Földrajz-rajz szakos tanárként a nyolcvanas évek közepén Berettyóújfalun olyan iskolában kezdtem tanítani, ahol a cigány gyerekek aránya igen magas volt. Hamar megtapasztaltam, hogy a főiskolán tanult módszerekkel ezeknél a gyerekeknél nem érek el sikereket. Közben grafikusművészként is dolgoztam, és a saját alkotói folyamatomból kiindulva azt kerestem, hogyan hathatnék a gyerekek érzelmeire. Jobbára ösztönösen cselekedtem, de már akkor érzékeltem a gyerekek kommunikációs hiányosságait, devianciáit, a szociális helyzetükből fakadó másságot. Bár még nem tudtam, mi a kooperatív tanulásszervezés, láttam, hogy az együttműködtetéssel jobban lehet hatni a deviáns gyerekekre, mint ha egyénileg oldanak meg feladatokat.
Van-e különbség a cigány gyerekek akkori problémái és a mai helyzet között?
Alapvető változás nincs. Ezzel a társadalmi csoporttal alig történt valami az elmúlt évtizedekben. A fogyasztói társadalomból és a globalizációból fakadó problémák, amelyektől a modern társadalom minden tagja szenved, sajátos módon érintik ezt a csoportot, hiszen ők még védtelenebbek. Az is érzékelhető, hogy mára a „cigány” egyértelműen szitokszó lett. A társadalom szégyene, hogy a cigányok asszimilálódni szeretnének, nem integrálódni. Ha tíz továbbtanuló gyerektől kérdezem, hogy az új iskolában, kollégiumban bevallaná-e a származását, tíz nemmel válaszol. A nyolcvanas években a gyerekek még fel tudták vállalni, hogy cigányok.
Általános iskolai tanárként mennyi segítséget nyújthattál ezeknek a gyerekeknek?
Akkoriban én is elhittem, amit a főiskolán tanítottak, hogy a jó iskola ötven százalékot lefarag a szociális hátrányból. Ma már úgy gondolom, a halmozottan hátrányos helyzetű, szegregátumokban élő cigány gyerekeknél legfeljebb két százalékot segíthet az oktatási rendszer. Az évek során tehát át kellett állítanom a gondolkodásomat.
Az általános iskolai kollégáid követtek ezen az úton?
Szerencsém volt, mert akkor jött a Soros Alapítvány Magyarországra, és keresték az innovációkat. A egyik vizuális oktatási pályázatomat támogatták, így tudtam megfelelő anyagokat, papírokat, festékeket venni, és egymás után nyertük a rajzpályázatokat. A pályázati siker mellett érezhető volt a módszertan eredményessége is. Sorra jöttek a látogatók, érdeklődők, és a kollégáim ennek nem igazán örültek. A rajz hagyományosan lenézett, fölöslegesnek hitt tantárgy. Az órarendek összeállításánál a magyar és a matek „komoly” tantárgyai közé kellett betenni a „pihentető” rajzot. Az integrációt ellenző kollégáim egyre gyakrabban fogalmazták meg, hogy rajzolni a hülye is tud, és matematika vagy történelem oktatásával nem lennék ilyen sikeres. Az akkori iskolavezetés azonban szívesen vette az integrációt segítő egyéb programjaimat. Aztán egy igazgatóváltás miatt tarthatatlan lett a helyzetem. Az iskola egyházi fenntartásba került, és sem az egyház, sem az új igazgató nem támogatta a vizuális nevelési módszereimet.
Miért alapítottál iskolát?
Úgy éreztem, van még bennem annyi erő, hogy egy alapítványi iskola keretében, alternatív pedagógiai módszerekkel próbálkozzam. Az önkormányzati rendszerben túl sok konfliktussal kerültem szembe, és a választások után azt is felmértem, hogy négyévente új garnitúrának kellene beszámolnom, és elmagyaráznom a munkámat. „Engem is vertek, mégis felnőttem” – ezzel a szemlélettel rendszeresen találkoztam.
Akkor még semmit nem tudtam az intézményvezetésről. Mezei pedagógusként fogalmam sem volt a normatíva-igénylésről vagy a járulékfizetésről. Több állásajánlatot kaptam, és úgy döntöttem, azt fogadom el, ahol lehetőségem van elsajátítani ezt a tudást. Az egyik berettyóújfalui általános iskola igazgatónője jó érzékkel felismerte, hogy ez számukra is hasznos lehet, így beköltöztünk a mellettük lévő épületbe, egy évig együtt dolgoztunk, és azalatt megszereztem a szükséges végzettséget és ismereteket. Létrehoztam az Igazgyöngy Alapítványt, és megkaptuk az engedélyt, hogy művészeti iskolaként működjünk Berettyóújfaluban.
Tovább a teljes cikkre (liget.org)