Egy Veszprém megyei középiskola tanára szexuális tartalmú üzeneteket küldött a diáklányoknak a Facebookon. Amikor az igazgató ezzel szembesítette, önként felmondott, de néhány nap múlva a Klik tankerületi igazgatójának közbenjárására visszakerült az intézménybe. Miután az ügy nagy port kavart a médiában a Nemzetgazdasági Minisztérium azonnali hatállyal vizsgálatot rendelt el a tanár ellen és felfüggesztette állásából. Erre az ügyről, és a cyberbullyingAz egyik balatonfűzfői iskolában a testnevelő tanár rendszeresen szexuális tartalmú sms-eket küldött a diákjainak. Ön meglepődött, amikor ezt a hírt olvasta, vagy ez az eset csak egy a sok közül, a többi nem kap médianyilvánosságot?
Valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa, és rengeteg ilyen eset történik, de ezeket nem jelentik. Esetleg az iskola saját hatáskörében fegyelmi eljárásban megpróbálja elintézni ezeket a dolgokat. Most itt azért beszélünk speciális esetről, mert nem dönthető el, hogy bűncselekményről vagy olyan kötelezettségszegésről van-e szó, amely nem minősül még bűncselekménynek. A hivatkozott esetben a tanár nem egyértelmű, hanem csak utalásszerű szexuális felhangú üzeneteket küldött, és nem történt tényleges fizikai molesztálás, legalábbis az eddig megismert részletek szerint. Ez lehet bűncselekmény, csak magánindítványra üldözendő, tehát mindig a sértett illetve ebben az esetben mivel kiskorú sértettekről van szó, ezért a törvényes képviselő dönti el, hogy él-e a feljelentéssel vagy ellenkezőleg, nem fordul a rendőrséghez. Ebben az esetben is becsületsértésért, vagy zaklatásért tehettek volna feljelentést, és akkor büntetőeljárás indult volna.
Vajon nem félt a tanár attól, hogy lebukik? Hiszen biztos lehetett abban, hogy előbb-utóbb kiderül, hogy mit csinál.
Ezek az emberek nem feltétlenül vannak tudatában annak, hogy esetleg lebuknak. Egyszerűen kihasználják azt a bizalmi pozíciót, amelyben évek, vagy akár évtizedek óta vannak. Kihasználják a társadalmi elfogadottságukat, hogy nagyon sok barátjuk van, nagyon sok diákkal tartanak kapcsolatot, a közösségben presztízs státuszuk van. Valószínűleg sokan követnek el a balatonfűzfői tanárhoz hasonló bűncselekményeket, a diákok azonban nem tesznek bejelentést. Általában egymással szokták megbeszélni, hogyha valamit nagyon sérelmeznek, mert úgy gondolják, hogy nincs olyan bizalmi pozícióban lévő tanáruk, akinek ezt elmondhatnák. A szülőknek esetleg azért nem mondják el, mert attól tartanak, hogy nem értenék meg őket, vagy bagatellizálják az esetet. Az is előfordulhat, hogy a zaklatás nem üti meg azt az érzékenységi küszöböt, hogy lépjenek, vagy úgy érzik, hogy túl szégyenteljes az eset, és ezért nem merik vállalni, esetleg magukat okolják. Tipikus áldozati pozíció, amikor szexuális kontaktbűncselekmény, vagyis amikor fizikai molesztálás történik, az áldozat magát okolja, hogy ő viselkedett kihívóan, ő provokálta az esetet, az öltözködésével, a beszédével, a viselkedésével.
Ön több éven keresztül Amerikában kutatta az iskolai megfélemlítés (bullying) hátterét, okait. Ha Amerikában történik szexuális zaklatás, akkor ott is csendben maradnak a diákok, a szülők, és a tanárok?
