„Szép nyári nap volt, amikor két dán úr megjelent a házunkban”- emlékszik vissza Helene Thiesen. Mindez 1951-ben történt Grönland fővárosában Nuukban, ahol a családjával élt. 

"Egy tolmács volt velük, és mi a nővéremmel kíváncsiak voltunk, vajon mit akarhatnak, de kiküldtek minket, amíg anya beszélt velük. Azt kérték anyától, hogy elvihessenek engem Dániába. Megtanulnék dánul és jó iskolába kerülhetnék - azt mondták, hogy ez nagy lehetőség számomra. Az anyám kétszer nemet mondott, de erőszakoskodtak és azt mondták, hogy csak hat hónapról van szó,csodálatos jövőm lesz, ezért el kellene engem engednie.”

Dánia elhatározta, hogy javítja az életkörülményeket északi-sarki településein. Sok ember fókavadászatból élt,  és csak kevésen beszélték a dán nyelvet. A tbc nagyon elterjedt volt.

A dán hatóságokszámára a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy egy „új típusú grönlandi embert” hoznak létre. Táviratoztak a papoknak és az iskolaigazgatóknak, hogy keressenek okos 6- 10 éves gyerekeket. A terv, amely a Save the Chidren Denmark[1]nevű civilszervezet (Mentsük meg a gyerekeket, Dánia) közreműködésével jött létre, - az volt, hogy a gyerekeket nevelőszülőknél helyezik el Dániában, hogy ott " kis dánokká" válhassanak.

Nagyon sok szülő nem egyezett bele abba, hogy elvigyék a gyerekét, de 21 család igent mondott. Helene Thiesen édesapja három hónappal a megkeresés előtt tüdőbajban meghalt, így anyja egyedül maradt három gyerekkel. 

"Anyám lehajolt hozzám és azt mondta: mész Dániába.Erre én azt kérdeztem: mi az a Dánia? Az az ország nagyon messze van, de gyönyörű. Ne szomorkodj" - válaszolta az anyám.”

1951 májusában az MS Disko hajó 22 gyerekkel a fedélzeten elindult Nuukból. 

„Lesétáltunk az otthonunkbóla kikötőbe a kis bőröndömmel” – emlékszik vissza Thiesen.

„Olyan felindult voltam, hogy a hajóról integetni sem tudtam anyámnak. Nem tudtam felemelni a karjaimat. Azon gondoltam, hogy miért küld el engem. Nem értettük, miért tettek bennünket a hajóra.Mi vár ránk? Minden olyan bizonytalan volt.Emlékszem,alkonyat volt, amikor megérkeztünk Koppenhágába egy hatalmas kikötőbe. Arra gondoltam, hogy anyámnak nem volt igaza, mert hegyeket láttam. Amikor azonban közelebb jutottunk, láttam, hogy a fákat néztem hegynek. Nem tudtuk, mit láttunk. Magasak voltak, zöldek és elő növények."

Dániában a gyerekeket nevelőszülőknél helyezték el. Előtte viszont úgynevezett nyáritáborba vitték őket Fedgaardenben. 

"Később derült ki, hogy karanténban voltunk" - mondja Thiesen.

" A tábor olyan távol esett mindentől, hogy sehol nem láttunk másik házat. Azért kerültünk karanténba, mert elsőként jöttünk Grönlandról, és attól féltek, hogy valami fertőző betegséget terjeszthetünk.Azt gondoltam, mit csinálunk mi itt és mikor megyünk haza. Hiányzott az anyám. Nem értettem miért küldött ilyen messzire." 

Az inuit gyerekek érkezése olyan fontos projekt volt, hogy a dán királynő is meglátogattaa tábort.

"Én semmit nem értettem. Hihetetlenül ki voltam borulva.Persze voltak boldog pillanatok, például, amikor a partra mentünk, stb. De amikor ágyba kerültünk akkor csöndben sírtunk. Szomorúnak és védtelenek éreztem magam." 

