Az University Heights High School és az Ethical Culture Fieldston School ugyanabban a New York-i körzetben működnek. Az előbbi egy állami fenntartású intézmény, ahova többnyire a környékbeli spanyol ajkú szülők gyerekei járnak egy olyan környékről, ami Amerika egyik legszegényebb kerülete. Utóbbi viszont egy jó nevű magániskola, magas tandíjjal és hírességek gyerekeivel.
Nyolc évvel ezelőtt egy program keretében levelezni kezdtek a két iskola diákjai, majd amikor egy meghívásnak eleget téve az University-ből először látogattak el a Fieldston-ba, a gyerekek elképedtek: „El sem tudták képzelni, hogy ez az egész pár percre van onnan, ahol ők laknak, és még sosem hallottak róla. Az egyik gyerek sírva rohant ki az iskola területéről. Nagyon elkeserítette őket a saját körülményeik kilátástalansága miatt.” –fogalmazott az egyik pedagógus. A kapcsolat azonban nem szakadt meg, időnként találkoznak a két intézmény tanulói, hogy beszélgessenek etnikai kérdésekről, fegyveres erőszakról, de mentek már közösen terepgyakorlatra egy közeli park közösségi kert projektjébe is.
A legutóbbi alkalom azonban egészen más volt. A Narrative 4 nevű szervezet, ami a történetmesélés segítségével próbál összehozni különböző csoportokat a világ különböző pontjain, elhozta nekik „radikális empátia” nevű gyakorlatát. Ennek során a 17-18 éves fiatalok párokat alkottak – a párok egyik tagja az egyik, másikuk a másik iskolából – és elmeséltek egymásnak egy-egy olyan történetet a saját életükből, ami valamilyen szempontból meghatározó számukra. Ezután a többiek előtt már a pár másik tagjának kellett előadnia a történetet, egyes szám első személyben, mintha csak a sajátját mesélné – ahogyan a Narrative 4 egyik facilitátora fogalmazott: „a másik cipőjében járva döntjük le a sztereotípiákat”.
A tanulók nagyon odafigyeltek egymásra. Voltak, akik egyszerű eseményeket osztottak meg a másikkal, például az első buliról, ahova elmehettek, vagy az első csókról, mások mély és szomorú történeteket hajléktalan időszakukról, a családjukban történt öngyilkosságról, arról, milyen nyomás van rajtuk, hogy továbbtanuljanak, mennyire szégyellik rossz anyagi körülményeiket, vagy hogyan próbálnak segíteni édesanyjuknak, hogy talpra álljon. A diákok pedig egyformán komolyan vették a feladatot.
Elio, az University Heights egyik diákja így fogalmazta meg érzéseit a programmal kapcsolatban: „Amikor először találkoztam a Fieldston-ba járó diákokkal, nem találtam a helyem. Láttam az iskolájukat és lenyűgözött, hogy mennyire hasonlít egy főiskolára. Észrevettem, hogy a tanulók többsége fehér és jól öltözött. A mi iskolánkban a diákok többsége spanyol ajkú családból származik. De meglepett az, hogy milyen nyitottak és kedvesek voltak a kívülállókkal. Úgy nőttem fel, hogy mindig aggódnunk kellett a pénz miatt, de emiatt csak még jobban értékelem azt, amim van. A számomra legfontosabb érték még mindig az a sárga plüssmackó, amit édesanyámtól kaptam 4 évesen. Azért tartottam meg, mert emlékeztet a múltamra és azokra a nehézségekre, amiket leküzdöttem.”
Adam, a Fieldston-ba járó fiú szerint pedig: „Gyerekként nem tudsz róla, hogy vannak olyanok is, akiknek nincsenek meg ugyanazok a dolgok, mint neked. Aztán rájössz, hogy Úristen, vannak olyanok, akiknek semmi olyan sincs, mint nekem. És rájössz, hogy nem igazságos az az előny, ami neked megadatott. Az én felelősségem, hogy ezt az előnyt a társadalmi igazságosságért használjam fel, és hogy jobbá tegyem a világot.”
Az eredeti cikk a fiatalok véleményével és portréival itt érhető el.
Kép: Ryan Pfluger, New York Times.
A képen szereplők: Kiana Jackson (jobbra) az Univeristy Heights tanulója, és Anabel Simotas (balra), aki a Fieldston-ba jár.