Neves és nagy tekintélyű előadók formázták meg a rendezvényt, akiknek véleménye figyelmet követelt a szakterülettől. A szervezők - a gyermekvédelem régóta várt jogi szabályozásának előkészítésének folyamatában -, egy felelősen egyeztető és ütköztető jellegű szakmai fórumot kívántak létrehozni. A meghívottak és az előadók névsorából kiderült, hogy komoly rendezvénnyé is válhat a konferencia a szakma gyakorlói és az úgynevezett felső vezetés számára egyaránt. Akkor úgy gondolták sokan, hogy még arra is alkalmassá válhat a rendezvény, hogy csillapítsa rendületlen törekvést a szakterület további megosztásával kapcsolatban. Akkor, mintha egyértelmű felismeréssé vált volna mindenki számára, aki a gyermekvédelemben dolgozik, hogy a gyermekek jogainak védelme nem egyéni, hanem közös érdek. A konferencia állásfoglalás kiadásával fejezte be a munkáját és azt közzétették:

„A jogalkotási kötelezettség tekintetében a mulasztás kormányzati és ágazati szinten egyaránt fennáll.” valamint még lényegesnek tartották megfogalmazni és leírni azt, hogy „A tanácskozás résztvevőinek meggyőződése, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem elmúlt időszakban felhalmozódott problémáinak megoldása halaszthatatlan, melynek érdekében a gyermekvédelem különböző területein dolgozók együttműködésére, szakmai konszenzusának kialakítására van szükség.”

Mielőtt azonban elkészült volna a szakmai együttlét hasznosságát tömören kifejező közlemény, valódi fórumként dolgozott a résztvevők közössége. A témafeldolgozás erősen hullámzó folyamatában elhangzott egy erős megállapítás, miszerint nyilvánvaló mindenki számára, hogy gyermekvédelmi európai normák tulajdonképpen nincsenek. Szinte valamennyi résztvevő tudta - hiszen ismerte -, hogy léteznek különböző nemzetközi ajánlások, irányelvek, de mindezek ellenére európai gyermekvédelmi normáink nincsenek. Akkor még előtte álltunk az uniós csatlakozásnak, ugyanakkor az igény szakmai normák meghatározására már megfogalmazódott. Felvetették ezért többen - némi bizonytalanságot sugallva - azt a gondolatot, hogy valamiképpen létrehozhatnánk egy európai gyermekvédelmi/gyermekjogi kartát. Felsorolták a létező irányzatokat és trendeket, amihez jó lenne hasonlítani, de leginkább csatlakozni. Kifejtették azt az álláspontjukat is, hogy az úgynevezett egyszerű átvétel vagy az átültetés helyett, az adaptálás útja a járható út. A gondolatcsere és a vélemények meghallgatása valamint a fókuszált munka eredménye egyetlen kérdésbe tömörített minden dilemmát, vélekedést és így fordulhatott elő az, hogy talán önkritikusan és bizonyára kritikusan is tehették fel a kérdést: „Mi van most itt Magyarországon?”

Kimondták felelősen, hogy ma a gyermekvédelemben jelentős káosz uralkodik. Ebben a káoszban ötletszerű a struktúrák változtatása, hiányzik a teljes szerkezetet érintő koncepció és állandósult bizonytalanság tapasztalható a gyermekvédelemben dolgozók között. A bizonytalanságról már akkor is tudták, hogy azt a hatékonyság romlása követi, ami rendszerszinten veszélyezteti a gyerekeket.

Viszonylag sokat beszéltek a felszólalók. Következetesen és többször visszatérve beszéltek a gyermekvédelem önértékvesztéséről, és még arról is beszéltek, hogy mint valami szükséges rossz, úgy tartjuk fent az intézeteket, legalább is a szakterületen dolgozók többsége ezt az üzenetet érti és ennek éli meg következményeit. Az önértékvesztés érzése visszahat a gyermekek gondozásának színvonalára. Ezzel egyidejűleg pedig, a folyamatos pénzelvonás tovább fokozza a bizonytalanságot. Gyermekekre és területen dolgozókra egyaránt hatással van a bizonytalanság. A káosz, ha tartós, akkor abban a problémák sokrétűvé válnak. „Miért alakult ez így hazánkban?” – tették fel a kérdést, majd folytatták tovább a kérdések megfogalmazását „Hol vannak a valódi veszélyforrások?”

