A közvélekedés szerint azonban jóval veszélyesebbek a partidrogok, amelyeket a védtelen, mit sem sejtő tinédzserek italába csempésznek. Valóban így van, vagy inkább arról van szó, hogy az ital elfogadottabb, mint a kábítószer? Egyáltalán van bármi értelme az összehasonlítgatásnak? Békési Tímea, addiktológiai- és családkonzultánst, gyászcsoport vezetőt, a Kék Pont koordinátorát kérdeztük.

 

Valóban nem érdemes arra a témára túl sok időt fordítani, hogy melyik szer veszélyesebb, károsabb, hiszen egy dologban biztosan azonosak: maguktól nem jutnak a szervezetbe, és annak is oka van, hogy valaki szükségét érzi a használatuknak. Ez nem kielégítő válasz azokban az esetekben, ha valaki akaratán kívül fogyaszt káros szereket. Nagyon jól emlékszem saját tinédzserkoromból arra az alkalomra, amikor - úgy 30 évvel ezelőtt - egy ismert sztárzenekar koncertje után az öltözőjükbe keveredtem barátnőimmel. Pillanatok alatt érzékeltük, hogy itt többet szeretnének tőlünk, mint egy kis beszélgetést, ezért nagyon gyorsan leléptünk.

 

Szeretnék inkább kicsit messzebbről, tágabb, holisztikusabb fókusszal ránézni a témára. Valós információk és kellő rálátás hiányában a közvélekedés arra helyezi a hangsúlyt, amerre a média viszi, és ez, az eddigi tapasztalatok alapján nagyon nem megfelelő és nem is igaz. De mintha a társadalom döntő többsége is szívesen becsukná a szemét, pedig a mai magyar valóság azt mutatja, hogy a függőségek, a problémás szerhasználat terén leginkább a nikotintól és az alkoholtól, gyógyszerektől, a legális és elfogadott drogoktól kellene tartani, hisz az általuk okozott ártalmak a vezető halálokok között vannak, és használatuk jóval kiterjedtebb.

 

Itt van tehát egy óriási probléma a magyar népesség alkoholfogyasztását illetően, miközben az országnak a mai napig nincs alkoholstratégiája (de pálinka tanács és hungarikum, adókedevezmény van); az orvos és segítőszakemberek képzése e téren sem megfelelő; s ami még nagyon sok kárt okoz, hogy a problémát tabuként kezelik, és ez az esetek többségében akadályozza a segítségadást- és kérést is. Persze politikai és gazdasági okokból ezekről nehéz beszélni, ezt nem lehet kritizálni, tiltani, inkább megy a hisztériakeltés az illegális drogokkal kapcsolatban. Olyannyira sikeres egyelőre ez a fókuszáthelyezés, hogy számtalan, drogozó gyerekéért aggódó szülővel találkozom, akik halálra válva jönnek hozzánk segítséget kérni, ha a gyerek füvezik, de azt nem látják ilyen problémának, hogy ha ők minden este alkohollal, gyógyszerrel lazulnak el.

 

Nagyon sok családban a szülői, rokoni minta hibás, mert a gyerek abban nevelődik, hogy kikapcsolódni, lazítani, feszültséget oldani, nehézségeket kezelni, csak valamilyen szerrel lehet. A tudatosság helyett sok és káros normalizáló közhely hangzik el, ami a mértéktelen fogyasztásra buzdít, illetve azt legitimálja. A felnőtt társadalom nem ad megfelelő mintát a szerhasználatra, a védőfaktorok hézagosan működnek, de a fiataloktól elvárjuk, hogy tudatosak és mértékletesek legyenek, de annak súlyos jogi következményei lehetnek, ha hárman elszívnak egy spanglit. Eközben az alkohol csendben több százezer családot tesz tönkre. Álszent a közvélekedés, elitéli ugyan a súlyos alkoholizmust, de a rendszeres, nagymértékű ivást nem, és a legtöbben az érintettek közül is tagadják maguk előtt is függőségüket.

 

A kaliforniai Ignite együttes magyar származású frontembere Téglás Zoltán a HVG-nek adott interjúban az amerikai drogfogyasztásról úgy vélekedett, hogy „a kábítószerek úgy betelepedtek ide, mint valamiféle kullancs. Rengetegen használják, legtöbbször a fiatalkorban kialakuló gyógyszerfüggőséggel kezdődik az egész, a Magyarországon még egyelőre nem forgalmazott, rendkívül erős fájdalomcsillapítók, és antidepresszánsok használata miatt.” Ön szerint Magyarországon is hasonló tendencia figyelhető meg? Mi a véleménye arról, hogy egyes gyógyszerekhez (nyugtatókat, altatókat) legálisan lehet hozzájutni, másokért viszont akár börtönbüntetés is kiszabható?

 

Itt több dologra hívnám fel a figyelmet. Először arra, hogy orvos által felírt, tehát legális gyógyszereket is lehet visszaélésszerűen használni, ami azt jelenti, hogy nem az orvos által felírt mértékben. Aztán a feketepiacon szinte bármilyen gyógyszer beszerezhető, valamint az is baj, hogy ha például egy alkoholfüggőnél az esetleg szükséges gyógyszeres kezelést nem kíséri terápia és személyiségfejlesztés. Ennek egyenes következménye szokott lenni, hogy az illető gyógyszerfüggő is lesz, majd szintén nem ritka, hogy iszik is hozzá. Ez a kombináció még nagyobb probléma és nehezebben kezelhető.

