A szegények ma többen vannak, mint az elmúlt huszonöt évben bármikor. 2014-ben Magyarországon 1.64 millió ember élt szegénységben, fél millióval többen, mint húsz éve. A szegénység azonban nem csak az elhúzódó gazdasági válság és az egyre szigorúbb segélyezési szabályok miatt nagy: ennél régebbi és mélyebb okai is vannak.
A múlt és a rendszerváltás sokkja: elveszett munkahelyek
A tervgazdaságban sok olyan munkahely volt, ahol általános iskolai végzettséggel is jól lehetett keresni. Ezeket a rendszerváltás néhány év alatt megszüntette, az új munkahelyeken pedig mármagasabbak az elvárások: nem elég a betűket ismerni, tudni kell jól olvasni, számolni, problémát megoldani.
A munkahelyek gyors megszűnése illetve a munkáltatói elvárások gyors átalakulása nem a piacgazdaság természetéből következett (Nyugat-Európában a képzetlenek közel olyan arányban dolgoznak, mint a diplomások), hanem inkább a rendszerváltás gyorsaságából. A folyamatot tovább erősítette a tervgazdaság azon öröksége is, hogy hiányoztak a kisvállalkozások, márpedig a képzetlenek számára leginkább ezek tudnának munkát adni.
A munkanélküliség és a szegénység a keleti, északkeleti régiókban sokkal nagyobb. Ez részben azért van így, mert a fenti folyamat jobban sújtotta a szocialista tervgazdaságban központi elhatározásra fejlesztett nehézipart és a hagyományosan mezőgazdasági vidékeket. Az átalakulás itt ütött nagyobbat és itt volt gyengébb a munkaerő iskolázottsága is, hiszen kevésbé volt rá szükség korábban.
A keleti régiók lemaradását elvileg enyhíthette volna a munkavállalók mozgása, de az ágazatok, szakmák és térségek között egyaránt kicsi a mozgás. Sőt, a leszakadó területeken ez a kicsi mozgás még árthat is: itt az elvándorlók többnyire iskolázottabbak, az érkezők pedig gyakran máshonnan kirekesztett családok, csoportok.
Bár a hazai szegénység EU-mércével még ma sem nagyon nagy (Lelkes és Zólyomi 2009), az egyenlőtlenségek korábban vagy csökkentek vagy csak lassan nőttek, és ehhez képest a rendszerváltás első pár évének gyors változása sokkszerű volt. A tartós munkanélküliség a rendszerváltásig lényegében ismeretlen volt, a 90-es évek első éveiben viszont gyorsan tömeges méretet öltött. A rendszerváltást követő években életkor, iskolázottság vagy lakóhely szerint hirtelen kerültek nagyságrendekkel jobb vagy rosszabb helyzetbe a társadalom egyes csoportjai.
A háztartások jövedelmi helyzetének változása az átlaghoz képest 1987-1996, háztartásfő státusza szerint:
Forrás: BI számítása Tóth I. (2008: 31) alapján (cigány= a kérdező megítélése szerint). Hogyan változott az egyes csoportok átlagos ekvivalens jövedelme, mindkét évben a teljes népesség átlagában mérve.
Azokra a kérdésekre, hogy kit is tekintünk "szegénynek", milyen lehetséges szegénység-definíciók léteznek, és ezekhez milyen mérések, statisztikák rendelhetők, illetve ezeknek alapján mennyien vannak a szegények ma Magyarországon, a sorozat első darabja kereste a választ:
HAVASI ÉVA: SZEGÉNYSÉG, SZÁMOLVA ÉS SZÁMOLATLANUL
Mi termeli újra a szegénységet? 1. A hiányzó szolgáltatások
Az elmúlt húsz évben hiába nőtt szinte folyamatosan a nemzeti jövedelem, a szegények aránya inkább nőtt, mint csökkent. Két csatorna biztosítja a folyamatos utánpótlást. Az egyik az oktatás (erre még visszatérünk), a másik pedig az, hogy az egyéni, családi válsághelyzetekben gyakran nem tud megfelelő segítséget nyújtani a jóléti rendszer.
Bizalmi kapcsolataink csak a legszűkebb családon belül erősek (Kopasz et al 2008), a konfliktuskezelési eszköztárunk pedig nagyon szegényes. (Erre utal például Kopp és társainak kutatása, mely szerint a nem megfelelő konfliktusmegoldó képességekkel társuló depressziós tünetegyüttes az egészségromlás egyik legfontosabb magyarázata.)
Emiatt egy viszonylag hétköznapi, gyakran előforduló sokk, például betegség, baleset, válás, vagy a munkahely elvesztése, is nagyon könnyen vezet olyan személyes krízishez (depresszió, öngyilkosság, alkoholizmus), aminek a megoldásához már szakavatott segítség kellene – ez pedig a legtöbbek számára nehezen elérhető, vagy nem elég jó minőségű.
