"Te is közülünk való vagy?"

 

A beteg tudni akarta, és kezelőorvosának - Marsha M. Linehannak, a Washingtoni Egyetem dolgozójának, az öngyilkos hajlamú emberek kezelésére világszerte használt kezelés megalkotójának - kész válasza volt. Mindig ezt használta a kérdés rövidre zárására, ha egy beteg reménykedve, vádlón vagy tudatosan megkérdezte, megpillantva Dr. Linehan kezén lévő halvány égések, vágások, varratok makraméját:

 

„Mármint, hogy szenvedtem-e?”

 

„Nem, Marsha”- válaszolta a beteg egy találkozásuk alkalmával tavaly tavasszal. „Úgy értem, hogy közülünk való. Mint mi. Mert ha igen, az mindannyiunknak annyi reményt nyújtana!”

 

„Ez hatott.” - mondta Dr. Linehan, aki múlt héten először mondta el nyilvánosan egy barátokból, családtagokból, orvosokból álló közönségnek a Hartford Klinika Élet Intézetében, ahol először kezelték radikális szociális visszavonulással, 17 évesen. „Annyian könyörögtek, hogy álljak elő, és gondoltam — rajta, meg kell tennem. Ennyivel tartozom nekik. Nem halhatok meg gyáván.”

 

Nem tudni hány komoly mentális beteg él normális, sikeresnek tűnő életet, mivel ezeknek az embereknek nem szokásuk felfedni magukat. Túlságosan elfoglaltak azzal, hogy teljesítsék kötelezettségeiket, fizessék a számláikat, tanuljanak, gyerekeket neveljenek - mindezt sötét érzelmek és téveszmék gyötrelme alatt, melyek hamar kiborítanának bárki mást is.

 

Jelenleg egyre többet kockáztatnak, akik titkuk felfedése mellett döntenek. A hazai mentális egészségügyi rendszer a vágóhíddal egyenlő, mondják. Sok beteget bűnösnek állítanak be és a legsúlyosabb eseteket szanatóriumokba és csoportos otthonokba dugják, ahol alacsony képzettségű munkások ápolják őket.

 

Ezenkívül, a mentális betegség tartós megbélyegzése arra tanítja az ilyen diagnózisú embereket, hogy önmagukra, áldozatként gondoljanak; elvéve tőlük az egyetlen dolgot, mely motiválni tudná őket az orvosi kezelés során.

 

„Óriási szükség van a mentális betegség mítoszának leleplezésére, arcot kell adni neki, megmutatni az embereknek, hogy a diagnózis nem feltétlenül vezet fájdalmas, deviáns élethez,”- mondta Elyn R. Saks, a Dél-Kaliforniai Egyetem Jogi Iskolájának professzora, aki skizofréniájával való küzdelmeit a „The Center Cannot Hold: My Journey Through Madness” írásában krónikaszerűen jegyzi fel.

 

„Mi, akik ilyen rendellenességgel küzdünk, teljes, boldog, sikeres életet élhetünk, amennyiben rendelkezünk a megfelelő forrásokkal.”

 

Ez magában foglalja a gyógyszeres kezelést (általában), terápiát (gyakran), egy bizonyos mértékű szerencsét (mindig) - és leginkább a belső erőt a démonok kezelésére, sőt száműzésére. Ez az erő sokféle helyről származhat, korábbi páciensek elmondása szerint ezek lehetnek: szerelem, megbocsátás, Istenben való hit, vagy az életre szóló barátság.

 

Ugyanakkor Dr. Linehan esete azt mutatja, hogy erre nincsen recept. Őt az a küldetés hajtotta, hogy megmentse a krónikus szuicid hajlamú embereket, mely gyakran a borderline személyiségzavar eredményeként alakul ki; egy rejtélyes állapot miatt, melyet részben önpusztító késztetés jellemez.

 

„Abban az időben tényleg nem voltam tisztában azzal, hogy magamat kezelem”- mondta. „De feltételezem igaz, hogy egy olyan terápiát fejlesztettem ki, amely biztosítja azokat a dolgokat, melyekre oly sok éven át szükségem volt, de amiket soha nem kaptam meg.”

 

„Megjártam a poklot”

 

A saját bőrén tapasztalta meg a komoly mentális betegségek központi tragédiáját, a bezárt szoba falába verve fejét.

 

Marsha Linehan 1961. március 9-én, 17 évesen érkezett az Élet Intézetbe, és hamar az elkülönítő egyetlen lakójává vált a legsúlyosabb betegeknek szánt Thompson Kettőként ismert részlegen. A személyzet nem látott más alternatívát: a lány rendszeresen bántotta önmagát, csuklóját cigarettával égette meg, megvágta karját, lábát, középrészét, bármilyen éles tárgyat felhasználva, melyet sikerült megkaparintania.