 

Sem az idősebb, sem a fiatalabb generációk körében nem ismeretlen számos nyugtató, szorongásoldó, altató neve illetve használata. Sok-sok nagyszülő és szülő gyógyszeres dobozában ott van, amit sajnos nem ritkán adnak a gyereknek is (vagy egy picit a kutyának is égzengés idején), ha szükségét látják. Pedig ezek a gyógyszerek ugyanazt tudják, mint az illegális rokonaik, viszont az emberek tudatában a legális általában egyenlő a kevésbé veszélyessel. Pedig nem azok! Például az alkohol elvonás időszakára felírt gyógyszereknél ugyanúgy megvan a hozzászokás veszélye, és ha ezt a függőségre hajlamos személyiség nem az orvos által előírt ideig és mértékben szedi, akkor ugyanott találja magát, mint amikor ivott. Ha nem hozzák le a gyógyszerről, akkor a szervezet hozzászokik, toleranciaszintje növekszik és egyre több gyógyszerre lesz szüksége a kívánt állapot eléréséhez.

 

A legális és illegális szerek között azon a téren nincs különbség, hogy ugyanúgy függővé válhatunk tőlük. Csak míg a pl. valamilyen szintetikus anyagot használó, vagy füvet szívó ember jogot sért, és szembe kell néznie a következményekkel, addig ha ugyanez az ember a nagymamája szekrényéből vesz be Frontint, Xanaxot vagy Rivotrilt, az a kutyát sem érdekli. S nem győzöm hangsúlyozni, a nagy baj ott van, ha ezt a függőségre hajlamos személyiség teszi, akkor számára a következmények ugyanolyan súlyosak lehetnek. Sőt nemegyszer orvos és szülő, pedagógus közösen támogatják a gyerekek súlyos gyógyszerezését, megfelelő segítségnyújtás, pszichés támogatás helyett.

 

Az orvosok felelőssége is nagy ezen e téren, mert saját tapasztalatból is tudom, milyen könnyen lehet néhány gyógyszerhez hozzájutni. Egyszer régen, lelkileg kimerülten estem be egy háziorvoshoz, el is sírtam magam, s erre az orvos, akinél életemben először voltam, adott nekem egy fél doboz Rivotrilt... Nem hiszem, hogy ez gyakori, de ilyen esetből egynek sem kellene lenni.

 

Néhány cikk a drogfüggőségről:

„Bizonyos esetekben azok a fiatalok is drogfogyasztóvá válhatnak, akikről nem gondoltuk
volna. Elég csábító formában és elég jó áron kínálják őket ahhoz, hogy a jó nevelést kapott,
visszafogott gyerekek is kipróbálják.” www.napidoktor.hu

„A gyermekekbe genetikailag belekódolták, hogy veszélybe keveredjenek…Az agy
homloklebenyi részének alapi területe felelős a kontrollért, vagyis azért, hogy az ember
elfogadja a szabályokat. Ez fiatalkorban kevésbé fejlődik, ezért a tizenévesek feszegetik a
határokat, sokszor csak azért dohányoznak, drogoznak, isznak, verekszenek, mert azt
mondták, az tilos.” www.borsonline.hu

Ezek az újságcikkek azt sugallják, hogy mindenki veszélyben van, vagyis bárki, bármikor kábítószerfüggő lehet, csupán a véletlen műve kiből lesz rendszeres használó, alkalmi fogyasztó, vagy absztinens. Milyen szerepe van a családnak a megelőzésben illetve van-e, lehet-e felelőssége a függőség kialakulásában?

 

Az, hogy a kipróbálás után (a 9-11-es iskolai évfolyamon a fiatalok nagy része kipróbál valamit) kiből lesz problémás fogyasztó, az nem a szertől függ - természetesen vannak addiktívabb szerek, mint pl. a heroin - hanem a személyiség állapotától.  Az pedig ilyen fiatalon nagymértékben ott dől el, hogy a család mennyire tudja ellátni feladatát. Jó esetben az első számú védőfaktor, amennyiben a gyerekeknek meg tudja adni azt, amire azoknak testi-lelki-szellemi-szociális fejlődésükhöz szüksége van.

 

Nagyon fontos tudni, hogy a függőség megjelenése egy családban nem az okozója a családi bajoknak, hanem a tünete. Általában már a korábbi generációk is egy diszfunkcionális mintát tudtak továbbadni. Családi betegségnek is szoktuk mindezekért nevezni, és egyértelműen nagyobb sikerrel is lehet kezelni a problémát, ha a család együttműködő és hajlandó a változásra. Kár tehát bűnbakot, de még felelőst is keresni, a megoldásra kell és érdemes fókuszálni, ez hozhat tartós és megnyugtató változást.

 

A család tehát egy rendszer, amely mindig az egyensúlyra törekszik, s ha azt látjuk, hogy valahol a függőség megjelenik, az az egész rendszer, s az azt alkotó egyének rossz működését mutatja, mert a függőség hozzájárul az egyensúlyi állapot fenntartásához.