A jóléti szolgáltatások hozzáférése megye és településméret szerint nagyon eltérő. A kisebb településeken több okból is szűkebb a szolgáltatások kínálata. Az alapellátások biztosítása a kisebb településeken nem kötelező, és a költségek miatt bizonyos lakosságszám (kereslet) alatt nem is működtethetők gazdaságosan.
A kisebb településeknek kevesebb lehetőségük van önerőből kiegészíteni a szolgáltatások költségeit nem minden esetben fedező központi normatívát. A rosszabb helyzetű megyékben ezek a hátrányok összeadódnak: északon és keleten a kistelepülések ellátottsága még a méretükhöz képest is rosszabb.
A kisebb településeken gyakran még családsegítő sem működik, a szakosodott ellátások pedig (adósságkezelés, pszichiátria, drogambulancia, stb) többnyire csak a nagyvárosokban elérhetők, és a szolgáltatások minősége is egyenetlen. A gazdasági válság óta sokat romlott a helyzet, mivel egyre kevesebb forrás jut fejlesztésre és a szociális szakmában dolgozók bérére.
A legnagyobb romlás talán a munkába állást segítő szolgáltatásokban történt: a közmunka programok bővülése miatt a munkaügyi központok tanácsadóinak egyre kevesebb ideje marad arra, hogy valódi segítséget nyújtsanak, és egyre kevesebb a forrás a munkába állást segítő, hatékony programokra.
2. A gyenge színvonalú közoktatás
A szegénységet újratermelő másik folyamat az iskolákban zajlik. Az iskola azért meghatározó, mert aki iskolázatlan, az nehezen kap munkát, és előbb-utóbb elszegényedik (Gábos et al 2012). A magyar iskolarendszer pedig szinte változatlanul őrzi azt a szerkezetet, ami minden évjárat 15 %-át alapvető készségek nélkül ereszti ki a munkapiacra 18-23 éves korában (Köllő 2009).
A közoktatás gyenge teljesítményét nagyrészt a pedagógiai módszerek elavultsága és a tanári szakma (az alacsony bérek miatt) erősen lecsökkent presztízse magyarázza. Nem a ráfordítás mértéke, hanem a hatékonysága okozza a problémát. Vagyis, nem az a probléma, hogy ne lenne elég iskola, vagy elég tanár az iskolákban – hanem az, hogy milyen képességű a tanár és milyen minőségű a tanítás.
A pedagógusok többsége az érettségin megkövetelt ismeretek, adatok és képletek megtanítását tartja feladatának, és kevesebb figyelmet szentel az alapkészségek, a szövegértés, számolás, probléma-felismerés, tanulni tudás, szociális jártasságok fejlesztésének.
Erre legtöbbször az eszközei is hiányoznak: nincs birtokában annak a módszertani tudásnak, ami a készségek fejlesztéséhez kell. A 2003 és 2010 közötti továbbképzési programok ugyan javítottak valamit a helyzeten, de a tanárképzés törzstantervébe az új módszertanok még nem épültek be.
3. A hátrányok halmozódása, a „mélyszegénység-spirál”
A szegények egy kisebb csoportjában, az alapvető létfeltételekben is szűkölködő, mélyszegénységben élők körében még nehezebb a helyzet. Többségük leszakadása tartós: helyzetükön nagyon nehéz önerőből változtatniuk, sőt, gyermekeik számára is hatalmas kihívást jelent ebből a társadalmi helyzetből kikerülni.
A mélyszegénységben élők többsége alacsonyan iskolázott, ami nem csak a munkahelyektől, hanem a továbbtanulástól is elzárja őket, és gyakran azoktól a szolgáltatásoktól is (orvos, családsegítő, lakhatás), ami a munkavégző képességük és egészségük megőrzését segítené.
Az ellátások elérését a lakóhely (a falvakból nehezen megközelíthetők a szolgáltatást működtető városok) és a pénzhiány mellett a szegényekkel, és ezen belül különösen a romákkal szembeni diszkrimináció is korlátozza (Antal Z. 2004, Bódis-Nagy 2008, Pataki és Somorjai 2007).
A mélyszegénységbe születő gyermekek már a fogantatástól hátrányban vannak: édesanyjuk nem tud elég egészséges ételt fogyasztani, a gyermek kis súllyal születik, és fogékonyabb lesz a betegségekre. Ha pedig beteg, vagy elmarad a fejlődésben, azt tanulatlan szülei és a túlterhelt védőnő kisebb eséllyel veszik észre, és pénz/orvos híján gyakran nem tudják kezeltetni. Anyja otthon van, ezért nem kerül bölcsődébe, és óvodába is csak akkor, amikor már muszáj, így későn és kevesebb ideig kap szakavatott fejlesztést.
