Persze vannak pályaváltó „sósimrék” és „fekete bárányok” is, ám az új menetrend megélésének terápiás feldolgozása nem biztos, hogy mindig megnyugtató. Egyszer fent, egyszer lent. Van, hogy a legmagasabb pont is a földfelszín alatt van- és van, hogy úgy érzed, a fellegekben ragadtál. Mégis, ami neked már a csúcsok csúcsa, Kancsendzönga és az se lenne baj, ha te is örökre itt maradnál- az egy párhuzamos pályatárs élet-útján egy szürke domb csupán. És fordítva. Mint Örkény patkánya, aki álmodni sem mer arról, hogy labdaszedéssel csicskáztatott sánta kislány legyen.

Az út azonban, bármelyik pályán is haladsz, ugyanazokon az állomásokon megy keresztül: család, iskolák, barátok, szerelmek, munkahelyek, betegségek. Az állomás ugyanaz- de a minősége más. A „meglesz-e anyu negyvenedik szülinapjára a komplex testszobrász-plasztika” és a „sikerül-e svájci komplex testpiaci bevételből kifizetni a tankönyveket”probléma- sor között széles a választék. Ugyanazokon az állomásokon, másra figyelünk. Ahogy Chomsky bácsi megmondta, húsz évvel ezelőtt: „Az emberek agyát le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal, hogy eltereljük figyelmüket a súlyos és valós szociális gondoktól!”

A Független Színház Peer Gynt adaptációja nem ezt teszi.

A történet egy kis faluban játszódik, ahol a polgármester és kegyeltjei évek óta a maguk malmára hajtják az Unió vizét. Norvég táj magyar ecsettel. Félelem és reszketés a leghátrányosabb helyzetű kistérségben. „Él, él a végzet, úr az emberen!”

Persze, ahogy tőlük megszoktuk, nem az Ismert szakember kvalifikált (merték is volna nem felvenni), ám eredménytelenül csiszolt színészei közreműködésével. Nem hívott sztárokat sem, a történet a Kisemberé. Nem is lett volna hiteles, ha a próbák során rendezői magyarázatra szorul, hogy ha nincs kenyér, akkor kalácsot sem vehetünk. A sokat próbált, megdöbbentő megjelenésű és tehetségű fiatalok orruknál fogva vezetik a Gellért-hegy lépcsőin a korrupciókhoz tudtuk nélkül asszisztáló, közmunkásnak kikiáltott közérdeműt. Az előadás külön varázsa a túraszínházba belecsöppenő turisták arcára kiülő döbbenet, főleg, ha egy konfliktus idején keresztezi egymást utunk, vagy amikor harminc embert pórázon vezetnek mellettük. Szintén jelesre vizsgázott egy spontán bekapcsolódott „hegylakó”, aki a csavarlazító adta színészi tehetségét (vagy épp bátorságát) a tökélyig fokozta. Mindez épp a legnagyobb amerikai-magyar filmmogul erkélye alatt. Tökéletes időzítés.

Tapsvihar a hegyen, majd ráadás- szín.

A legemberibb.

Mikor tekinteted „feldolgozás alatt” tábla híján, üresen kong, nem kell a ruhatár előtt beállni a tömött sorba, hogy kvázi- beszélgetésbe elegyedj a gyerek kinőtt cipőjéről, vagy a prognosztizált viharos időjárásról (a darabról maximum a „jó volt” jelzőt mered az ismeretlen közönség-társak előtt kimondani). Itt leülsz még a Gellért-hegy tetején, hogy együtt lehess és együtt ehess a társulattal. Hogy leüljön melléd a polgármester és meséljen magáról. Nem érzed azt, hogy hátra arc, pihenjetek ti is, mi is azt tesszük! Oldjuk fel együtt  a feszültséget- ha van benned, vagy tedd fel a kérdéseidet, az biztos lett. Vagy csak szívjunk el egy cigit, mert a színész is ember és a néző is játékos kedvű, nem kell az aktus után rögtön kitessékelni az utcára.

Ha már itt tartunk. Kundera szerint az ember élete épp aktuális jelenéből mindig csak hét szexuális együttlétre emlékszik vissza, a többi csak úgy „megvolt”.

Hát, ha ez így van a színházzal is, akkor a Független Színház túra-előadása nálam biztos bent marad a hétben!