 

Évek óta vezet csoportokat szenvedélybetegek hozzátartozóinak. Miért a szülők járnak a csoportba, amikor nem ők a szenvedélybetegek?

 

Nem jönnek el könnyen a szülők és más hozzátartozók sem, gondolván, nem ők isznak/drogoznak, miért is jönnének? De aztán erősebb lesz az aggodalom és a féltés, a segíteni vágyás, és végül eljönnek egy csoportba, ahol a munkánk során azon igyekszünk, hogy egyrészt az aktuális problémáikat megbeszéljük, próbacselekvéseket javasoljunk, megtanítsuk őket jól segíteni. Eközben nem titkolt a szándék, hogy a hozzátartozó végre megérkezzen saját magához, a családi rendszerben betöltött szerepéhez, hogy le tudja venni a fókuszt a célszemélyről és saját magával, a saját változásával, felépülésével kezdjen el foglalkozni. S mivel a család – mint már említettem - egy rendszer, ezért ha csak egy tagja is elkezd változni, az nem hagyja érintetlenül a rendszert sem.

 

 

 

 

 

Melyik az a pont, amikor a hozzátartozók úgy érzik, nekik is szükségük van segítségre?

 

Egyénenként különböző, hogy kinél mikor éri el a szenvedésnyomás azt a szintet, amikor el tud jönni segítséget kérni. Általánosságban azonban elmondható, hogy kevesen jönnek a folyamat elején, hanem inkább akkor, amikor már minden tőlük telhetőt megpróbáltak, már kimerítették eszköztárukat, erőforrásaikat és tehetetlenségükben nagy nehezen eljönnek. Ahogy stigma problémás szerhasználónak lenni, úgy hozzátartozónak is, ezért van, aki több év csoportba járás után sem beszél erről a környezetének, vagy zavarba jön, ha nyilvános helyen találkozunk, és be kellene mutatnia valakinek. Szégyellnek erről beszélni az érintettek, persze aztán szerencsére annál felszabadítóbb számukra, amikor végre megteszik és átélik az elszigeteltségből való kilépés jótékony hatását.

 

 Ilyenkor elsősorban az motiválja őket, hogy már nem bírják tovább ezt a helyzetet, és elsősorban maguknak kérnek segítséget, vagy mindezt továbbgondolják, és abban reménykednek, hogyha ők támaszra lelnek, akkor maguk is hatékonyabban tudnak segíteni drogfüggővé vált hozzátartozójukon?

 

A motiváció leggyakrabban a segíteni vágyás, és azzal is lehet legjobban megszólítani a hozzátartozókat, ha ezt helyezzük előtérbe a csoport hirdetésénél. De valóban azon dolgozunk lépésről-lépésre, hogy megtanuljanak „jól” segíteni. S aztán a hozzátartozókkal pontosan ugyanaz ám a helyzet, mint a szerhasználókkal: ha készen vannak a változásra és megvan bennük a kellő nyitottság az önismereti munkára is, akkor akár több évig is eljárnak a csoportba és hathatós változás indul el életükben.

 

Hogyan, milyen konkrét segítséget tud nyújtani a csoport a hozzátartozóknak?

 

A mi ambulanciáinkon (Kék Pont Alapítvány ferencvárosi és békásmegyeri ambulanciája; www.kekpont.hu) a csoportokban úgy dolgozunk, hogy a professzionális szakmai munkát ötvözzük az önsegítés elemeivel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a csoportvezetők megfelelő információkkal (a szenvedélybetegségről, annak természetéről, a hatékony beavatkozási lehetőségekről stb.), edukációval segítik a csoporttagok fejlődését s maga a csoport pedig több oldalról tanít, támogat, erősít és megtart. Ezek közül a legfontosabbak: kilépés az elszigeteltségből, ezáltal annak a megtapasztalása, hogy a hozzátartozó a problémával nincs egyedül, végre valahol kibeszélheti magát, megoszthatja érzéseit; mások tapasztalataiból és probléma megoldásaiból tanulva saját, új stratégiák kialakítása, ezek gyakorlati alkalmazásának értékelése; láthatják, hogy mások hol tartanak ebben a folyamatban, s akik előrébb tartanak, ők reményt adnak azoknak, akik az út elején vannak, de egyben ők is láthatják, honnan indultak és hova jutottak. Fontos célunk segíteni a hozzátartozót abban, hogy fokozatosan vissza tudja adni a felelősséget szenvedélybeteg hozzátartozójának, annak saját élete felett.

 

Azok, akik elmennek egy hozzátartozói csoportba mennyire elszántak? Azonnal változást akarnak, és ha ezt nem kapják meg akkor kiszállnak?

 

Ez attól függ, hogy mennyire motiváltak. Változást elérni nem könnyű, ezért ehhez olyan erős motiváció kell, ami kitart egy hosszabb folyamatban is, s ez nem mindenkiben van meg. Sajnos nagy a lemorzsolódás, s ahogy a függők közül is 10-ből 2-3 tud az igazi felépülés útjára lépni, úgy igaz ez a hozzátartozókra is.