A szexuális zaklatás lehet a megfélemlítés (bullying) egy fajtája. Én a cyberbullyinggal foglalkoztam Amerikában, amit összefoglalóan cyber megfélemlítésnek nevezünk. Ha nem telefonon vagy online környezetben zajlik, hanem személyesen, akkor ez az iskolában a kortárs megfélemlítés, és ennek az egyik válfaja lehet a zaklatás, vagy a szexting, ami szexuális tartalmú vagy felhangú üzenetek váltása. Amióta a megfélemlítés terén az első tragikus esetek megtörténtek a kétezres évek elején, azóta jogszabályban tették kötelezővé az összes iskolának, hogy tartsanak felvilágosítást. Egyébként Amerikában jogszabály kötelezi az iskolákat arra is, hogyha bármilyen eset történik, akkor az iskolának párhuzamosan kell fegyelmi eljárást indítania, és feljelentést tennie. Nincs mérlegelési lehetőségük, olyan esetekben is értesíteniük kell a rendőrséget, amikor nem lehet eldönteni, hogy bűncselekményről van-e szó. Az amerikaiak sokak szerint viszont már átestek a ló túlsó oldalára, a gyerekek közötti ártatlan csínytevéseknél is büntetőeljárás alá vonják a diákokat. Legutóbb november közepén egy coloradói közepes méretű bányaváros három iskolájának az összes diákja keveredett szextingbe. A szülők és az iskola úgy szereztek tudomást erről, hogy megtalálták az interneten a fotókat. Óriási volt a felháborodás. A felnőttek általános elképzelése arról, hogy a gyerekeik mit csinálnak az interneten gyakorlatilag nem találkozik a valósággal. A gyerekek nem azért küldenek egymásnak egymásról ilyen fotókat, mert ők egytől egyig bűnözők, hanem azért, mert mindenki ezt csinálja, ez a trend. Sokan kortárs nyomás hatására készítenek és osztanak meg egymásról felvételeket (pressured sexting), ami vagy kiderül, vagy nem, vagy okoz lelki sérülést a megosztóban, vagy nem. Előkerültek a büntetőjogi anomáliák, hogyha valaki saját magáról oszt meg képeket, akkor lehet-e ő a sértettje és ő az elkövetője is ugyanannak a bűncselekménynek. Gyakorlatilag annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban már nagyon régen kezdtek el foglalkozni ezekkel az esetekkel, és vannak kötelező anti-bullying programok az iskolában, még sincs egységes gyakorlat az ilyen esetekben.
Említette, hogy az amerikai rendszer túlszabályozott. Mi jellemző a magyarra? Egyáltalán Magyarországon mennyire jelent reális veszélyt az online megfélemlítés, vagyis a cyberbullying?
Igazából beszéljünk inkább az Európai Unióról, mert Magyarországon ugyanaz a helyzet, mint az Európai Unióban, egységesek a jogszabályok. Két éve ki kellett, hogy egészítsük a online gyermekpornográfiára vonatkozó, és a gyermekek online kizsákmányolására vonatkozó szabályokat. Nálunk már ’97 óta szerepel a tiltott pornográfia bűncselekménye a Btk-ban, a zaklatás tényállása pedig 2008 óta található meg a Btk-ban. Ez teljesen szabályozott terület. Inkább az a baj Európában, hogy nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, amikor már értesíteni kell a rendőrséget, mivel nálunk ezt nem írják elő jogszabályok az iskoláknak, és ez talán jó is. Nem a balatonfűzfői tanár esetéről van szó, mert abban az esetben az iskolának mindenképpen értesítenie kellett volna a rendőrséget. Most azokról az ügyekről beszélek, amikor gyerekek között történik konfliktus. Ilyenkor nem szerencsés, hogyha az iskola kriminalizálja a fiatalokat. Ha feljelentést tesznek, akkor megbélyegzik nemcsak az elkövetőt, hanem az áldozatot is, sőt néha az egész osztályt, vagy az egész iskolát is mivel csoporttevékenységről van szó, így nagyon sokan érintettek lesznek a bullyingban. Ezt különböző tevékenységgel lehet elkövetni, pl. gyerekek közötti szexting, vagy online kiközösítés, vagy valakinek megfélemlítő üzenetek küldése, amitől azután nem mer majd bemenni az iskolába, leromlanak a jegyei, rosszabb esetben kiiratkozik az iskolából.
Vannak statisztikai adatok arról, hogy Európában, illetve Magyarországon mennyire gyakori a cyberbullying?
Vannak, bár az adatok nem az egzakt képet mutatják. Nagyon-nagyon nehéz mérni ezeket a dolgokat, mert sokszor nem lehet eldönteni, hogy csak devianciáról, vagy bűncselekményről van-e szó. Ez mind egyedi elbírálást igényel. Akkor hogyan lehetne felmérni ezeket az eseteket? Hogyha megkérdezzük a tanárokat, akkor ők csak a nyilvánosságra került eseteket tudják majd említeni, ami nagyon-nagyon kevés. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen kevés van a valóságban is. Ha megkérdezzük a gyerekeket, ők valószínűleg nem érzékelik ezt olyan veszélyesnek, mint a felnőttek, ezért észre sem veszik a legtöbbről, hogy cyberbullying történt. Nagyon kevés a tragikus eset, ami öngyilkossággal végződik, legalábbis Európában. Ami nagyon jó. Az EU Kids Online 2011-ben készült felmérésében a szülőket is megkérdezte arról, hogy szerintük belevonódott-e iskolai és cyber megfélemlítésbe a gyerekük. Érdekes módon azokban a tagállamokban, amelyek 2004-ben és utána csatlakoztak az Unióhoz a szülők később kezdték el napi rendszerességgel használni az internetet. Ezeknek a szülőknek nem volt ideje eléggé elmélyülni, hogy mennyire lehetnek veszélyesek az internetes megfélemlítések, ezért nekik sokkal alacsonyabb a percepciós küszöbük, mint a nyugat-európai, vagy a skandináv szülőknek.
