Objektívnek vélhető lehetne a vizsgálat eredménye, annak közzé tétele, de mégis azt gondolom, hogy ezeknek a vizsgált területeknek mégis csak lehet egy más olvasata. Úgy tűnik számomra, hogy egy-egy ilyen „hír” olvastán zsigerből alkotunk véleményt, s nem gondolunk bele abba, hogy ezekkel kapcsolatban mik is az előzetes tapasztalataink, miért alakulhattak ki ezek a vélemények, s vajon nincs-e ezeknek másik oldala.

„Divattá vált” a gyermekjogok védelme. Az ombudsman sorra vizsgálta a speciális gyermekotthonokat ennek jegyében. A vizsgálatban résztvevőktől azt remélné az ember, hogy tudják, hol és miről vizsgálódnak, mélyebben elemzik a kialakult helyzetet. Tapasztalatom ezzel kapcsolatban nem ez. A „megszállás” pillanatában tapasztaltakat és hallottakat írják le ezek mélyebb vizsgálata nélkül. Elbizonytalanodtam, mert nem tudom, hogy kiknek a jogát is védjük, illetve, hogy minden gyermeket megillet-e a jogainak védelme.

Nincs bajom a vizsgálatokkal, sőt a nyilvánossá tétellel sem! Mindig is úgy tekintettem ezekre, hogy a feltett kérdések újragondolásra késztetnek, a felfedett hibák elgondolkodtatóak és ezek kijavítása az ellátást tehetik jobbá. Van viszont komoly bajom a hogyannal kapcsolatban. Ezeket a vizsgálatokat sorra átveszik és közzéteszik a különböző hírportálok. Egymással versenyt futva ragadnak ki „tényeket” és ragozzák kedvük és irányultságuk szerint odáig, hogy végül köze nincs már a valósághoz, s általánosításaikkal az érintettek jogait súlyosan sértik. A legdurvább talán az lehet, ha időben is elcsúszik a „hírré tevő” és egy régebbi vizsgálatban tett megállapításokat teszi közzé, mint ma is létezőt.

Nézzük hát az AJB jelentését.

„A vizsgálat indoka, hogy a gyermekek életkorukból adódóan, és alacsony szintű jog- és érdekérvényesítési képességük miatt is kiszolgáltatott helyzetben vannak.” Ez így igaz. És ezzel a megállapítással vajon meg is oldódott a probléma?

A fóti Gyermekotthonban elhelyezett gyermekek speciális szükségletűek, vagyis súlyos pszichés vagy disszociális tüneteket mutató, illetve pszichoaktív szert használók (teszem hozzá többségében kettős szükségletűek, vagyis a tartósan beteg, és/vagy fogyatékos is!).

Az is igaz megállapítás, hogy ezek a gyermekek a társadalom egyik legsérülékenyebb csoportjába tartoznak. Nem csak az élettörténetükben szenvedtek el súlyos sérelmeket, a helyzetükről, róluk készült meggondolatlan hírek ezt csak fokozzák.

A hatáskörben szabadságelvonásként, fogva tartásként értelmezi a gyermekvédelmi ellátás otthont nyújtó ellátásainak keretét is. (Bár ez sosem jutott volna eszembe, a vizsgálat készítői is megfeledkezni véltek erről.)

A személyi feltételek felsorolásánál tárgyi tévedés van, amennyiben megállapítja, hogy a gyermekotthonban dolgozók nem rendelkeznek a munkakör betöltéséhez szükséges végzettséggel. Nem derült ki, hogy az adatokat honnan vették, de mindenki rendelkezik a 15/1998. (IV. 30.) NM rendelet mellékletében előírt szakképesítésekkel. Nem volt viszont informatikus és felsőfokú gyógypedagógiai asszisztens végzettségű és nem „akadt olyan gyermekfelügyelő, aki kizárólag személy- és vagyonőr képesítéssel” rendelkezik csak – állításukkal ellentétben. Hogy ez nincs összhangban az ellátottak állapotának megfelelő végzettségekkel, hogy hiányzik a jogszabályi előírásból ezen intézményeknél a szociális szakmacsoport OKJ-s szakképesítései között szereplő pszichiátriai gondozó, ez valóban hiányosság, s többször jeleztük is.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy az említett jogszabályban a speciális gyermekotthonok szakmai személyzeténél 2 fő nevelő, 1 gyermekvédelmi asszisztens és 2 gyermekfelügyelő nevesített, vagyis 5 fő alkalmazására ugyanúgy, mint a nem speciális szükségletű gyermekek ellátását végző gyermekotthonban. Különbség csak a nevelők és gyermekfelügyelők arányában van.

