Előzmények

Történetünk egy kistelepülés általános iskolájában játszódik, ahol magyartanárként dolgozom. Mivel viszonylag kis létszámú a közösségünk, a gyerekeket elsős koruktól kezdve figyelemmel tudjuk kísérni. Így mire felső tagozatba kerülnek, már nem ismeretlenként üdvözöljük egymást. A következő eset résztvevőit is ismertem már alsó tagozatos korukból.

Roland és Sanyi a 2. évfolyamtól jártak egy osztályba. Mindketten halmozottan hátrányos helyzetű cigány diákok. Alsó tagozaton egyetlen tanító néni volt velük reggeltől délutánig, így a közösségét jól kézben tudta tartani, szinte családias viszony alakult ki közöttük. Bár Sanyi szülői beleegyezéssel kétszer bukott, a magaviseletével gondok nem voltak. A tanulmányi eredménye nagyon gyenge mind a mai napig, ezért BTM-es tanulóként fejlesztő pedagógus foglalkozik vele heti 2 órában, de az agresszivitás eddig nem volt jellemző rá. Ettől a tanévtől kezdődően vagyok az osztályfőnöke, segítőkész, lobbanékony természetű, de észérvekkel meggyőzhető kamasz, aki képes őszintén bocsánatot kérni.

A fiúk ebben a tanévben járnak először külön osztályba. Bár eddig is volt párhuzamos csoport az évfolyamukon, ők annak alapján maradtak együtt, ahogyan alsó tagozatból a felsőbe kerültek. Mivel Roland testvére évismétlő lett, így a szülei kérésére őt áttette az igazgató a másik közösségbe. Az eddigi barátait a fiú újakkal gazdagította, a beilleszkedése zökkenőmentesen zajlott. A legjobb haverja lett azonban egy fiú, aki Sanyi ellensége volt egy iskolán kívüli, régi, családi nézeteltérés miatt. A korábbi jó viszony ezért megszűnt a srácok között.

A konfliktus

Roland a haverjaival beszélgetett nagyszünetben a folyosón, amikor Sanyi elszaladt mellettük, és Rolandot pofon csapta „játékból”. Éppen becsöngettek, órára indultam volna én is, amikor azt láttam, hogy az angolterem előtt hatalmas a tömeg. Egyértelmű volt, történt valami, segítségre lehet szükség. Az angoltanár és két nyolcadikos fiú fogta az önmagából kikelve tomboló Rolandot, miközben Sanyi a hátam mögül nézte, mi a gyülekezés oka. (Meg sem fordult a fejében, hogy miatta van minden, ő csak játszott.) A fiú azért toporzékolt, mert verekedni akart, vissza akarta adni a pofont Sanyinak, amit a nagyfiúk nem hagytak neki, ezért fogták le őt. A nyolcadikosok címszavakban elhadarták, mi volt a baj, abból is kiderült, Sanyi a probléma forrása. A testvérével bekísértettem órára, miközben a kolléganőmmel zacskót húztunk Roland fejére, mert habzó szájjal kapkodta a levegőt, ájulás közeli állapotban volt. A fiú testvére, Zoli (szintén az osztályomba jár) elszaladt az igazgatónak szólni.

Miután minden osztály bement a tantermekbe, Rolandot bekísértem nyelvtanórára. A kisfiúban akkor már alig volt erő, csak feküdt a padon, és sírt. Az osztálytársai (bár alapvetően rendkívül harsány, hangos gyerekek) rettentően tapintatosak voltak vele, néma csöndben másolták a szabályokat a füzetbe, míg az igazgató úr felügyelt rájuk. Engem arra kért, hogy menjek be matematikaórára, hozzam ki Sanyit, tudjam meg, mi történt. Nem szeretett volna ő legfelsőbb hatalomként azonnal belefolyni az ügybe. Azonban egyértelmű volt, a probléma megoldása nem várhat.

Sanyi már ellenőrzővel a kezében jött ki a teremből (osztályfőnöki figyelmeztetésre számított), amikor meglátta, hogy én kopogtam be az órára. Halkan beszélgettünk a folyosón, egy padon ülve, kértem, mondja el, mi történt, hiszen tudnom kell róla, hogy adott esetben megvédhessem őt. A fiú azt kérte, kiabáljak vele, vagy üssem meg, de ne legyek kedves. (A családban az anya rendszeresen testi fenyítést alkalmaz a gyerekeivel szemben, ezt ő maga is bevallotta egy korábbi probléma kapcsán, de a gyerekek is elszólták már magukat néhányszor.) Természetesen nem tettem eleget a kérésének, erre a fiú sírva elmondta, hogy ő csak játszani akart Rolanddal, aki mostanában nem foglalkozik vele, pedig ő ezt szeretné.

Sajnos a tanulók között új „játék” terjed, a pankráció. Igyekszünk erről leszoktatni őket, sokszor elmondtuk már a kollégáimmal együtt, hogy ez nem játék, mert ha rosszul ütnek, rúgnak, az fáj a társuknak, és egy hajszál választja el a játékot a verekedéstől. Szülői értekezleten is téma volt már ez, de nem sikerült partnerre találnunk minden anyukában, apukában. Szerintük ez játék, és inkább ezt csinálják, mint a tévé előtt üljenek. Meggyőzhetetlenek egyelőre a szülők.

Tehát a pofon, amit Sanyi adott Rolandnak játéknak indult. Kértem őt, hogy ne várja meg a matematikaóra végét, menjen haza. Sajnos tudjuk, hogy a szemet szemért-elv érvényesül a roma közösségben, féltem, hogy Sanyit jól megverik szünetben (vagy hazafelé az iskola után) Roland barátai. Biztonságban szerettem volna mihamarabb tudni a gyereket.

Visszamentem az órámra, ahol a 6.a-sokkal félretettük a nyelvtant, és beszélgettünk a történtekről, illetve arról, miért nem szabad verekedni, miért kell figyelnünk egymásra. Láthatóan megnyugodott az osztály, mert érezték, nem lesz eltussolva az ügy, nem kell nekik átvenni az irányítást, és önkényes módon igazságot szolgáltatni. Roland akkor már csak feküdt, szinte levegőt sem vett. Kértem, emelje fel a kezét, de arra is képtelen volt, annyira kimerült. Abban az irgalmatlan tombolásban, amit kb. 20 percen keresztül művelt, úgy kikészült a teste és az agya, hogy rongybábként csuklott össze, amikor megpróbáltam felállítani. Kikísértem az igazgatói irodába, ott fektettük le, és orvost hívtunk hozzá, mert nem tudtuk pontosan, mit tehetnénk még vele. Injekciókat kapott, két tanórán át aludt, miközben felváltva vigyáztunk rá a kollégáimmal. Evett, ivott, szépen összeszedte magát, mire megérkezett az anyukája.

Az eset feloldása, a konferencia eredményei és a tapasztalatok itt érhetőek el. (osztalyfonok.hu)

A hasonló esetek kezeléséhez szakmai felkészítést Egyesületünk is vállal. Erről bővebben itt olvashat.