Amikor iskolába megy, a tanárok többségének nincs eszköztára, hogy a felzárkózásban segítse, és nagyon korán elkezdődik a mért képesség szerinti szelekció. A lassabban haladó gyerekek előbb kisegítő csoportba, majd külön iskolába kerülnek, ahol viszont ritkán kapnak érdemi fejlesztést (Havas 2008).
Aki nyolcadikra nem olvas szépen és nem számol gyorsan, az végül szinte biztosan olyan szakiskolába kerül, ahol ezeket a készségeit már nem is fejlesztik tovább. Mire 17 éves lesz, kint találja magát egy olyan munkapiacon, ahol e készségek nélkül senkinek nem kell, és a felnőttoktatásban sem kap második esélyt, mert ott általában az érettségi az alapfeltétel.
Miért nem oldotta ezt meg az állam?
Az elmúlt húsz évben az egymást követő kormányok nem tudták megállítani a mélyszegénységben élők leszakadását. Az első években nem is figyeltek fel a problémára: a 90-es években még azt gondolták, az első zökkenő után elindul a gazdasági növekedés és „kinőjük” a szegénységet is. Addig pedig az a fő feladat, hogy akit csak lehet, megvédjünk a szegénységtől: korábban engedjük nyugdíjba, tovább tartsuk otthon gyesen, hosszú ideig biztosítsuk a munkanélküli ellátását.
Ez a stratégia később visszaütött: a képzetlenek számára a gazdasági növekedés sem teremtett munkalehetőséget, sőt, a jóléti kiadások növekedése miatt emelni kellett a béreket terhelő járulékokat, ami (megdrágítva a munkaerőt) tovább rontotta a képzetlenek esélyeit. A 2000-es évek elejére már megértette a politika, hogy a foglalkoztatás magától nem fogja elérni a korábbi szintet, addigra viszont olyan nagyra nőtt a probléma, hogy még egy jól felkészült közigazgatásnak is nagy kihívás lett volna megoldani.
Az elmúlt tíz évben, a kormányzati próbálkozások kudarcát látva, egyre nőtt a türelmetlenség. Két nézet alakult ki: az egyik szerint az a baj, hogy az állam nem elég erélyes, csak osztja a segélyt, „ezek” meg nem akarnak dolgozni. A másik szerint az a baj, hogy az állam nem áldoz eleget (pénzt, szolgáltatásokat) a szegénység enyhítésére.
A két nézet vitájából két, egymás mellett elbeszélő szekértábor alakult ki. Ez tovább nehezíti a megoldást, mert az ismeretek helyett az érzelmek alapján ítéljük meg a javaslatokat, így nincs együttműködés, sőt, amit az egyik tábor épít, azt a másik lebontja.
A kormányzati kudarcok mélyebb oka, hogy a probléma nehéz, a közigazgatás pedig gyenge. A tervutasítás más készségeket igényelt, mint a finom szabályozással, ösztönzőkkel befolyásolható piacgazdaság. Települési szintre került sok olyan feladat, ami ott nem látható el, a jóléti ellátások örökölt rendszere pedig a teljes foglalkoztatásra volt szabva.
A szolgáltatásokat – oktatást, munkapiaci programokat, családsegítést - mind át kéne alakítani, hogy segítsenek alkalmazkodni a piac változó igényeihez (Sziszik 2004, Fazekas et al 2008,Scharle 2012, Tausz 2007). Ehhez járul még, hogy a megoldás politikai kockázata nagy: a jelenben kell olyan csoportokra áldozni, akiknek a szavazata keveset ér, a beruházások hatásai pedig áttételesek és hosszú távon jelentkeznek.
A média és a civil szektor pedig túl gyenge ahhoz, hogy a hosszú távú jólétet növelő, de költséges döntéseket kikényszerítse. Ezt tetézi, hogy a hátrányos helyzetű népesség jelentős része roma származású, és külső jegyek alapján megkülönböztethető, ami növeli a diszkrimináció és a bűnbakképzés kialakulásának esélyét.
A tömeges elszegényedés társadalmi feszültségekhez és kirekesztéshez vezethet, a társadalmi kohézió hiánya pedig meggyengíti a politikai és gazdasági intézményeket és a kutatások szerint ezen keresztül lassítja a gazdasági növekedést. Vagyis, akármennyire is politikus-próbáló feladat a szegénység csökkentése, nem érdemes halogatni a megoldását.
Ez a cikk a Kettős Mércén jelent meg
Szerző: Scharle Ágota
fotó: sxc.hu