1951 decemberében kerültünk nevelőszülőkhöz.Egy dán magazin két oldalas cikket írt a projektről es megelőlegezte annak sikerét.

" Az élet Dániában egészen más, mint amihez ezek a gyerekek hozzászoktak,de figyelemreméltó az alkalmazkodóképességük. Nagyon ritkán ellenkeznek a civilizációval. A grönlandi gyerekek már egész jól beszélnek dánul, azonban ha örülnek valaminek, vagy bosszankodnak, akkor főleg grönlandi szavakat használnak”- írta az újság.

Thiesen soha nem szólt a nevelőszüleihez, és csak bólintással, vagy nemleges válasz esetén fejrázással válaszolt nekik,de örömmel beszélt Mariannal, a család gyerekével, aki kötni tanította. Thiesennek ekcémája lett, miután karanténba került, ezért a könyökét és a sarkát fekete kenőccsel kenték be a nevelőszülők, es megtiltották neki, hogy a nappaliba lépjen, nehogy összekoszolja a bútort.

“Nem hiszem, hogy örültek nekem a családban. Egyszerűen idegennek éreztem magam. Az anyának lelki problémái voltak és egész nap az ágyban feküdt. Többé nem bíztam a felnőttekben. Elküldtek Dániába. Amikor felnőttek szóltak hozzám vagy bólintottam, vagy ráztama fejemet, de nem szóltam hozzájuk." 

Néhány hónappal később, amikor Thiesen bőrbetegsége enyhült, egy másik családba helyezték. 

" Az elsőhöz viszonyítva a második nevelőszülő család mesés volt. Rendkívül melegszívű emberek voltak."

A következő évben a 22 inuit gyerek közül 16-ot, köztük Thiesent hazaküldték Gröndlandra.A Save the Children gyermekvédelmi szervezet segítségével a 6 Dániában maradó gyereket nevelőszüleik örökbe fogadták. 

„Amikor a hajó megállt Nuukban, a kis bőröndömmel lerohantam a hídról és az anyukám nyakába ugrottam."- mondta Thiesen.

"És csak meséltem, és meséltem mindarról, amit láttam. De ő nem válaszolt. Zavartan néztem rá. Aztán mondott valamit, amit nem értettem.Egy szót sem.Azt gondoltam, hogy borzasztó, hiszen nem tudok többé beszélni az anyukámmal. Két különböző nyelven beszéltünk." 

Utána egy következő „meglepetés” érte Thiesent. Amíg távol volt otthonától egy másik jótékonysági szervezet, a Dán Vöröskeresztgyermekotthont alapított Nuukban. Kijelentették, hogy a tehetős dán otthonok után a gyerekek nem élhetnek családjaikkal "rosszabb körülmények "között.

"Az új 'anyánk', a gyermekotthon igazgatója megfogta a vállamat és azt mondta,'gyerünk, szálljatok fel a buszra, megyünk az árvaházba.' Korábban azt hittem, hogy hazamegyek az anyukámhoz. Miért küldenekengem gyermekotthonba? Senki nem válaszolt. Felszálltam a buszra és a könnyeim miatt alig láttam a várost."

Az intézetben nem akarták, hogy a gyerekek inuit nyelven beszéljenek. „Szerettünk volna ismét grönlandi nyelven tanulni, mert a gyerekotthonban dolgozók többsége grönlandi volt, és alig beszéltek dánul.”

A dán vezetőazonban megjelent és megkérdezte, "mit csináltok? Nem taníthattok nekik grönlandi nyelvet.A jövőben csak dánul beszélhettek." 

Thiesen kapcsolata az édesanyjával soha sem jött rendbe. „Nagyon keserűen fogadtam, hogy elküldött otthonról. Nem csupán Dániába engedett el, utána még intézetbe is küldött, holott ugyanabban a városban laktunk.”