Szót ejt a vizsgálat a státuszok be nem töltöttségéről és a nagyfokú fluktuációról. Ez is igaz megállapítás. Megjegyzendő azonban, hogy a gyermekfelügyelők nettó jövedelme a pótlékokkal együtt is a 100 ezer forinthoz közeliek. A feladatuk ellátása általi nagyfokú pszichés igénybevétel és a közalkalmazotti bérezés nem teszi vonzóvá ezt a területet sem a gyermekvédelmi szakemberek számára, sem a szintén hiányolt gyermekpszichiáterek számára sem.

Az a tény pedig, hogy a fentiek miatt nem állnak sorban a szakmailag jól felkészült, gyakorlott szakemberekből álló munkára jelentkezők, valóban szinte lehetetlenné teszi azt, hogy az üres állások betölthetőek legyenek, illetve a munkára jelentkezők és felvételt nyertek közül sokan elhagyják az intézményt annak ellenére, hogy a jelentéssel ellentétben a munkaviszony létesítése előtt lehetőség van az elvárt feladatok, a munkarend megismerésére. Ebben nem segít a – megkérdőjelezett, de valójában biztosított – túlóra kifizetés sem.

A kötelező továbbképzési rendszerben nincsenek szakirányú, támogatott, ingyenes képzések. Kikerült a jogszabályokból az ezzel kapcsolatos anyagi is motiváció is

A szupervíziós lehetőségek igénybe vételére a rendszerben dolgozóknak sem anyagi lehetősége nincs, sem erre fordítható ideje. A munkáltatónak pedig nagyon szűkösek a lehetőségei ennek megadására.

Az ellátottak köre címszó alatt lényegi kérdéssé vált az, hogy az egyébként 40 Ha-os természetvédelmi terület vagyonkezelési feladatait ellátó, több mint száz embert foglalkoztató, több önálló szakmai egységként működő gyermekotthonban elhelyezett gyermekekért felelős igazgató és az otthon vezetője eltérő statisztikai adatokat adtak a beutalt gyermekek érkezési helyéről, az otthonban eltöltött időszakáról. Elfogadhatatlannak tarják a vizsgálatban résztvevők, hogy „a felelős vezetők által szolgáltatott információk ne legyenek összhangban.” (No comment!)

Megállapítja, hogy a gyermekek 70%-a kettős szükségletű. (megjegyzem, 80%-ára is igaz ez a megállapítás!) Nem hiányolja azonban, hogy a speciális gyermekotthonokra nem érvényes az a jogszabályi kitétel, hogy a „kettős szükségletű, speciális szükségletű, különleges szükségletű gyermek elhelyezése esetén a csoport létszáma csökkenthető”. A teljes feltöltöttséget hiányolja, a „fiktív csoport”-ban lévő, tartósan távollévők helyének beöltését szorgalmazza figyelmen kívül hagyva azt, hogy az előzetes letartóztatásban, vagy tartósan távollévők gondozási helye a gyermekotthon marad továbbra is. Vagyis, ha egy körözés eredményeként a rendőrség megtalálja a tartósan távollévőt, vagy a bíróság megszünteti az előzetes fogva tartást, akkor a gyermeket a gondozási helyre órákon belül visszaszállítják – így akár ez a gyermek lehet a 33., 34., vagy akár a 40. gondozott. Azt írja, hogy „A kettős nyilvántartás, a fiktív csoport léte növeli a hosszú várakozási időt, ezáltal hátráltatja a rászorulók ellátását, ami …az esélyegyenlőséggel összefüggő visszásságot okoz.”

Vagyis nem az a baj, hogy a trendek alapján megállapíthatóan egyre növekszik a speciális szükségletű gyermekek száma, hanem az, hogy az erre szakosodott gyermekotthonok nem 100-150%-os tényleges feltöltöttséggel működnek? Most akkor melyik gyermek jogát is védjük és melyikét nem?

