Dora, a főszereplő nem egy hétköznapi lány. Bár fogyatékosságának típusát a darabban nem emelik ki, azt tudjuk, hogy kislány kora óta gyógyszereken él, amik teljes apátiába, unalomba fulladt nyugalomba taszítják nemcsak őt, hanem szüleit is. Ezért egy napon úgy dönt az édesanyja, hogy elég a gyógyszerekből – vissza akarja kapni a lányát. Hiányzik neki a nevetése, jókedve, és vissza akarja adni neki a saját életét, amit a nyugtatók és gyógyszerek elvettek tőle. Kíváncsi lánya eredeti, igazi személyiségére, ezért kívánságára egy nap megvonják tőle a gyógyszereket.

Az eredmény pár napon belül tapasztalható: a lány élénkebb, hangosabb lesz, felszínre tör az egyénisége. Kiderül, hogy utálja a meséket, amiket anyja esténként, hajmosás közben kitalál neki. Úgyszintén utálja a nadrágokat is – torkaszakadtából kacag, amikor lerúghatja a nadrágot, és szoknyát húzhat. A legfontosabb és legdrámaibb változások csak ezután következnek.

A gyógyszerek okozta kábulatból kitör, kirobban Dora serdülőkora és hihetetlen élet-éhsége; ezzel egyidejűleg felfedezi testét és szexualitását, azonban olyan mértékben, ami messze felülmúlja a felnőttek elképzeléseit arról, ahogyan Dorának illő lenne vágyait megélnie. A darabban együtt fut a teljes szabadosság és a teljes tiltás. A két véglet egyformán káros, ám a rengeteg tabu, a tisztázatlanság a téma körül megnehezíti az objektivitást. Még a darab pszichológusa, a Dorát kezelő orvos is csak általánosságokat mond a polgári- és a büntetőtörvénykönyvből, amik nem segítik az egyéni iránytű és mérték megtalálását. „Nem szexelünk pályaudvaron, sötét kapualjban, múzeumban, színházban” - magyarázza a doktor Dorának, aki ebből semmit sem ért.

Dora szerelmi ügyei nem várt fordulatot vesznek: teherbe esik egy idegen férfitól, akinek eszébe sem jut vállalni a felelősséget a tettéért, inkább elmenekül. Korunk társadalma pedig kimondja az ítéltet: nincs szükség hibás gének örökítésére, így távolítják el a lány méhét a magzattal együtt. De nem baj – mondja Dora vidáman – ezt bármikor vissza lehet csinálni. Vissza lehet élni egy értelmileg sérült lány „korlátozottságával”, csak hogy jobban érezzük magunkat? Hiszen a dráma alapkérdése éppen ez, joga van egy fogyatékkal élőnek a saját életéről, testéről, szexualitásáról döntenie mindenféle direkt hatás, meghatározó befolyásolás nélkül?

Hogyan beszéljünk őszintén a sérült emberek szexualitásáról, ha nem merünk az épekéről sem beszélni? Irigyek vagyunk Dora őszinteségére, csak mert ő hangosan és nyíltan fejezi ki testi igényeit? Dömötör András rendező szerint, ha a problémával nem nézünk szembe, gyakran okoz bajt. Mind a prűdség, mind a túlzásba vitt szabadosság káros, az egyensúly megtalálása nagyon nehéz, de csak nehezebb lesz, ha nem beszélgetünk róla. A darab nem ítélkezik, nem állít példát, csupán figyelmeztet, hol torzul a társadalom gondolkodásmódja.

A darabról bővebben

foto: Studió K. Színház