásban élők tanulmányi segítésének egyik gátja, hogy gondozóik, tanáraik nincsenek kellően felkészülve erre a feladatra. A javaslatok között többhelyütt megjelenik, hogy az évtizedekig működő belső iskolák formáját lenne célszerű ismét feleleveníteni. E mellett azt is megoldásnak látják, hogy bizonyos általános iskolák nagyobb számban fogadják a gyermekvédelemben élőket, és így jobban fel tudnak készülni a velük kapcsolatos feladatokra. Véleményünk szerint azonban mindkét javaslat a szakellátásban élők szegregációját eredményezheti. 

 

A javaslatok között szerepelt az is, hogy amennyiben az oktatásban dolgozók célzottan tanulnának (a felsőoktatásban és továbbképzések során) a család nélküli gyerekek helyzetéről, tipikus problémáiról, akkor szemléletük, attitűdjük változása mellett nagyobb esély lenne a széleskörű pedagógiai eszköztár mozgósítására is. A gyermekvédelemben dolgozóknak feltétlenül tisztában kellene lenniük az oktatási rendszer nyújtotta valamennyi lehetőséggel, illetve azokkal a jogokkal, amelyek a szülőket és gyerekeket megilletik.

 

Amennyiben a gyermekért felelős gondozó (itt elsősorban az alacsony iskolai végzettségű nevelőszülőkre gondolunk) nem tud tanulmányi területen megfelelő támogatást nyújtani, akkor a gyermekvédelemnek is szükséges kellő létszámú és felkészültségű szakemberrel erősíteni ezt a hatást. További támogatást jelentene a felkészültség emelésében a gyermekvédelmi szakmai-módszertani hálózat olyan bővítése, amely célzottan a tanulási sikerességhez nyújtana segítséget. A horizontális tanulás kereteként virtuális háló (internetes felületeken való interaktív szakmai munka) kiépítése és módszertani műhelymunka (hospitálások, esetmegbeszélések, nevelőszülői klubok stb.) működtetése egyaránt szolgálhatna a jó gyakorlatok terjesztésére, a felmerült problémák közös megoldására. A kölcsönös tanuláson alapuló fejlesztési folyamatok sikerességét támogatná, ha szektorközi szakmai munkán alapulna.

 

Záró gondolatok

 

A magyarországi gyermekvédelem és az iskolázottság összefüggéseire – ahogyan a bevezetőben is írtuk - kevés kutatás irányult. A bemutatott országos kutatás jelen szakaszában leírt eredményei csak néhány területre tudták ráirányítani a figyelmet, illetve általános, országosan mutatkozó trendeket jelenítettek meg. Szükség lesz a kutatás folytatására: a rendelkezésre álló adatok további elemzésével a területi eltérések mentén sokkal árnyaltabb képet kaphatunk. A rendelkezésre álló adatbázis és kérdőívek megyei elemzését úgy szeretnénk folytatni, hogy országos térképet rajzolhassunk a működő jógyakorlatokról, illetve fennálló szolgáltatási igényekről.

 

Mindez alkalmas arra, hogy további információkkal támogassa annak a fejlesztési folyamatnak a megkezdését, ami elengedhetetlen a gyermekvédelemben élők iskolai sikereinek növelése érdekében.