 

Az elkülönítőben - kis cella egy ággyal, székkel és egy kicsiny rácsos ablakkal - nem volt ilyen fegyver. Mégis, halálvágya csak elmélyült. Így azt tette, amiben akkoriban egyedül értelmet látott: a fejét verte a falba, majd később a földbe. Erősen.

 

„A teljes élményem ezekről az epizódokról, olyan mintha valaki más csinálta volna őket; olyan volt, hogy ’tudom hogy jön, elvesztettem az irányítást, valaki segítsen; merre vagy Istenem?’”-mondta. „Teljesen üresnek éreztem magam, mint Bádogember; nem volt módom kifejezni, mi folyik bennem, nem volt módom megérteni sem.”

 

Az oklahomai Tulsa-ban töltött gyermekkora kevés kapaszkodót adott. Kezdetektől kezdve kitűnő tanuló volt, jó zongoratehetséggel megáldva; egy olajkereskedőnek és egy olyan társaságkedvelő asszonynak hat gyermeke közül a harmadik, aki a gyermeknevelés, a Junior Liga és a tulsai társadalmi események között táncolt.

 

Linehan-ékat akkoriban ismerő emberek emlékeznek arra, hogy a koránérő harmadik gyermek gyakran került bajba otthon, és Dr. Linehan felidézi, hogy rendkívül kevésnek érezte magát a vonzó és képzett testvéreihez képest.

 

De bármilyen szorongás-áradat is rejlett a felszín alatt, egészen addig senki nem vette észre, míg a középiskola legfelsőbb évében fejfájása ágyhoz nem kötötte.

 

Húga, Aline Haynes elmondta: „Az 1960-as évek Tulsa-járól van szó, és nem hiszem, hogy a szüleimnek bármi ötletük lett volna arra, hogy mit kezdjenek Marsha-val. Senki sem tudta igazán, hogy mi az a mentális betegség.”

 

Nemsokára, egy helyi orvos javasolta az Élet Intézményben való elhelyezést, hogy a probléma végére járjanak. Ott az orvosok skizofréniával diagnosztizálták; leszíjazták és elektrosokkos kezelést alkalmaztak, 14 sokk az első alkalommal, 16 másodjára, az orvosi leletek szerint. Nem volt változás, és a beteg késedelem nélkül került az elkülönítőbe, a zárt osztályra.

 

„Mindenki rettegett, hogy ott végzi,”- mondta Sebern Fisher, Dr. Linehan betegtársa, aki később közeli barátja lett. Ms. Fisher hozzátette, „Marsha képes volt egy másik személyről odaadóan gondoskodni; épp olyan szenvedélyes volt, mint amilyen magányos.”

 

Egy 1963. május 31-i zárójelentés megjegyzi, hogy „26 hónap kórházi ápolása során Miss Linehan jelentős ideig a legjobban zavarodott beteg volt a kórházban.”

 

A zaklatott lány akkoriban így írt egy versében:

Négyfalú szobába tettek

De valójában kinn felejtettek

Lelkem félredobva valahova

Lábam idedobva a cellába.

 

Bárhova verhette fejét, a tragédia maradt: senki sem tudta mi történik vele, az orvosi ellátás csak rontott a helyzeten. Bármilyen igazi kezelésnek nem holmi elméleten kellett volna alapulnia, összegezte később, hanem tényeken: melyik érzelem mely gondolatokhoz, ijesztő cselekedetekhez vezetett. Ki kellett törnöm ebből a láncból — és egy új viselkedést megtanítanom.

 

„Megjártam a poklot”- mondta. „Fogadalmat tettem: ha kikeveredek belőle, visszajövök és kimenekítek másokat is.”

 

Radikális elfogadás

 

Egy chicago-i kis kápolnában imádkozott, mikor megérezte egy másik eszme erejét.

 

1967-et írtak, több évre rá, hogy reménytelen húszévesként, akinél az orvosok kevés esélyt láttak a kórházon kívüli túlélésre, elhagyta az intézményt. Túlélni túlélte, éppen hogy: legalább egyszer, első hazatérésekor öngyilkosságot kísérelt meg Tulsa-ban; majd egy másik alkalommal, miután a chicagói Y.M.C.A.-hez (Fiatalok Keresztény Egyesülete, a ford.) költözött, hogy új életet kezdjen.