Akkor, a válaszokat is megfogalmaztak. Szóvá tették a pénz, a politika, és a professzionalizáció igényének és lehetőségének kapcsolati rendszerét, a kölcsönhatást, a dinamikát.

A Pénzről: „Itt mindig lehetett nyirbálni a költségvetést, innen mindig lehetett elvonni.”

A Politikáról: „A gyermekvédelem rendszere fokozottan ki van téve a politikai változásoknak.”

A Professzionalizálódásról: „Erőtlen és gyenge a gyermekvédelmi szakemberek képzése, nincs folyamat jellege. Hiányzik az alapképzés, a szakosítók képzési rendszere, például a nevelőtanár, a gyermekvédelmi jogász, a gyermekvédelmi pszichológus.”

Gyenge és erőtlen a gyermekvédelemben dolgozók érdekérvényesítő képessége. A politikai rendszerváltás mindig újra és újra rendezi a gyermekvédelem rendszerét. Négy évenként ez megismétlődik, így négyévente minden újrarendeződik, és nem erősödik meg a rendszer. Majd tovább dilemmáztak arról, hogy: „A gyenge rendszer védekezik, szakmai dogmákhoz menekül, ezért kinyilatkoztatásokat lehet hallani, például azt, hogy: „Csak ez a jó.” vagy pedig azt, hogy „Csináld másként!”; A rendszerből hiányzik a rendszerben való gondolkodás; A gyermekvédelem nem ideológiák mentén rendeződik; Az egyik fő rendszer a gyermekvédelmi politika, ami mindenkit érint, és a megelőzést szolgálja; A probléma kezelésének lehetőségeiről, a területi gondozás rendszerének jellemzőiről, és a szükségletkielégítő rendszerek működésének anomáliáiról.” Aztán még arról is szót ejtettek, hogy az elégtelenül és a nem jól szervezett rendszer működése miatt, a gyermekvédelmi tevékenység máskor és máshol, másnak lényegesen többe kerül. Ekkor került aztán a téma középpontjába az a felvetés – igaz, csak halkan - alig hallhatóan, hogy: „Mire fordítjuk az adófizető állampolgár pénzét?” Akkor, ez a kérdés még szokatlanul hangzott, ezért inkább a régi–új kérdéssel folytatták a közös gondolkodást: „Mit tehetünk?”

Az eddigi eljárásokkal kapcsolatos tapasztalataik alapján felvázolták az egyik jellemző jogalkotási anomáliát, miszerint általában a törvényi szabályozás a kialakított gyakorlat alapján rögzít egy akkori állapotot, vagy ha attól mégis eltért, akkor többnyire egy vágyálmot fogalmaz meg. „Most, ebben a helyzetben másra van szükség.” - állapították meg. Természetesen a reálisan gondolkodók azzal is képesek megelégedni, ha megjelennek rendeletek, vagy a megvalósul a jogharmonizáció. Azt is szóvá tették, hogy mi magyar szakemberek nehezen változtatunk a gyakorlatunkon, viszont a kliensektől elvárjuk, hogy ők változzanak és azt is, hogy elfogadjanak bennünket.

Kifejezték igényüket azzal kapcsolatban, hogy a változás körültekintően történő előkészítése érdekében a paraméterek világos meghatározására van szükség. Megfogalmazták, hogy képessé kell válni arra, hogy meg tudjuk határozni azt, amit fel akarunk vállalni úgy, hogy mindezt - a szakmai normák meghatározásával együtt - törvény garantálja és biztosítsa.

Felidézték még röviden, érintőlegesen az első gyermekvédelmi törvény előzményei közül a gyakori gyermekhalandóság okait. Ugyanis számos csecsemő halt meg azért, mert az akkori szabályozás értelmében „az a település köteles gondoskodni a gyermekről, ahol a gyermek él.” Az éjszakai csősz feladatai közé tartozott, hogy a talált csecsemőről gondoskodjon. A csősz pedig rendszerint inkább átvitte a következő település határára a talált csecsemőt, mint hogy valamiféle gondoskodásban részesítették volna. A gyermek sorsa ezáltal több esetben az újszülött csecsemők életképessége és a településen tevékenykedő csősz ébersége valamint aktivitása közé feszült. Ebben az időben ezért olyan is előfordulhatott, hogy a szülőhelyéhez képest „a hetedik faluban” halt meg a kicsi. A törvényt megelőző időszakban annak a településnek volt kötelessége gondoskodni a gyermekről, ahol a gyermek élt. Ezt a gyakorlatot változtatta meg a törvény akként határozva, hogy a gyermekről történő gondoskodás állami feladat, állami finanszírozással, amit az állam a gyermek 15 éves korig köteles biztosítani.

Az első Gyermekvédelmi Törvény dr. Erőss Gyula kezdeményezésére, 1901-ben, Széll Kálmán nevéhez kötődik, mely akkor a gyermekvédelmet állami feladatként határozta meg.

Annak idején, Ruffy Pál pontosan és érthetően fogalmazott az állami gyermekvédelemről szóló írásában: „A tudományok fejlődése, a társadalmi kérdések forrongása újabb és újabb igényeket vetnek fel. Ezek az igények újabb feladatok elé állítják az államot. Ezzel szemben az állam kötelessége, hogy éberen figyelje a társadalomnak vére lüktetését, keresse elernyedésének okait, serkentse, irányítsa és ha kell, mérsékelje a téves iránynak rohanó haladást.. Gouverner c’est prévenir. Ami azelőtt charitas volt, ma államszükség. Kialakult a gyermekvédelem is a charitas pólyából államigazgatási feladattá.” A történelmi kitekintés után még arra terelődött a szó, hogy a XX. század végén struktúrát változtatni, átfogó kutatás nélkül nem kellene megvalósítani. Igényként fogalmazódott meg akkor, hogy először világosan kellene látni az rendszer egészét és csak ezt követően lenne célszerű a rendszeren változtatni. Akkor még csekély idő telt el azóta, hogy az Országgyűlés az1991. évi LXIV. törvényben hirdette ki a Gyermekek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetését.

A konferencia után nem sok idő elteltével, a szükséges előkészítő munkákkal politikai, szakmai, szakmapolitikai egyeztetések után megszülethetett az 1997. évi törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról, és elkészülhetett az egyik legmagasabb rizikófaktorral működő terület - a javítóintézeti nevelés - szabályzó joganyag a 30/1997. (X.11.) NM rendelet a javítóintézetek rendtartásáról.

A konferencia akkori résztvevői idősebbek és tapasztaltabbak lettek, többen már csak írásaikban, kutatásaikban, tanulmányaikban, jogszabályaikban és egyre fakuló emlékezetükben élnek. Mi pedig emlékszünk még vállalt felelősségünkre, és vajon képesek vagyunk még hitelesen emlékeztetni közösségeinket arra, hogy felelősséggel tartozunk a gyermekek védelméért? Vagy már csak így – úgy, ott vagyunk a konferenciákon a nagy és országos rendezvényeken, és a már megszokott és jól begyakorolt módon megmutatjuk magunkat egy rövid időre és aztán megyünk tovább a fontos ügyeinket intézni, vagy inkább beülünk valakivel egy italra. Vagy inkább úgy döntünk, hogy nem megyünk el ezekre a rendezvényekre, mert már a pogácsa sem ízlik.

Ami még fontos lehet, két gondolat OPCAT-ról és fociról…

Közel húsz év telt el azóta, hogy elkészült az ombudsman első jelentése a gyermekek alkotmányos jogainak helyzetéről a gyermekvédelem egyes intézményeiben. A jelentés az első olyan szakmai igénnyel készült elemzés, amely a közelmúlt tevékenységéhez tükröt állított. A jelentéssel egy új időszámítás vette kezdetét a hazai gyermekvédelemben. A jelentés akkor nem az állapította meg, hogy törvényi hiányosságok okozzák a jogsértéseket, alkotmányos aggályokat, hanem a törvények és rendeletek végrehajtóira, a szakterület dolgozóira irányította a figyelmet. A jelentés külön részben értékelte az otthonokban élő gyermekek életminőségével kapcsolatos megállapításait. Az életminőséget az elhelyezés körülményei, a tárgyi és a személyi feltételek együttesen határozzák meg. A jelentés elemezte az otthonok személyi feltételeit, hiszen “ az, hogy egy gyermekvédelemmel foglalkozó intézmény dolgozói milyen feltételek között dolgoznak, jelentősen meghatározza az intézményben nevelkedő gyermekek életét, sorsát.” Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa általános helyettese “Az otthont nyújtó gyermekintézményekben élő gondozottak alkotmányos jogainak érvényesülése” vizsgálatáról készített jelentése 1998. december 10-én, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50 éves évfordulóján került aláírásra.

Az ombudsman - a gyermekvédelemmel kapcsolatos első jelentését követően - többször foglalkozott gyermekvédelmi intézményekkel, esetekkel. Alig egy évvel ezelőtt jelent meg az intézményrendszerben az OPCAT. Vizsgálatai indokoltsága, megállapításai és ajánlásai előtt, jogszerűen vezeti le következtetését arról, hogy a gyermekvédelmi intézmény, kvázi fogva tartási hely.

A kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód elleni ENSZ egyezmény az 1988. évi 3. törvényerejű rendelettel vált a hazai jogrend részévé. Az Országgyűlés 2011. október 24-én fogadta el az ENSZ egyezmény fakultatív jegyzőkönyvének (OPCAT – Optional Protocol to the Convention Against Torture) kihirdetéséről szóló 2011. évi CXLIII. törvényt, amelynek célja, hogy a kínzás, a kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód tilalmának gyakorlati megvalósulását biztosítsa. Egy olyan rendszert hoztak létre, amelyben független nemzetközi és nemzeti testületek rendszeresen látogatják azokat a helyszíneket, ahol a szabadságuktól megfosztott emberek tartózkodnak. Magyarországon 2015. január 1-jétől nemzeti megelőző mechanizmusként személyesen, vagy munkatársai közreműködésével, az alapvető jogok biztosa jár el. Az OPCAT a szokásosnál tágabb értelemben használja a fogvatartási hely kifejezést. Ezért ebbe a kategóriába sorol a büntetés-végrehajtási, rendészeti intézményeken túl minden olyan helyet, ahol valamilyen hatóság utasítása, végzése alapján tartózkodnak ellátottak, betegek, fogvatartottak. Az ott élők a határozat szerint saját akaratukból bármikor nem hagyhatják el az intézményt. Engedély nélküli eltávozásuk esetén őket oda visszaviszik. A fogva tartás a hagyományostól eltérő értelmezésnek részeseivé váltak ez által a gyermekvédelmi szakellátást nyújtó intézmények. Ezért az otthont nyújtó intézményekben való elhelyezési hely pedig az a hely, ahol szabadságuktól megfosztott személyek tartózkodnak. Javítós-emberként megértem, elfogadom az érvelést és közben arra gondolok, hogy az OPCAT önmeghatározása szerinti tág értelmezéshez, miként alkalmazkodik a gyermekvédelmi szakterület zárt intézeteken kívüli világa.

Zolika jut eszembe - egyik volt növendékem -, akit focizás közben, ha leszerelték, mindig hirtelen megtorpant, tekintetét és mindkét kezét az égnek emelve felkiáltott: „Most mi lesz veleeem?”

Felhasznált irodalom:

Saját kézírásos jegyzeteim gyermekvédelmi konferenciák meghívóin

/Fotó: www.freeimages.com/