Mi kellene ahhoz, hogy az európai szülők is komolyan vegyék a cyberbullyingot?
Prevenciós programok kellenének az összes iskolában. Voltak már ilyen programok Magyarországon, jelenleg is fut pár megfélemlítés elleni program. 2011-től 2015 januárjáig csináltuk a Tabby programot, amely egy nemzetközi program volt. http://eszteralapitvany.hu/2012/08/tabby/ Ilyenekből kellene még több, hogy felvilágosítást kapjanak a tanárok, szülők, és a diákok, hogy miről van szó, mit kell észrevenni, milyen árulkodó jelek vannak. Gyerek mentorokat is képeztünk, akik segíthettek a többieknek. Az volt a legfőbb probléma a programokkal, hogy anyagi erőforrások hiányában nem tudtuk azokat az egész országban bevezetni. De nemcsak az anyagi erőforrások okoztak nehézséget, hanem az is, hogy a program jelentős aktivitást követelt a tanároktól, és az iskoláktól, és mivel a pedagógusok eléggé leterheltek, ezért erre nagyon kevesen vállalkoztak. Négy év alatt összesen nyolcvan pedagógust képeztünk ki, és nagyon kevés kortárs mentort értünk el, mert az iskolák nem jelentkeztek erre. http://www.esely.org/kiadvanyok/2010_3/03foldes.indd.pdf
A pedagógusok nem szokták azzal elhárítani az együttműködést, hogy az online megfélemlítés nem tartozik rájuk, mivel nem az iskolában történik?
Dehogynem. Ezzel Amerikában is lehet találkozni, hogy azért nem foglalkoznak vele, mert nem az iskola falain belül történik. Az iskolák nem tehetik meg azt, hogy nem foglalkoznak ezekkel az ügyekkel, hiszen az eset másnap, harmadnap vagy a következő hónapban az iskolában érezteti a hatását, romlik a békés tanulási légkör. Ezek az esetek általában az egész közösséget érintik, a gyerekek tudnak egymásról, hiszen csoporttevékenységről van szó.
Az online és az offline bántalmazás összefügg egymással? Az online bántalmazó az iskolában is zaklat másokat, az áldozat pedig mindenhol áldozat?
Ennek nagy az esélye. A kutatások azt mutatják, hogy lehet, hogy az iskolában kezdődik, de online folytatódik, és ami az online térben kezdődik az sem marad a legtöbbször online körülmények között, hanem az egész konfliktushelyzet a látható térben, az iskolában folytatódik. Ilyenkor már sokkal könnyebb észrevenni, de ez általában már a legutolsó láncszem, amikor olyan súlyossá fajult a konfliktus, hogy észrevehető konfliktusokat okoz. Nemcsak a két tér függ össze, hanem a szerepek sem választhatók el markánsan egymástól. Pontosan azért, mert a gyerekek egymástól tanulják ezeket a szerepeket és az áldozat úgy védi meg magát, hogy visszavág az elkövető eszközeivel. Egy ember több szerepet is felvehet párhuzamosan. Az egyik csoportban kiközösített, a másik csoportban viszont, ahol ő a hangadó, ő lehet az elkövető.
Mit tesz, és mit tehetne a pedagógus?