 

A hozzátartozóknak van bűntudata, hogy esetleg nekik is felelősségük van abban, hogy szenvedélybeteg a gyerekük?

 

Igen, szinte kivétel nélkül mindannyian küzdenek ezzel az érzéssel. Egyrészt biztatjuk a csoporttagokat az érzéseik megfogalmazására és kifejezésére, ami – ha sikerül - már önmagában gyógyító hatású, másrészt pedig segítünk nekik feltérképezni és értékelni addigi próbálkozásaikat, amelyek sokszor éppen azért nem voltak eredményesek, mert mögöttük a mozgatórugó pont a bűntudat vagy a félelem volt. Igyekszünk őket abban segíteni, hogy erre a felismerésre maguk találjanak rá.

 

 

 

 

 

Vannak sikertörténetek, vagy azok nem igazán jellemzőek?

 

Igen, és örömmel osztom meg ezeket a csoporton is, mert erősíti a reményt és a hitet, hogy ez másnak is sikerülhet. De azt is hangsúlyoznám, hogy mi segítő szakemberek nagyon értékeljük az apró változásokat is. Én igazi sikertörténetnek azt tartom, amikor a családból elindul egy valaki, - jelen esetben a hozzátartozó - segítséget kérni, s az ő változása nyomán a családi rendszer is változik, és a függőt a józanság irányába mozdítja el, viszont a munka itt nem áll meg, hanem folytatják tovább a felépülés más színterein, pl. családterápiával együtt. Erre a legtöbb példát a komplex rehabilitációs programokban láttam, de természetesen a hozzátartozói csoport segítsége nyomán is elérhető ilyen változás. Erre példa egy olyan, gyermekeit egyedül nevelő édesanya története, aki csoportokba járás, majd családterápia segítségével tudott tartós eredményt elérni. Ő megfogadta azt az ajánlást, hogy a családból az jöjjön el segítséget kérni, aki úgy érzi, hogy baj van. Eljött, és nyitottságának, erős motivációjának köszönhetően évekig nem adta fel a reményt és a munkát, amelynek köszönhetően egy nagyon ijesztő és reménytelennek tűnő helyzetből a gyereke ma már nem csak, hogy sikeresen leérettségizett, hanem egyetemre jár és tiszta. Ennek a folyamatnak sok pozitív hozadéka lett saját maga számára is, mert egyre nagyobb önismeretre tett szert, és felismerte azokat a transzgenerációs mintákat, amelyeket az elődöktől örökölt és öntudatlanul vitt tovább. Eljutott tehát önmagához, megértette saját szerepét a kialakult helyzetben és ezáltal tudott hatékonyabb lenni, „jól” segíteni. A tudatosabb életet, az önismeretben való fejlődést azóta sem hagyta abba, hanem inkább egy élethosszig tartó lehetőséget lát benne, s ezzel nem csak magának tesz jót, de gyermekeinek is egy új, egészségesebb, hiteles példát tud nyújtani.

 

Több önnel készült interjúban is nyíltan beszél arról, hogy ön alkoholista szülők felnőtt gyereke, felépülő társfüggő. Miért tartja fontosnak ezeket elmondani?

 

A destigmatizáció jegyében vállalom ezt fel. Beszélni minderről persze nekem sem könnyű, de azért tudom mégis megtenni, mert a családommal és ezáltal a saját történetemmel kapcsolatban is béke van már bennem. Végigmentem azon a folyamaton, ami ehhez szükséges: megismertem, megértettem, eldühöngtem, elgyászoltam – felszabadultam, megnyugodtam. Tudom mi miért volt, nincs miért szégyellnem magam és szeretném minél több sorstársammal megosztani a felépülés reményét és örömét. Én ott tartok, hogy senkivel nem cserélném el az utam, mert ezáltal vagyok most az, aki. Nagyon szeretem az életem. Sikerült elgyászolnom a veszteségeim és megkaptam ennek ajándékait is.

 

Mit jelent az, hogy felépülő társfüggő?

 

Számomra azt jelenti, hogy a felépülés egy élethosszig tartó folyamat, amelynek nyomán folyamatosan fejlődhetek, s az élet által elém hozott újabb és újabb feladatokat, kihívásokat örömmel és úgy fogadjam, hogy azok személyiségfejlődésemnek lehetőségei egészen halálom órájáig.

 

Nehéz volt ezt először kimondania?

 

Igen. Amikor én először elmentem egy ACA csoportba ( http://www.aca.hu/) és hallgattam a társakat, akkor megállapítottam magamban, hogy szegényeknek nálam sokkal nehezebb sorsa van, tehát nekem nincs is itt keresnivalóm, hiszen ők betegebbek nálam. Az sem volt gyanús, miért lett hányingerem a Szennyes lista (http://www.aca.hu/irodalom/szennyes-lista ) elolvasása után, de két évig nem mentem csoportba. Közben újra megmutatta magát társfüggőségem, újabb veszteségeket éltem át, és olyan mélypontot éltem meg, amiből az a beismerés segített elkezdeni kimászni, amelyet a 12 lépéses programok első lépése alapján frappánsan megfogalmazhattam magamnak: beismertem, hogy tehetetlen vagyok a társfüggőségemmel szemben és életem irányíthatatlanná vált. Ez a mélypont ünnepélye – Pilinszky szavaival.