Kissé random módon kezelte a „fiktív létszámot” a vizsgálatot végző team, hiszen egy másik helyen arról ír, hogy a csoportok létszámánál szerepelnek olyanok is, akik ténylegesen nem tartózkodnak az intézményben. Ezzel kapcsolatban „esetleges túltelítettségről” tesz említés az anyag, de ennek alapja nem volt. A csoportok aktív létszáma sohasem haladta meg a csoportonkénti 8 főt!

A jelentés megállapítja, hogy „2015 első félévében a 39 ellátott kétharmada egyszer sem hagyta el engedély nélkül az otthont, míg mások 7-8 alkalommal is megszöktet.”

Elhelyezési körülmények címszó alatt leírja, hogy a csodálatos park szélén „mintegy 3 méter magas, biztonsági dróttal lezárt kerítéssel körbevett területen fekszik, melyet a gyermekek csak kísérővel hagyhatnak el.” Itt, mintha elfelejtették volna, hogy az itt elhelyezettek súlyos pszichés vagy disszociális tüneteket mutató, illetve pszichoaktív szert használók, valamilyen mértékű fogyatékossággal küszködők lennének. Vagy az, hogy voltak olyanok, akik 7-8 alkalommal is „megszöktek”. Vagy akár azt, hogy voltak olyanok az otthon történetében, akik külső iskolába jártak (2 fő), akit közérdekű munkavégzésre ítélve az intézmény foglalkoztatott, vagy olyan, aki drogelterelésre önállóan járt. De a „biztonsági drót” értelmezése is elmaradt – valószínűen azért, mert az úgynevezett „NATO drótot” már évekkel ezelőtt leszedték a kerítések tetejéről.

Megállapítást nyert az is, hogy az otthonban sok helyen láthatók rongálások, mely az itt élő gyermekek reszocializációját nem segítik, destruktív, romboló hatásúak. Igen! Ez így van! Ebben vannak objektív okok (például az épület iskolából történő átalakítása, a „vandálbiztosnak” minősített gipszkarton falak, a papírrácsos ajtók, valamint a pénztelenség, mely miatt nagyon nehéz alkalmassá tenni az épületet). A rendetlenség pedig sajnálatos módon szakmai és egyéni igénytelenség okán alakulhat ki. Hozzá teendő azonban az, hogy bár ezeket az anomáliákat a vizsgálati anyag tartalmazza, nem a rendszert okolónak tűnik a megállapítás, rossz hír keltésre alkalmas.

Az egészségügyi, mentálhigiénés ellátás is tartalmaz olyan megállapítást, mely a médiában már valótlan állításként került elő, illetve nélkülözi a magyar egészségügyi ellátás valóságát. A gyermekotthonban két, felnőtt pszichiáter dolgozik megbízásos szerződéssel. Igen, valóban nem optimális állapot, hisz az otthonba beutalhatók életkora 12-18 év között van. Sajnálatos módon eddig gyermekpszichiátert nem tudott alkalmazni az intézmény, melynek egyik oka a terület „nem annyira vonzó” jellege. Az ellátással azonban nem csak ez a baja, s ez nem is a gyermekvédelemben keresendő. A gyermekek pszichiátriai bentlakásos ellátása egészségügyi intézményekben csak a 15. év betöltéséig lehetséges. Ezt követően a drogos állapotban lévő, problémás gyermekek ellátását „nem szívesen” vállalják – írja a vizsgálati anyag. A felnőttek ellátása azonban csak 18. év betöltése után lehetséges. Felvetődik a kérdés, hogy vajon a 15-18 év közötti, például szer használatban érintett gyermeknek van-e joga az állapotának megfelelő egészségügyi ellátáshoz? S ha van, akkor ez vajon hogyan érhető el?

Az élelmezéssel kapcsolatban azt is megállapították, hogy „Az EMMI rendelet előírásainak megfelelő tápanyagtartalmú étrend hiánya veszélyezteti …. A testi és lelki egészséghez való jog érvényesülését.” Igaz, leírja azt is, hogy „az étrend változatossági mutatója magas” a napi 685 Ft/gyerek(!) étkezési normatívából előállított élelmezéssel és a gyerekek elégedettek. (De akkor mi is a veszélyeztető?)

Az elégedettségnek oka lehet az, hogy a szűkös normatíva mellett a csoportgazdálkodásból és az adományokból gyakran, bőségesen kiegészíthető az élelmezés.

