Nem csillapodik a vita Pesty László m1-en bemutatott Cigány út című filmjéről. A címe szerint a cigány–magyar együttélésről szóló alkotás saját állítása szerint őszintén akar beszélni, és ennek jegyében szólaltat meg három, többé-kevésbé ismert roma közszereplőt: a „romák bűneiért" könnyes hangon bocsánatot kérő uszkai prédikátort, az áldozathibáztató retorikával a jobboldali médiában gyakran fellépő önjelölt „borsodi vajdát", és a saját bevallása szerint a cigányügyből élő, de a cigányokkal való közösséget megtagadó („nem tartozom közétek") Forgács Istvánt.

Pesty ezzel a három cigány emberrel mondatja el, miért a romák a felelősek azért a helyzetért, amibe mára a többségük került. A filmben az ábrázolni kívánt világot mindössze két megszólaló, a Körömben élő Gertner Klaudia és a bőcsi Bancsók József képviseli. Ezt a világot, a mélyszegénységben, kistelepülési szegregátumokban élő romák világát olyannak látjuk, amilyennek rajtuk, illetve az ő közegükként megjelenített külső helyszínek – a körömi cigánytelep – ábrázolásán keresztül a film készítői bemutatják. József és Klaudia dramaturgiai szerepe azonban nem több, mint a „szakértők" állításainak alátámasztása, mi mégis úgy gondoltuk, felkutatjuk őket, hogy megtudjuk, miképp vélekednek Pesty filmjéről.

„Csak nyomnak le a sárba"

„Laci bácsi volt, így mondta" – kiabál Klaudia. – „Nem mutatkozott be, csak annyit mondott, Laci, és hogy az m1-estől jöttek. Ennyi. Kérdezték, hogy adomány kell vagy pénz. Ígértek fűt-fát, hogy majd lesz adomány, hogy csinálnak a nevemre honlapot, és arra jönnek az adományok. Ez a László azt mondta, hogy jó lesz nekünk, ha bemutatják az itteni szegénységet, hogy lássák mások is, micsoda szegényes viszonyok közt élünk mi, és majd az emberek segíteni fognak. Átvágott engem, mert azoltától nem is jelentkezett, sehol semmi. Én meg azt gondoltam, jó lesz, be tudom bútorozni a házat, meg lesz a gyerekeknek valami szép kis ruha."

Körömben vagyunk, Borsod egyik legszegényebb, túlnyomórészt romák lakta településén, a Dankó utcában. A kétes hírnevű Pesty-féle film legtöbb jelenetét itt forgatták: a szereplőket és a szemtanúkat keressük. A helyiek azt mesélik, a telepen senki nem akart Pestyékkel szóba állni, hiába kísérgette őket háztól házig a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke. Végre Klaudia beengedte a stábot. „Meg sajnáltam is őket, úgy át voltak fagyva, tiszta taknyos volt az orruk a hidegtől, hát behívtam őket mihozzánk" – mondja Klaudia.

(...)

Munkát ígértek, de csak megaláztak

Nem járt jobban Pestyékkel a másik „adatközlő", a bőcsi Bancsók József sem. Neki a stábbal érkező „vajda" – róla helyben úgy tudják, építési vállalkozó – ígért munkát. Bancsóék azóta sem hallottak a férfiról.

A stábot Bőcsön is a helyi kisebbségi vezetők gardírozták, és Pestyék itt is arról beszéltek, hogy dokumentumfilmet forgatnak a cigányság helyzetéről, kultúrájáról. Azt kérték a helyi CKÖ alelnökétől, vigye el őket egy szegény, és egy rendezett anyagi körülmények közt élő roma családhoz. Így került a stáb először Bancsóékhoz – a másik „pólus", a sikeres roma család bemutatása azonban elmaradt.

„Művészi" ábrázolás

Jellegzetes mindkét „adatközlő" ábrázolása a filmben: Józsefnek és Klaudiának állva kell válaszolnia a család helyzete, a gyerekeik iránti felelősséget firtató, számon kérő jellegű kérdésekre, melyeket tisztes távolságból a szintén álló Pesty szegez nekik. A válaszolók arca leginkább félhomályban van, és szinte soha nem látszanak együtt a riporterrel. Ezzel szemben Pesty szellemi partnerei, a három „megmondóember" általában ülve, normál megvilágításban, polgárias környezetben diskurálnak egymással és a film készítőjével. Józsefről a film alapján annyit tudunk meg, hogy nagyon nyomorúságos körülmények közt él hét gyermekével meg az unokáival – régóta nem dolgozik, és rossznak látja a cigány–magyar együttélést. Ez utóbbi kitétel kontextusára József emlékszik is az egyórás beszélgetésből: a lopásokról kérdezgették, hogy a helyi többségiek nem a cigányokat vádolják-e a kisebb-nagyobb tulajdon elleni ügyekkel. Majd ezek után kérdezte meg Pesty, hogyan látja a cigány–magyar (sic!) viszonyt. József – logikus – válasza ez volt: „Csak olyan az, mint a kutya-macska barátság." A filmbe aztán már csak ez az utolsó mondat került be.

József is velünk látta először a filmet, és mire a végére értünk, ökölbe szorított kézzel állt föl a fotelből. Véleményét kérdeztük, de csak annyit mondott, hogy a film készítői azt ígérték, segítenek, de ehelyett megalázták őt és a családját, s kiforgatták a szavait. A valóság a film sugalmazásával szemben az, hogy József – bár akkor valóban nem volt munkája – a forgatás után nem sokkal ért a végére egy hat hónapos tanfolyamnak; vizsgát is tett, és két szakmája mellett immár képesített halőr is. Azóta állást is szerzett – épp ezért végezte el önerőből a képzést. A jó százhúsz kilós férfi napi nyolc-tíz órát gyalogol a környék horgászegyesületeinek alkalmazottjaként, és így keres havi nyolcvanezer forintot. Most is elképesztő szegénységben élnek, két szobában nyolc gyerekkel, a kitörés bármiféle esélye nélkül – de József a napi négy-öt óra alvás után fölkel, és elindul, hogy bejárja a szokásos körútját.

Ő és a két gyerekét a legnagyobb nyomorban is odaadóan nevelő fiatal nő biztosan megérdemelt volna némi tiszteletet. Legalább annyit, amennyi általában az egyik embertől a másik embernek kijár. Persze, akkor hogyan lett volna dokumentumfilm a valóságról?

Tovább a teljes cikkre (mancs.hu)

Szerző: Becker András

foto: sxc.hu