Magyarországon az a tipikus eset, hogy az iskoláknak nincs eszközrendszere, hogy megfelelően eljárjanak ilyen esetekben. Valószínűleg nincs is kapacitásuk. Nem csak, hogy nem tudják, mit lehetne csinálni, de nincs is emberük, aki eljárhatna. Michal Kolář évtizedek óta cyberbullying felméréseket végez Csehországban. Ő mondja, hogy az iskola számára a bullyingnak öt észrevehető stádiuma van. Az első két stádiumban még nem történt meg a klikkesedés, a felek ugyan szemben állnak egymással, de az osztály még nem sajátította el az elkövető által diktált szabályokat, és nem alkalmazkodott még ezekhez a szabályokhoz. Ilyenkor a tanár a saját eszközeivel el tudná intézni a konfliktust úgy, hogy leül a gyerekekkel, az osztályfőnöki óra keretében elkezd beszélgetni. Nem kell megnevezni az elkövetőt és az áldozatot, mert az esetleg stigmatizálna, de beszélgethetnek mondjuk a coloradói esetről, hogy mit gondolnak a gyerekek az online megfélemlítésről. Ennek megvannak a módszerei. A harmadik stádiumban már mindenki az elkövetőt támogatja, az elkövető diktálja a szabályokat, és az áldozat mellett már nem mernek kiállni, mert akkor rajtuk csattana az ostor, és ők maguk is áldozati szerepbe kerülnének. Ebben az esetben viszont az iskolának már külső segítséget kellene hívnia. Ez az, ami hiányzik nagyon sok európai országban, Magyarországon is. Itt olyan intervenciós szakembercsoportról beszélünk, ami pszichológusokból, kriminológusból, szociális munkásból, gyerekpedagógusból áll, akik az ilyen esetekben kimennek az iskolákba, felmérik a terepet, és az iskola az ő segítségükkel sikeresen túljut a konfliktuson, de semmiképpen nem úgy, hogy kiemelik a két főszereplőt az elkövetőt, és az áldozatot, és áthelyezik őket más iskolába.
Ez miért nem jó megoldás?
Ha a két gyereket áthelyezik, attól még ők nem fogják megváltoztatni a viselkedésüket. Az áldozat bennragad az áldozat szerepben, hogy őt sajnálják, rajta csak egy külső erő, a szülők, a tekintéllyel rendelkező személyek, a tanárok tudnak segíteni. Ő maga nem képes megvédeni önmagát. Ezt a passzív áldozati szerepet, a tanult tehetetlenséget egy egész életre elsajátíthatja. A másik szereplő, az elkövető elkönyveli, hogy igen, sikerült, kiközösítettem, és az illető elkerült az iskolából. Esetleg ugyanolyan népszerű marad online és ugyanúgy találkozik a barátaival, csak egy másik iskolába jár, ahol egy másik gyerekkel szemben ugyanezt a stratégiát alkalmazhatja, hiszen az ő hírnevén nem nagyon esett csorba. Nem történt megbeszélés, konfliktus-tisztázás. És ami nagyon fontos, hogy a közösségben is meg kell beszélni, hogy hogyan ne legyünk csöndes szemlélők, akik pszichikai bűnsegédek egy ilyen esetben. Fontos tudatosítani a gyerekekben azt, hogyha nem hagyják el a helyszínt, csak egyszerűen ott állnak, és végignézik, hogy mi történik az áldozattal, akkor is hozzájárulnak a helyzet romlásához. Ha ezt nem beszélik meg, a közösség azt gondolhatja, hogy „én nem tehettem semmit” De! Te is tehetsz valamit! Mindenki tehet valamit a saját eszközeivel!
Az elkövetőket is segíteni kell?
Van egy olyan elmélet, amely szerint az elkövető azért száll rá a gyengébb gyerekekre, hogy ezáltal erősítse a közösségbeli pozícióját, domináns helyzetét. Úgy kell felhívni az elkövetők figyelmét, hogy rossz, amit csináltak, és ne csinálják többet, hogy közben kellően indirektek legyünk, ne is tudatosítsuk bennük, hogy mi tudunk arról, hogy ő rosszat csinált, hanem azt az energiát, amely ebben a státuszmegőrző tevékenységben van, csatornázzuk be egy másik tevékenységbe, ami közösségépítő. A kiközösítést kezdeményezőnek a közösségben ugyanúgy legyen lehetősége a domináns pozíciója megőrzésére, hiszen ő vezető egyéniség, de bízzuk meg pl. egy szervezési feladat, egy iskolai kiállítás vagy verseny megszervezésével, adjunk neki szerepet, adjunk teret az energiáinak. Ami nekem nagyon tetszett még, hogy Amerikában bullying esetekben titkos gyerekcsoportokat szerveznek az iskolában. Egy csoport 5-6 főből áll. Azok, akik benne vannak a csoportban tudnak egymásról, hiszen ők rendszeresen találkoznak, de az osztálytársaiknak nem fedik fel, hogy ők titkos segítő pozícióban vannak. Ezekbe a segítő csoportokba be szokták válogatni a megfélemlítést kezdeményezőt is, de nem azzal a felkiáltással, hogy rosszat tettél, ne tegyél ilyet többet, mert akkor esetleg a dacreakció miatt sokkal rosszabbat fog tenni. Ehelyett elismerik az ő vezető pozícióját a csoportban azáltal, hogy nagyon fontos szerepet adnak neki, amelynek a célja az áldozat segítése, és a progresszív áldozatsegítő asszertív magaratásnak az elterjesztése. Ezek a csoportok egy hónapig - hat hétig szoktak működni és ténylegesen pozitív hatást érnek el Amerikában. Az áldozat azt veszi észre, hogy fokozatosan egyre jobb lesz a helyzete az iskolában, és végül megszűnik az áldozati szerep. Ami nagyon fontos, hogy az áldozat be van avatva, hiszen az ő iránymutatása alapján történik a legjobb barátainak, mint támogatóknak, és az elkövetőknek is a beválogatása a segítő célcsoportba. Ez azért nagyon fontos, mert nem a feje fölött döntöttek, ő is segített magán, a közösség része maradt, és azzal, hogy mindenkit érzékenyebbé tettek körülötte, fokozatosan jobb is lesz a helyzete.
A szülőkről még nem beszéltünk. Ők hogyan segíthetnek a gyerekeinek?
A szülők egyrészt nagyon féltik a gyerekeiket, nemcsak a másik gyerektől, hanem esetleg a tanártól is. A másik oldalon viszont próbálják rátestálni ezt a feladatot az iskolára, hiszen az iskolában történnek az ilyen események, vagy az iskolába járó gyerekek között az iskola után, és a közösség soha nem otthon jön össze, hanem az iskolában. Az a baj, hogy a szülők nagyon keveset tudnak egyrészt az internetes veszélyekről, másrészt nem tudják felkészíteni a gyereket arra, hogyan viselkedjenek ilyen helyzetekben. Sok szülő pár hétre eltiltja a gyereket az internettől. Ilyenkor fel kell ismerni, hogy az elkövető kezére dolgoznak, hiszen ők közösítették ki a gyereket, ők vágták el azt a lehetőséget, hogy a gyerekük továbbra is a közösséghez tartozzon. A szülőket a legnehezebb elérni. A szülőké az a csoport, amelyet a legnehezebb érzékenyíteni, mert ők nincsenek jelen folyamatosan az iskola életében, dolgoznak, más színtéren „játszanak”, nincs idejük arra, hogy ezzel a speciális problémával foglalkozzanak. Van egy olyan tévhit is, hogy mi nem értünk az internethez, minket a gyerek tanított meg arra is, hogy otthon hogy kell bekapcsolni a számítógépet. Ilyenkor szem elől tévesztik, hogy nem a technikai tudás fontos, hanem a bizalmi pozíció kialakítása a kulcs ahhoz, hogy az ilyen eseteket meg tudják beszélni. Az amerikaiak a gyerekeken keresztül próbálják megközelíteni a szülőket. Közös szülő-gyerek napköziket, hétvégi programokat szerveznek, amelyeken a gyerekeknek az a dolguk, hogy elmondják, esetleg interaktív módon eljátsszák azokat az eseteket, amelyek más iskolákban megtörténtek és ilyen módon a szülőknek „aha-élményt” biztosítanak, érzékenyítik.
Ön azt nyilatkozta, hogy a cyberbullying esetében néha az áldozat jobban sérülhet, mint az iskolai bullying esetében. Miért?
Amikor az okostelefonoknak köszönhetően 24 órán át online vagyunk, akkor abban a közegben is elérnek minket a támadások, ahol a legnagyobb biztonságban kellene, hogy legyünk. A másik a képernyőeffektus. A Massachusetts Aggression Reduction Center pszichológusai arra jutottak, hogy minél kisebb az a képernyő, amin mi chatelünk, vagy adatokat, képeket osztunk meg egymással, annál extrémebb, személyesebb információk, adatok, képek kiadására vagyunk képesek. Mivel egyre inkább a telefonokba került az összes számítógéppel, és interneteléréssel kapcsolatos funkció, annál inkább úgy érezzük, hogy megoszthatunk magunkról ilyen személyes adatokat, holott azok sebezhetővé tesznek minket.
Hasznos linkek
http://www.biztonsagosinternet.hu/
http://www.kek-vonal.hu/index.php/hu/
A témához kapcsolód további írások:
Gondolatok_a_gyerekeket_ero_fenyegetesek_es_zaklatasok_lehetseges_megelozeserol_es_kezeleserol.pdf
Gyemeki_jogok_és_digitális_média.pdf
Fotó: sxc.hu
[1] Azt nevezzük így, amikor valakit interneten, vagy mobiltelefonon szándékosan bántanak, zaklatnak, vagy megfélemlítenek. Bővebb információ: Barbara Coloroso, Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak