A láthatatlan gyermek – Dasani története


Andrea Elliott öt részből álló riportsorozata a New York Times-ban jelent meg, egy otthontalan 11 éves kislány, Dasani történetét meséli el. Szüleivel és hét testvérével együtt Brooklynban él egy, a város által családoknak fenntartott hajléktalanszállón. Reméli, nem tudják meg iskolatársai, hogy hol lakik – inkább kerülő úton jár iskolába –, a játszótéren már többször kiközösítették emiatt.


A szálláson rajta kívül még 280 gyerek lakik, New Yorkban összesen 22.000-re becsülik a hajléktalan gyerekek számát. A riporter 2012-ben egy egész éven át gyűjtött anyagot: beszélgetett a családtagokkal, elkísérte Dasanit iskolába, beszélt pedagógusokkal, szociális munkásokkal, a cikket így fotók, videók is kiegészítik. 


Lassan kirajzolódik a család története: a kislány édesanyja és nevelőapja kábítószerfüggők voltak, ahogyan az ő szüleik is. Utóbbi kábítószer kereskedelem miatt börtönben is volt, az édesanya pedig nemrég térhetett vissza hozzájuk – a többi rokon bandaháborúk, függőség, AIDS, családon belüli erőszak áldozata lett, vagy egyszerűen megszakította velük a kapcsolatot. Egyedül egy nagymama maradt, akire támaszkodhatnak. Amikor a szülők – a rehabilitációjuk keretében – napi metadon-adagjukat „élvezik”, Dasani vigyáz kisebb testvéreire.  A szülők pedig nehezen jutnak egyről a kettőre: időről időre visszaesnek függőségükbe, hosszú távon nem tudják megtartani egyik állásukat sem.


A cikk egyben erős kritikája Bloomberg (New York előző polgármestere) hajléktalanpolitikájának is. A szabályozás az elmúlt években átalakult, korábban a hajléktalan, az alacsony jövedelmű családok elsőbbséget élveztek az önkormányzati lakások kiutalásakor. Ez azonban megszűnt, helyette rövid ideig szállón kaphatnak helyet, utána pedig albérleti rendszerben, a bérleti díjak viszont egyre magasabbak, a fizetések stagnálnak. Akik korábban önkormányzati lakásokban éltek így nagyrészt visszakerültek a szállókra, ami végső soron sokkal többe kerül a városnak.


Dasani családja két éve él a szállón, egy szobában. A körülmények nem éppen ideálisak: rosszak a higiénés viszonyok, többször történt itt szexuális erőszak, droggal kapcsolatos bűncselekmény, a jegyre kapott étel néha romlott. A lány menedéke így az iskola. Jó kapcsolata van az igazgatóval és több tanárával, akik segítenek neki beilleszkedni, bátorítják, hogy tanuljon: van olyan tanára is, aki hozzá hasonló körülmények közül küzdötte fel magát, ezzel példát mutat Dasaninak. Tehetséges táncos lévén részt pedig vesz az iskolai táncórákon. Miközben a kislány körüli felnőtteket megismerjük, a szerző bemutatja az oktatási és szociális rendszer hiányosságait is, az alulfinanszírozottságot, a kapacitások hiányát, a „tűzoltást”, amit az iskolai pszichológus és szociális munkás végez (a prevenció, mint mondják, az alapítványi, és nem az állami iskolák kiváltsága). Nehéz így ennyi idősen, hiszen már Dasani is látja a különbséget saját és a társai, vagy éppen a környéken lakók helyzetéhez képest.


Elliott követi a családot mindenhova, a szülők pedig őszintén beszélnek letartóztatásról, terápiáról, múltjukról és vágyaikról. És mire véget ér az év, jobbra fordulnak a dolgok: új, saját lakást kaphatnak Harlemben, a gyerekek pedig folytathatják tanulmányaikat abban az iskolában, ahol otthonra találtak …


Tovább a New York Times riportjára.

 


Kép forrása: sxc.hu