 

Újra bekerült a kórházba és felszínre került zavartsága, magánya, de katolikus hite minden korábbinál jobban megerősödött.

 

Egy másik központba költözött, irodai munkásként dolgozott egy biztosító társaságnál, esti órákat vett a Loyola Egyetemen és gyakran imádkozott a Cenacle Menedékhelyen.

 

„ Egyik este ott térdeltem, felnézve a keresztre, és az egész helyiség arannyá változott — és hirtelen úgy éreztem, valami közeledik felém”- mondta. „Fényes élmény volt, visszaszaladtam a szobámba és azt mondtam: ’szeretem magamat.’ Ez volt az első alkalom, amikor első személyben beszéltem magamhoz. Úgy éreztem, átváltoztam.”

 

Ez a hullámhegy nagyjából egy évig tartott, míg a pusztító érzelmek egy véget ért szerelmet követően visszatértek. De valami megváltozott. Érzelmi viharait már anélkül átvészelte, hogy megvágta vagy bántotta volna magát.

 

Mi változott?

 

A válaszra több év pszichológiai tanulmányokat követően jött rá— 1971-ben szerezte meg a Ph.D-t a Loyola-n. Látszólag kézenfekvő: elfogadta magát olyannak, amilyen. Annyiszor próbálta megölni magát amiatt, mert a szakadék aközött az ember között, aki lenni akart, és aki volt, kétségbeesésbe és reménytelenségbe hajtotta, egy olyan életért sóvárogva, amilyet soha nem ismert. A szakadék valós volt, és áthidalhatatlan.

 

Az alapötlet — radikális elfogadás, ahogy most hívja — egyre fontosabbá vált, ahogy elkezdett betegekkel dolgozni, először egy öngyilkossági klinikán Buffalo-ban, később kutatóként. Csakugyan lehetséges volt az igazi változás. A viselkedés-lélektan (behaviorizmus) fejlődő tudományág tanítása szerint az emberek képesek új magatartásmódok megtanulására — és ez az eljárás idővel eltérően módosíthatja a mögöttes érzelmeket.

 

Ugyanakkor az erősen szuicid emberek milliószor próbáltak már megváltozni, sikertelenül. Az egyetlen út, ami hozzájuk vezet, annak felismerése, hogy viselkedésüknek oka van: a halál gondolata egy édes megkönnyebbülést nyújtott szenvedésükre.

 

„Nagyon kreatív volt az emberekkel. Egyből láttam.”- mondta Gerald C. Davison, aki 1972-ben vette fel Dr. Linehant egy viselkedés-terápiával foglalkozó posztdoktori programba, a Stony Brook Egyetemre. (Jelenleg pszichológusként dolgozik a Dél-Kaliforniai Egyetemen.) „Ki tudta zökkenteni az embereket, olyan dolgokkal tudta őket próbára tenni, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna, amiket nem akartak hallani.”

 

Egy kezelőorvos sem tud gyors változást, vagy hirtelen „bepillantást” ígérni, még kevésbé egy fényes vallási látomás. Mégis, Dr. Linehan most összefogott két látszólag ellentétes eszmét, mely a kezelés alapját adhatják: az élet elfogadása úgy, amilyen, nem amilyennek lennie kellene; és a változás szükségessége, a valóság ellenére. Az egyetlen mód, hogy megbizonyosodjon arról, hogy többről van szó egy elméletnél, annak a való világban való tesztelése — és nem volt számára kérdés, mindezt hol kezdje.

 

Átvészelni egy napot

 

„Úgy döntöttem, hogy erősen szuicid hajlamú embereket szerzek, a legrosszabb eseteket, mert rájöttem, hogy ők a legnyomorúságosabb emberek a világon — gonosznak hiszik magukat, azt hiszik, hogy ők rosszak, rosszak és rosszak — és én megértettem, hogy nem azok”- mondta. „Megértettem a szenvedésüket, mert én is megéltem, megéltem a poklot, és semmi ötletem nem volt, hogy jussak ki belőle.”

 

Főleg olyan betegeket választott, akiknek olyan diagnózisuk volt, mint amelyet magának adott volna: borderline személyiségzavar, egy rosszul megértett állapot, melyet szűkölködés, kitörések és önpusztító kényszer jellemez, és gyakran önpusztító vágásokhoz és égetéshez vezet. A terápia során a borderline betegek rémületesek lehetnek —manipulatívok, ellenségesek, néha baljóslatúan némák és közismerten öngyilkossággal fenyegetőzők.