"Mindez akkor történt, amikor Grönland dán gyarmat volt. A gyarmatosítók mindent ellenőriztek, és nem lehetett sem megkérdőjelezni,sem ellentmondani annak, amit mondtak."

Thiesen elmondta, hogy a kísérletnek, amelyben részt vett, hosszú távú következményei lettek.

„Nem értettem, hogy miért voltam olyan gyakran szomorú és miért kezdtem el sokszor sírni. Amikor először találkoztam a férjemmel, Oveval majdnem elhagyott a sok sírás miatt”.

Végül 1996-ban 52 évesen megtudta, hogy miért vették el az édesanyjától. A választ nem a dán kormány, hanem egy dán író találta meg, aki a Dán Nemzeti Levéltárban kutatott.

" Felhívott és azt kérdezte: Ülsz? Egy kísérlet részese voltál.Leültem a földre és csak sírtam." 

Helene és a többi kísérletben részt vett egykori gyerek csak ritkán találkozott egymással. Mindössze heten maradtak, és kis, jelentéktelen csoportot alkottak a társadalom perifériáján. Sokan közülük alkoholisták, hajléktalanok lettek, összeomlottak idegileg, és fiatalon meghaltak. Elveszítették az identitástudatukat és a képességüket, hogy az anyanyelvükön beszéljenek, nem volt életcéljuk.

1998-ban Helen levelet kapott a Dán Vöröskereszttől, amelyben sajnálkozásukat fejezték ki a történtek miatt. 2009-ben a Save the Children Denmark is bocsánatot kért. Azonban egy belső vizsgálat során kiderült, hogy számos dokumentum eltűnt, amely a szervezet részvételének részleteit tartalmazta. A Save the Children beismerte, hogy azokat megsemmisítettek.

" Ha megnézzük, mi történt, elmondható, hogy a gyerekek alapvető jogai sérültek. Nehéz olyan jogot találni, amely nemsérült. A gyerekek jóllétét a projekt kedvéért háttérbe szorították. Minden rosszul sikerült.Azt akarták, hogy miutánvisszatérnek a gyerekek Grönlandra,húzóerő szerepet jelentsenek a társadalomban. Ez volt a projekt mögötti politikai meggondolás. A kormány felkérte a Save the Children Denmarkot, hogy segítsen a program megvalósításában, és sajnos mi ezt megtettük”- közölte Mimi Jacobsen a szervezet főtitkára. 

2010-ben a grönlandi hatóságok a dán kormány bocsánatkérését kérték. A dán szociáldemokrata párt, amely abban az időben ellenzékben volt, független vizsgálatot követelt. Amikor azonban 2011-ben kormányt alakított többé nem került a téma napirendre.

Thiesen szerint a kísérletnek volt pozitív oldala is. 

"Annak ellenére, hogy megesküdtem: soha nem megyek feleségül egy dánhoz, mert a kizsákmányolókat képviseli, végül mégis egy dán férj mellett kötöttem ki.

Vele és a gyerekekkel boldog életem lett Dániában. Jól beszélek dánul, diplomát szereztem és karriert futottam be.”

Thiesen gyerekekkel foglalkozott, egy iskola utáni klub vezetője lett. Ma 71 éves, nyugdíjas és Dániadéli részén él.

„Ami a dán hatóságokat illeti keserű és csalódott vagyok. Nem tudom megérteni, hogyan használhattak fel bennünket egy kísérlethez. Szomorú vagyok emiatt és az is maradok életem végéig.”

Forrás: http://www.bbc.com/news/magazine-33060450?SThisFB

fitó: sxc.hu

[1]A dán szervezet is tagja a világ számos országában működő rendkívül kiterjedt hatókörű világszervezetnek, amelyet Eglatyne Jebb alapított 1919-ben, az I. Világháborút követően, hogy a gyerekek szenvedését megelőzze, és segítse őket. https://www.savethechildren.net,