Az oktatásról, szabadidős tevékenységről szólva megállapítják, hogy „A szakmai programban deklarált, a szegregáció oldására törekvő elv a gyakorlatban nem érvényesül megfelelően.” Itt újra felmerül a kérdés, hogy vajon nem felejtették-e el a vizsgálatban résztvevők, hogy hol járnak. A számukra biztosított nyilvántartásokban szerepel, hogy a gyermekek milyen fokú tanulási elmaradásokkal érkeznek, s több esetben pontosan azért kerülnek központi intézménybe, mert nem teljesítik tankötelezettségüket. Többségükben 2-3-4 évvel maradtak el életkoruknak megfelelő osztályfoktól. Sokuk anamnézisében olvasható, hogy a tanulásban való sikertelenségük okán sorozatos összeütközésbe kerültek iskoláikkal, tanítóikkal, társaikkal. Erről a gyerekek is beszámoltak az interjúk során. Az intézménybe ráadásul jogszerűen 2, nagyon indokolt esetben 3 évig maradhatnak. A város iskoláiba a fenti okok miatt nem szívesen fogadnák a gyerekeket, újabb kudarcoknak kitenni pedig felelőtlenség, szakmai hiba lenne – véleményem szerint. Mindezek miatt maradt az elődöktől átvett „magántanulói státusz” alkalmazása és fő célként a tanuláshoz szoktatás, felzárkóztatás megfogalmazása. A különböző fogyatékkal élők számára lehetett elérni, hogy a régi iskoláikban, az őket ismerők vizsgáztassák, de ilyen esetben is tapasztaltunk visszautasítást. Ehhez képest a vizsgálati dokumentum megállapítja, hogy a „A kötelező magántanulói státusz elveszíti védő- és fejlesztő hatását…”. Az is leírták, hogy a „látogatáskor is megfigyelhető volt a foglalkoztatás hiánya” – az azonban elkerülte a figyelmüket, hogy a gyermekotthonban megjelent 6 vizsgálódó néhány óra leforgása alatt interjúzott 16 gyermekkel, 14 felnőttel (utóbbiak között voltak nem közvetlenül a gyermekekkel foglalkozók is).

Az internetes szűrőprogram hiányát is jogosan hiányolták. Ennek beszerzésére, illetve egy szerver beállítására, mely lehetővé teszi nem kívánt oldalak tiltását folyamatosan felmerült az igény, de pénz hiányában megvalósítani nem tudja az intézmény.

Megállapították a vizsgálatban résztvevők, hogy „a munkatársak erőfeszítése ellenére a gyerekek között gyakori a semmittevés.” Ez valóban igaz, bár egy külső programról visszaérkezve is képesek unatkozásra panaszkodni a gyerekek.

„A felnőttek bánásmódja, valamint az ellátottak egymás között” részben megfogalmazottak voltak a média számára a legkedveltebbek. Számtalan, már-már thriller megfogalmazás született abból a megállapításból, hogy „Több, a gyermekekkel közvetlenül kapcsolatban álló felnőtt is beszámolt a gyermekek feléjük és egymás ellen irányuló agresszióról. A trágár beszéd mellett, verbális fenyegetőzéseket, alkalmanként fizikai támadásokat is el kell szenvedniük. A munkatársak védekezésül pánikgombot kapnak, amin keresztül a biztonsági-, vagyis a portaszolgálatot teljesítőknek jelzik a vészhelyzetet.”

Való igaz, a gyermekotthonokban dolgozókat érik verbális, nem egyszer fizikai bántalmazások. A „támadás jelző” használata tehát részben ilyen, a gondozóval szembeni fizikai támadások alkalmával indokolt, de gyakrabban lehet szükség ezek használatára a gondozottak közötti konfliktusok megakadályozása érdekében.

Kérdésesnek tartják, hogy miként válhat észrevétlen a gyermekek egymás közötti bántalmazása. (Itt újra a Kínzást és az Embertelen vagy Megalázó Bánásmódot vagy Büntetést Megelőzni Hivatott Európai Bizottság (CPT) sztenderdekre hivatkozás kerül elő!) Ez például abból az objektív tényből adódhat, hogy egy-egy csoport lakótere két szinten történt kialakításra. Így szinte lehetetlen, hogy a nap minden percében a munkatársak szeme előtt legyen minden gyermek anélkül, hogy ne a megkritizált együttmozgás jellemezze a gyermekek egész életét.

Megállapítják, azt is, hogy a csoportbeosztás szociálpszichológiai szempontból közel sem optimális. Valóban nem, de vajon ez miért nem az? Például azért, mert ezek az intézmények közel sem specializáltak, mert az ide beutalt gyermekek köre a középsúlyos értelmi fogyatékostól a több bűncselekményben érintetten keresztül, az előzetes fogva tartást is megjárt gyermekig terjed?

Mindezen megállapítások és egyéb, interjúk alapján felszínre került feszültségek, nézeteltérések, atrocitások ellenére – egy azonosíthatatlan 6.b) pontra hivatkozva – a gyermekek minden percének, „ébredéstől lefekvésig történő strukturálását” tartja szükségesnek a vizsgálati jelentés. Ez kissé ellentmondani látszik annak, hogy korábban azt nehezményezte, hogy a gyermekek csak felügyelettel hagyhatják el a gyermekotthont. Illetve ellentmondás felfedezésére ad okot az is, hogy a „befogadó csoportban” való időleges elhelyezés is komoly kritikát kapott a vizsgálatban részt vevőktől.

A „Befogadás, a személyi szabadság korlátozása” részben a fokozatos beszoktatást, befogadást szolgáló elkülönítést a személyes szabadság korlátozásaként értékelték. A valósággal ellentétben – a gyermekektől szerzett információk alapján – általános korlátozásról szól az anyag. A befogadási időszak néhány napját a „nevelési felügyelet” jogi státuszába helyezi, mellyel „súlyos szabadságkorlátozás” megvalósítását állapítja meg. Ez a média cikkeiben már így jelent meg: „újabb gyermekotthonban tapasztalt visszásságokról számol be az ombudsman lapunk által megismert jelentése”. A jelentésből vett információkkal ragozzák a jogsértés tényét, mely szerint az újonnan befogadott gyermeket „a „befogadónak” nevezett helyiségben szállásolják el egy-két hétre. A gyermek a befogadó területét nem hagyhatja el, nem fogadhat látogatókat, és telefonon sem tarthat kapcsolatot. Csupán későbbi csoportjának nevelői és más szakemberek kezdeményeznek vele beszélgetéseket. A fiatalok közül többen állították, hogy ezalatt az időszak alatt még a szabad levegőre sem mehettek ki.” Az állítással szemben több helyreigazítás is kívánkozik. A befogadási időszak néhány nap. Nem valós állítások azok, hogy a gyermek ez idő alatt nem fogadhat látogatót – mert sajnos több gyermeket akár a két év alatt sem látogat meg senki; nem tarthat telefonon kapcsolatot, nem mehetnek ki a levegőre sem.

Az elkülönítő használatánál is akadt néhány elmarasztaló kitétel. A jogszabály valóban – helyesen – írja elő az orvosi vizsgálatot az elkülönítés esetén. Mivel erre az intézkedésre azonban nem tervezetten, előre láthatóan kerül sor, hanem a kialakult helyzetben kell ennek szükségességéről dönteni, így nehézséget jelent a különböző szakemberekkel, az orvossal való konzultáció főleg akkor, amikor ők már nem tartózkodnak az intézmény területén. Aki már tapasztalt az elkülönítésre okot adó esetet, kellett hoznia ilyen döntést tudhatja, hogy ezt csak a legvégső esetben hozza meg – nem csak azért, mert utólag bárki, az esetet nem megtapasztaló a döntésével szemben kifogással élhet. Vagyis, amennyiben az orvos nem érhető el és a helyzet gyógyszeres megsegítést is követel, az ápolónővel kell konzultálni, aki az orvosok útmutatása alapján megadhatja azt az útmutatást, mely a gyermek állapotához és az esetleges egyéb gyógyszerekkel való kezeléshez adekvát. Vagyis a médiában való megjelenéssel ellentétben nem az ápolónő rendelkezik a gyógyszerelésről, hanem az orvos erre vonatkozó utasítását követi. Ebben a részben egy zárójeles megjegyzés is valótlan, amennyiben az agresszió kezelés egyéb módját tartja célravezetőnek a lekötözés, nyugtatózás helyett. Vagyis általánosítja a nyugtatózást, mely nem valós, illetve lekötözésről ír, mely nem fordult elő.

A kapcsolattartásról szóló részben nem derül ki, hogy vajon kinek az érdekét kell védeni? A gyermeknek a telefonhasználathoz való jogát, Ez biztosított egy vezetékes készülékkel, melynek száma már az elhelyezési értekezleteken, a befogadást megelőző írásos tájékoztatóban is ismertté válik. Ez esetben esetleg a többi a gyermeknek is biztosítani kell azt a jogát, hogy ő is telefonálhasson a számára fontos személlyel? Ez időkorlát felállítása nélkül nem lehetséges, hiszen az idő – még a folyamatosan strukturált keretek között is – véges. Vagy csak a hordozható telefonon lehet jogszerű a kapcsolattartás? És vajon, ha megengedett az intézménybe a különböző „okos telefonok” behozatala, hogyan lehet dokumentálni a kapcsolattartás tényét, miként ellenőrizhető a kapcsolattartásra jogosított személy, illetve nem okoz-e jogi sérelmet az, ha ezen készülékek segítségével olyan képeket tesznek fel a világhálóra, közösségi oldalakra, mely a társaikkal való „kiszúrást” dokumentálja? Erre volt példa. Illetve ha a gyermek magával hozhatja a készüléket a gyermekotthonba, nem ütközik-e jogszabályba ennek időleges elzárása? A kérdések megválaszolásra várnak.

Panaszmechanizmus, érdekképviselet, gyermekönkormányzat címszó alatt elszomorító, hogy kétségbe vonja az intézmény igazgatójának tájékoztatását pusztán azért, mert az érdekképviseleti fórum vezetőjét nem emlegették a gyerekek. Történetesen az említett munkatárs az egyik fejlesztő pedagógus, akivel hetente többször is találkoznak különböző foglalkozásokon a gyerekek az otthonon belül és kívül. A „panaszláda” létét is hiányolták a vizsgálatot végzők, de erre való előírás általam nem ismert.

A vizsgálat idején csupán néhány perc állt az otthonvezető és a vizsgálatot vezető részére a beszélgetésre. Hivatalos ügy miatt az otthonvezetőnek távoznia kellett, s később ennek pótlására már nem volt igény, lehetőség. Ennek köszönhetően a gyámokkal való kapcsolattartás dokumentáltságával való megismerkedés elmaradt. A gyermekotthon vezetője és a „quasi családgondozó” az ügyészségi vizsgálat ajánlása szerint ugyanis napra kész feljegyzéseket vezet a gyámokkal való hivatalos, személyes és egyéb módon történő kapcsolattartásról, melyet több esetben a gyám kézjegyével ellátott.

Erre a vizsgálatra alapozva – több hónappal a vizsgálati eredmény megjelenése után – olyan cikkek jelentek meg a médiában, amelyek további jogsérelmeket okoztak. A tisztességtelen és etikátlan kiemelések, és felnagyított alcímek egy intézményről és a benne dolgozókról fogalmaztak meg valótlan állításokat. Csak remélni tudom, hogy az ombudsman most vizsgálatot indít azokkal a szerepüket túl értelmező újságírókkal és portálokkal szemben, akik az egyébként is nehéz sorsokat megélő gyermekekből „fenevadak” képét festették. Ezzel nem segítették sem a gyermekek életét, megítélését, sem a szakellátásban való munkavállalás vonzóbbá tételét. A jogokat pedig nem megvédték, sokkal inkább súlyosan megsértették.

Írta: Prokai Judit

A cikkben hivatkozott ombudsmani jelentés az alábbi linken érhető el:

http://www.ajbh.hu/documents/10180/1957691/Jelentés+egy+speciális+gyermekotthonról+2648_2015/45976db4-7099-4a92-aca0-31646f05d024?version=1.0

A jelentés kapcsán születet cikkek a teljesség igénye nélkül:

http://www.delmagyar.hu/belfold_hirek/ombudsman_tovabbra_is_problemas_a_specialis_gyermekotthonokban_az_ellatas/2335461/

http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/az-allatokkal-jobban-bannak-kipakolnak-a-kalocsai-gyermekotthon-ex-tagjai-91553

http://hvg.hu/itthon/20160229_kalocsai_gyermekotthon_ombudsmani_vizsgalat

http://mno.hu/belfold/panikgombot-hasznalnak-a-gyermekotthonban-1338716

http://www.blikk.hu/aktualis/belfold/dobbenet-megtamadjak-a-gondozokat-a-foti-gyermekotthon-lakoi/52hejy6

http://www.nlcafe.hu/csalad/20160422/foti-gyermekotthon/