 

Dr. Linehan rájött, hogy az elfogadás vonzereje legalább benntartja az embereket a szobában: a páciensek elfogadják, hogy kik ők, hogy dührohamaik vannak, ürességet és idegességet éreznek, a legtöbb embernél messze intenzívebben. Cserébe a kezelőorvos elfogadja, hogy a vágásoknak, égetésnek és öngyilkossági kísérleteknek oka van.

 

Végezetül a kezelőorvos eléri, hogy a beteg egy kötelezettséget vállaljon, ami megváltoztatja a viselkedését; egy szóbeli ígéret egy új élet esélyéért cserébe: „a terápia nem használ azoknak, akik halottak” ahogy ő fogalmaz.

 

Akármilyen egyenesen is tartott felfelé az akadémiai ranglétrán, 1997-ben az Amerikai Katolikus Egyetemről a Washingtoni Egyetemre átkerülve, a saját tapasztalataiból értette meg, hogy az elfogadás és a változás aligha elég. Az első Seattle-ben töltött évek alatt, munkába menet olykor öngyilkos vágyat érzett; még ma is vannak néha pánikrohamai, legújabban az alagutakon való áthajtáskor. Ő maga is terapeutákra támaszkodik, néha jobban, néha kevésbé az elmúlt években, támogatásért és útmutatásért (nem emlékszik arra, hogy az intézmény elhagyása után gyógyszert is szedett volna).

 

Dr. Linehan kezeléshez való kialakuló hozzáállásának — mai nevén dialektikus viselkedésterápia, vagy D.V.T.—mindennapi készségeket is tartalmaznia kellett. Elvégre az elkötelezettség nagyon keveset jelent, ha az embernek nincsenek meg az eszközei, hogy azt végrehajtsa. Néhányat ezek közül más viselkedésterápiákból kölcsönzött, és hozzáadott olyan elemeket, mint az ellentétes cselekedet, amiben a beteg egy nem megfelelő érzés esetén ellentétes módon cselekszik, mint ahogyan érez; vagy a Mindfulness (figyelmesség) meditáció, egy ZEN módszer, melyben az ember a lélegzetére koncentrál és megfigyeli az érzéseket,melyek maguktól ébrednek vagy múlnak el benne. (A Mindfulness ma mintául szolgál számos más pszichoterápiás módszerhez is.)

 

Az 1980-as és ’90-es évek vizsgálataiban a Washingtoni egyetemi és más kutatók olyan borderline betegek százainak fejlődését követték nyomon, akiknél magas az öngyilkosság kockázata és hetente dialektikus terápiára jártak. Szemben más szakértők kezelése alatt álló betegekkel, azok, akik Dr. Linehan megközelítését alkalmazták, sokkal kevesebbszer kíséreltek meg öngyilkosságot, kevésbé gyakran kerültek kórházba és nagyobb eséllyel folytatták a kezelést. A D.V.T . ma egy széles körben használt módszer ellenszegülő betegek kezelésére, ideértve a fiatalkorú bűnözőket, étkezési zavarokkal küzdőket, vagy kábítószerfüggőket.

 

„Úgy gondolom, hogy az ok, amiért a D.B.T. ekkora szenzációt keltett, abban áll, hogy egy eddig kezelhetetlen dolgot célzott meg; az emberek zavarban lettek, ha szóba került a borderline”- mondta Lisa Onken, a Nemzeti Egészségügyi Intézetek viselkedés- és integráló kezelési szakágának vezetője. „Ugyanakkor abban, hogy ez ekkora visszhangra talált a közösségi terapeuták körében, nagyban közrejátszik Marsha Linehan személyes varázsa, és kiváló képessége, hogy a klinikai dolgozókkal és a tudományos közönséggel egyaránt kapcsolatot teremtsen.

 

Dr. Linehan elérte, hogy kiállhat és elmondhatja a történetét, jöjjön, aminek jönnie kell. „Nagyon boldog ember vagyok most”- mondta egy az egyetem közeli lakásán készült interjúban, ahol fogadott lányával, Geraldine-nal, és Geraldine férjével, Nate-tel él. „Még mindig vannak hullámvölgyek, hullámhegyek természetesen, de úgy gondolom, nem több mint bárki másnak.”

 

Múlt heti bevalló beszéde után meglátogatta az elkülönítőt, amit azóta egy kis irodává alakítottak. „No nézd csak, kicserélték az ablakokat”- mondta, kezét feltartva. „Mennyivel több a fény!”

 

Eredeti írás: New York Times - http://www.nytimes.com/2011/06/23/health/23lives.html?pagewanted=1&;_r=2&

Fordította: Németh Barbara

 

Foto: Damon Winter/The New York Times