 

Hogyan jött rá, hogy társfüggő?

 

Az én utam az volt, hogy egy szerencsés véletlen folytán a szenvedélybeteg ellátás területére kerültem, először még laikus segítőként, ahol nem tudtam nem felismerni annak okát, mitől olyan piszkosul ismerős azoknak a sorsa, akikkel dolgozom. Úgy szívtam hát magamba a tudást, mint egy kiszáradt szivacs.

 

Mitől alakul ki? Összefüggésbe lehetett ez azzal, hogy alkoholista szülők gyereke?

 

Egyenes következménye volt, mert csak kevés gyerek rendelkezik olyan fokú rezílienciával (rugalmas megküzdési, ellenálló képesség), amivel elég jól megússza a történetet és felnőtt korában nem lesznek életvezetési problémái. A hibás családi működés nem hagyja érintetlenül a benne nevelkedő gyerekeket, hiszen egy olyan helyzethez kell alkalmazkodni, ami nem egészséges, s aztán ezeket a tanult mintákat öntudatlanul visszük tovább felnőtt életünkbe. Akkor is, ha elhatároztuk, hogy nekünk aztán nem lesz olyan párunk, aki iszik, de valahogy mégis olyat, vagy másképpen problémásat választunk. Az öntudatlan ismétlési kényszer hatására hasonló diszfunkciókkal működő kapcsolatra vagyunk képesek és ezen egy elhatározással még nem lehet változtatni.

 

 

 

 

 

Ki lehet-e lépni ebből a körből, meg lehet szabadulni a társfüggőségtől, vagy ez olyan, mint az alkoholizmus, hogy hiába nem iszik valaki 30 éve akkor is alkoholistának tartja magát?

 

A tartós felépülésben van az a pont, amikor az már nem is számít, hogy én lehetek-e gyógyult. Eszem ágában sincs abbahagyni a fejlődést egy ponton, hiszen látom, hogy az évek múlásával egyre jobb és teljesebb lehet az életem. Egyébként pedig azt tapasztalom, hogy ha túlságosan elégedett vagyok magammal, akkor szoktam helyes kis taslikat kapni az élettől, ami megmutatja, hogy „bocs aranyom, de nem vagy készen”. De ez jó.

 

Szenvedélybetegek és hozzátartozói csoport mellett viselkedési függőségekkel is foglalkozik: társfüggőséggel, játékszenvedéllyel, munkamániával. A különböző függőségek között van hasonlóság, természetesen azon kívül, hogy mindegyik függőség?

 

Igen, van hasonlóság: abból indulunk ki, hogy az ember egy bio-pszicho-szociális lény, és a viselkedési függőségek is mindhárom téren meg tudnak betegíteni és életvezetési problémákat okozni. Továbbá mindegyiknél számítanak a kialakulás hátterében meglévő családi diszfunkciók, a transzgenerációs és genetikai hatások, nagyon fontos a személyiség állapota, de ugyanígy nem elhanyagolható annak a társadalomnak az állapota sem, amelyben a szenvedélybeteg él.

 

Ugyanúgy lehet gyógyítani a különböző függőségeket?

 

Napjainkban a függőségeknek sok-sok megnyilvánulása, sok-sok arca van, de mindezektől függetlenül e betegség természete alapvetően ugyanaz, ebből következik, hogy a felépülés stációiban sincsenek nagy különbségek. Ahogy egy kedves kollégám szokta volt mondani: sokféleképpen vagyunk egyformák. Bármely függőségről legyen is szó, a beavatkozás, gyógyítás, felépülés eszközeit és lehetőségeit képzeljük úgy, mint egy gazdag svédasztalt, amelynek tartalmából a problémának megfelelő arányban és mértékben veszünk ebből-abból: lehet ez egy kis farmakoterápia, egyéni pszichoterápia, kognitív viselkedésterápia, családterápia, önsegítő közösség, sport, természetgyógyászat, fül akupunktúra, tánc, bibliakör, önismereti csoport, kertészkedés - és még sorolhatnám a lehetőségeket.

 

Mi határozhatja meg, hogy valakiből drogfüggő, beteges lemezgyűjtő, vagy munkamániás lesz?

 

A függőség kialakulása mindig egy összetett folyamat, több dolog együtthatása nyomán alakul ki, amit hosszan sorolhatnék, de röviden talán elég annyi, hogy a hajlamosító tényezők (feldolgozatlan traumák, stb.) túlsúlya figyelhető meg a védőfaktorokkal (egészséges családi működés, pozitív jövőkép, célok, hit megléte, közösséghez tartozás, stb.) szemben. Amit tudni kell, hogy a függőség megjelenésének egyensúlyteremtő funkciója van, ami vonatkozhat az intrapszichés, interperszonális vagy családdinamikai egyensúlyra. A kontrollfunkciók gyengesége mellett látjuk, hogy a függőség erre tett kompenzációs kísérlet is egyben. Droghasználat esetében gondolhatunk tehát például az öngyógyító vagy önszabályozó funkcióra. Egy ópiátfüggőnél nagy valószínűség szerint magányosság, ürességérzet, depresszió jelentkezik a szer nélkül, ami nagy valószínűséggel a szerhasználat megkezdése előtt is megvolt. Az is megfigyelhető az esetek nagy részében, hogy a történetnek része egy túlóvó, engedékeny, de egyben manipulatív anya, aki gyermekével szimbiotikus kapcsolódást alakít ki és nem hagyja leválni.

 

A beteges lemezgyűjtő (Jó példa erre Máté Gábor Kanadában élő pszichiáter és erről is szóló könyve, mindenkinek tanulságos lehet, A sóvárgás démona, Ismerd meg a függőségeidet, Libri, Budapest, 2012) impulzuskontroll-zavarban szenved, akinél a függőség hátterében lehet például a biztonságérzet és a kötődés megteremtésére irányuló törekvés, vagy az információfeldolgozási rendszer zavara (memória, döntéshozatali, kategorizációs és figyelmi problémák), az átlagnál alacsonyabb lelkiismeretesség és magasabb neuroticizmus. Az ő kezelésükben hatékonyabbnak bizonyultak a kognitív-viselkedés terápiás módszerek. Mivel a betegség sok esetben gyermekkorban vagy a serdülőkor elején kezdődik, a családi rendszer működését is figyelembe kell venni.

 

Ugyanígy nem feledkezhetünk meg a családi rendszer vizsgálatáról egy munkamániás esetében sem, hiszen az ő rendkívül alacsony önértékelése is erősen abból gyökerezik. Fontos tényezők lehetnek a szülők, környezet extrém magas elvárásai, amelynek a gyerek igyekszik, de nem tud megfelelni. Gyenge énerejét külső megerősítésekkel igyekszik fejleszteni, és ezen kívül tüneteit tekintve sokban hasonlít az alkoholfüggőre - ezért születhetett a munkaalkoholista elnevezés. Ezek az emberek ritkán mennek terápiába vagy csoportba, inkább pár- vagy családterápiában kerülnek fókuszba, amikor a diszfunkcionális családban szenvedő partner segítséget kér. Ennek egyik oka, hogy sokan csodálattal tekintenek a munkaániásra, ez is legális, sőt sokak által támogatott „drog”, aminek az érintettre és családjára gyakorolt káros voltát legtöbben nem is értik.

 

Mikortól nevezünk egy szenvedélyt függőségnek?

 

Ha kémiai szerről beszélünk, akkortól, amikor a kontroll képessége elveszett, illetve akkortól, amikor az adott függőség már komoly életvezetési és egészségügyi problémákat okoz (pl. családi és más szociális kapcsolatok romlása, leépülése, megszakadása, munkahelyi problémák, egészségromlás). Ekkor már összességében az élet rovására megy a szenvedély.

 

Baj az, ha valakinek szenvedélyei vannak? Érdemes szenvedély nélkül élni?

 

A szenvedélyességre szükség van, méghozzá az élet minden területén, legyen az tánc, a fák védelme vagy a tudományos kutatás világa. A szenvedélyekkel addig nincs baj, ha az egyén és közössége hasznára, javára van, ha életünkben megfelelő arányban nyer teret. De amint azt látjuk, hogy - bár láttuk a rejtett funkciókat néhány függőség esetében -, hogy ha károkat okoz egészségben, kapcsolatokban, az már nem szenvedély, hanem függőség. Vagyis szenvedélybetegség.

 

Érdemes saját életünket megvizsgálni hétköznapi szokásainktól kezdve egészen a szenvedéllyel végzett tevékenységekig, és feltérképezni, minek milyen funkciója, támogató, megtartó, biztonságot adó szerepe van. Merthogy szokásaink, szenvedélyeink ezért vannak.

 

Középiskolásokkal nagyon jól lehetett dolgozni ezzel a témával és elvinni őket annak megértéséig, hogy a függőség kialakulása nem egy adott szer “képességeitől” függ, hanem a személyiség állapotától, ami lehet függőségre hajlamos.

 

A Kék Pont Drogambulancia honlapján úgy fogalmaz: „Akár a szenvedélybeteg családokat, akár a gyászolókat nézem – akikkel gyásztanácsadóként szintén találkozom – a problémák, nehézségek hátterében tapintható a hagyományos kultúra hiánya.”
Miért? Mi köze a gyásznak, a szenvedélybetegségnek a hagyományos kultúra hiányához?

 

Eredetileg etnográfus vagyok és több év néprajzi gyűjtő- és kutatómunka után kerültem a szenvedélybeteg ellátás területére. Néprajzosként is az emberek lelki állapota, lelki jólléte érdekelt, ezért hagyományos kultúránk azon elemei nyűgöztek le, amelyek a benne élők eme igényeit szolgálták. Ilyen volt a tánc, az ének, a kiáltott rigmusok, valamint az emberélet fordulóit kísérő szokások köre. De tudom, kár azon busongani, hogy az a világ elmúlt, viszont kétségbeejtő, hogy nincs másik eszközkészletünk. Vagy mégis? Ha a rehabilitációs programokat vagy a gyászfeldolgozó és más önsegítő csoportokat nézem, azért valami mégiscsak van. A témáról egy egész szakdolgozatot írtam, de igyekszem néhány példával röviden érzékeltetni, mire gondolok.

 

A személyiségfejlődésnek a legforradalmibb, legnehezebb időszaka, a felnőtté válás, amely az emberélet fordulói között kiemelkedő jelentőséggel bír. Ezen belül is nézzük a fiúk sorsát (mondjuk azért, mert köztük több a drogfüggő). A hagyományos kultúrában  a felnőtté válás folyamatát a közösség segítette és nagy tiszteletben álló, bölcs felnőttek irányították. A folyamat három részből állt: elválasztó (preliminális), határhelyzeti (liminális) és egy befogadó (posztliminális) szakaszból. Ebben a fiatalt kivezették a közösségben betöltött gyerekszerepéből, térben is eltávolították és egy időnélküliséggel jellemezhető szakasz kezdődött. Ekkor nehéz lelki és fizikai próbákat kellett kiállni, testüket külsőségeiben is megváltoztatták (tetoválások, csonkítások, testékszerek), bölcs vezetők által megismerték közösségük eredetét, mítoszait. A beépítő szakaszban pedig a fiatalokat visszavitték a közösségbe, immár mint felnőtt férfiakat. Ebben a folyamatban tehát a gyermek meghalt és egy felnőtt született.

 

Nézzük meg ehhez képest a modern, nem véletlenül beavatás hiányosnak nevezett társadalomban ugyanezt az időszakot. A fiatalok többsége jól-rosszul, de megoldja ezt a feladatot, ám jócskán magára van hagyva. A kábítószeres létezésmód pedig sok-sok elemében a hagyományos beavatási rítusokra emlékeztet, arra való kísérletnek, de természetesen nem azt az eredményt hozza, hanem vakvágányra viszi a fiatalt. Az intézményesített átmenet hiánya miatt a fiatalok egy része „kivonul”, azaz olyan szubkultúrákat hoz létre, amelyeket a társadalom általában deviánsnak minősít. E szubkultúrák hiányosságai a múlt-, vezető- és időnélküliség. A vezető nélküli csoportok egymásban keresnek megerősítést, de a közös élmény csak álidentitáshoz vezet. A hagyományos beavatás liminális szakasza tele van cselekvéssel, rítusokkal, amelyek a szorongást csökkentik, de a marginális helyzetű fiatalok szubkultúráinak passzív időtöltése csak állandó várakozás arra, hogy ez az állapot elmúljon. A hagyományos rítusokban a halál szimbolikus, és újjászületés követi, míg a droghasználó fiatalok halálfantáziái nem vezetnek sehova, mert a konkrét, materiális halálhoz kapcsolódnak. (Bővebben a témáról Péley Bernadette: Rítus és történet című munkájában lehet olvasni.) S miután láttuk, hogy a testhatárok átvágása is része a hagyományos rítusoknak, azon sem kell tehát csodálkoznunk, hogy terjed a különböző testékszerek és fültágítók használata, a tetoválás, hanem inkább jobban megérthetjük, mi a tudattalan motivációja ezeknek.

 

Hihetetlenül izgalmas volt számomra, amikor rehabilitációs otthonban dolgoztam és láttam, hogy a terápia felépítése szépen követi a hagyományos beavatás szerkezetét és tartalmát. Beköltözéskor jön egy izolációs fázis, amikor a fiatal senkivel nem tarthat kapcsolatot addigi életéből, s a rehabon töltött idő alatt komoly lelki (és némi fizikai) munkát is végez, mindezt megfelelő szakemberek és sorstársi közössége segítségével. A kifelé építkező fázisban pedig egyre erősödik kapcsolata az önsegítő közösséggel, mely fontos alapja lesz felépülésének, és sikeres terápia esetén már egy új minőségben születik újjá.

 

A gyász, gyászfeldogozás a másik terület, amelyen tevékenykedem és a néprajzos tanulmányaimmal egy időben ismerkedtem meg Polcz Alaine írásaival. Egy általa szerkesztett kötetben olvastam kitűnő esetleírást dr. Koltai Mária családterapeutától, amely egy olyan cigány család terápiájáról szól, akik tragikus körülmények között vesztették el gyermeküket. Egészen addig nem állt be pozitív fordulat a család veszteségfeldolgozásában, amíg a terapeuták rá nem jöttek, mekkora akadály az, hogy ez az asszimilálódni igyekvő család hátat fordított hagyományos kultúrájának, amely segíthette volna őket ebben a folyamatban.

 

Az elégtelen veszteségfeldolgozás, a halálhoz való megváltozott viszony, a rítusok hiánya összekapcsolódik a problémás szerhasználattal is. A felépülés során rendre előbukkannak az elgyászolatlan veszteségek. Ha megnézzük például a serdülőkori problémás droghasználat hátterében meghúzódó okokat, nagyon gyakran látunk feldolgozatlan traumákat, illetve leválási problémát – amit megint csak okozhat az egyik szülő korai halála. Ezért is veszek részt abban munkában, amelynek keretében veszteségfeldolgozó csoportokat szervezünk félárva gyerekek családjainak.  ( www.gyermekgyaszfeldolgozas.com )

 

 Középiskolai szociális munkám során találkoztam szintén sok esettel, amikor a feldolgozatlan veszteség droghasználathoz vezetett. Ezek közül egyik volt például, amikor egy 15 éves fiút akartak kitenni az iskolából droghasználat miatt. Egy segítő beszélgetés alkalmával elmondta nekem, hogy 11 éves volt, mikor anyja több kísérlet után sikeres öngyilkosságot hajtott végre, majd 13 éves volt, amikor apja is váratlanul meghalt. Így mondta: „akkor kezdtem el szívni, mert úgy nem éreztem a fájdalmat, eltompítottam magam.” Ez a fiú gyerekként még nem rendelkezett megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy tudjon mit kezdeni fájdalmával, de az őt körülvevő felnőttek sem tudtak segítségére lenni.

 

Rendszeresen vezetek csoportokat gyászolóknak, mert sokan nagyon egyedül maradnak gyászukkal, izolálódnak, mivel a tágabb család és a környezet elvárja, hogy mielőbb legyenek jól, az élet menjen ugyanúgy tovább. Pedig egy gyászolónak nem fog úgy menni. S amíg a rítusok, szokások a haldoklás, a halál, a temetés és a gyászidő folyamatát segítették, addig ezek hiányában próbálják a családok és az egyének erőforrásaiknak megfelelően átélni és végigcsinálni ezeket. A modern társadalomban sokszor nagyon magányosan. Bár már érezhető a hatása a Napfogyatkozás Egyesület áldásos tevékenységének az önsegítő gyászcsoportvezetők képzésével, (www.gyaszportal.hu ) azért a többség még mindig úgy próbál élni, mintha nem lenne ennek egyszer biztosan vége. A miénknek is, a szeretteinkének is. S milyen jót tennénk magunkkal, ha mernénk gyászruhában járni, amely jelzi a társadalomnak, hogy mi most egy egészen más állapotban vagyunk. Milyen jót tennénk magunkkal, ha ott tudnánk lenni haldokló szerettünkkel, elbúcsúznánk tőle, vagy milyen jót tennénk magunkkal, ha nem vennénk be egy Xanaxot a temetés előtt, hogy ne sírjunk annyit, hogy tartsuk magunkat, hogy erősek legyünk. S milyen jót tenne velünk az egyház, ha temetési szertartásából nem igyekezne kivenni azokat a mondatokat, amelyek felerősítik, de egyben segítik is átélni azt a fájdalmat, amely átélés fontos a sikeres veszteség feldolgozás szempontjából.

 

A változás okozta stressz terhelés kiegyensúlyozásához szükség volna a rítusokra, amelyek biztonságot nyújtanak, a közösség számára ismertek, így segítenének a közösségek összeforrásában és a megnövekedett stressz feldolgozásában is. Ehelyett „instant” rítusaink vannak (kávézás, dohányzás, alkoholfogyasztás, közben beszélgetés), s bár ezek a szerek  károsak az egészségre, mégis ragaszkodnak hozzájuk valódi rítusok hiányában - írja Pikó Bettina.

 

Összegzésképpen szeretném láttatni azt, hogy melyek azok a párhuzamok, amelyek akár a gyászfeldolgozás folyamatában, akár egy szenvedélybeteg felépülési útjában ugyanazok. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, csak visszanyúlni ahhoz, ami egyszer már megvolt és adaptálni mostani korunkra, illetve figyelembe venni az ember öntudatlanul meglévő lelki igényeit.

 

Tegyük hát mérlegre magunkban a következő kérdéseket: milyen a viszonyom a halállal, a saját halálommal, van-e és milyen a hitrendszerem, választ ad-e kérdéseimre, félelmeimre, biztonságot ad-e nehézségek idején, milyen a szociális hálóm, az emberi kapcsolataim, milyen és mennyi örömforrásom van az életben; vannak-e terveim, céljaim; keresem vagy megtaláltam-e a számomra kielégítő hivatást - és még sorolhatnám.

 

S mit is ír az anonim alkoholisták nagy könyve, akiknek 12 lépéses programja a leghatékonyabb józanságmegtartó program:

 

„Társulatunk soha ne váljon a hiúság áldozatává, gondolván, hogy új vallás feltalálói és alapítói vagyunk. Alázattal beismerjük, hogy az A.A. minden elvét régi forrásokból merítettük.”

 

De idézhetjük Böjte Csabát is:

„Hiszem, hogy az Isten által teremtett élet nem juthat zsákutcába,

mindig van megoldás, és minden új megoldás az évezredes válaszokból fakad.”

 

Illetve Weöres Sándor a Teljesség felé c. könyv elején szintén erre utal:

"Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát."

 

Azt gondolom tehát, hogy nekünk segítőknek fantasztikus gazdagság áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy minél jobban végezhessük munkánkat, amely ránk is visszahat. Ezért én hihetetlenül gazdagnak érzem magam, például azért, mert a gyászolókkal végzett munka folyamatosan emlékeztet arra, melyek is az igazán fontos dolgok az életben. S a gyászolókkal és a felépülőkkel végzett munka során újra és újra meggyúrom én is magam, megnézem a saját válaszaim a kérdésekre. A forrásvidéken járok.

 

Az interjút készítette: Gyárfás Anikó, Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület