Hogyan lesz valakiből gyermekvédő?

Molnár László 1990. szeptember 1-től 2012-ig volt a leánykori nevén Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet, jelenleg Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetője. Az intézmény éléről történt távozásának körülményeiről 2018-ban beszélt először (erről hosszabban a 168 óra cikkében olvashatnak itt). Nem tudatosan került a gyermekvédelmi pályára, művészcsaládból érkezet: édesapja festőművész, édesanyja pedig szobrászművész volt. Ő a gyógypedagógiai főiskolát választotta, majd a későbbiekben szociálpolitikus lett, ezen belül is a Ferge Zsuzsa-féle iskolához tartozónak vallja magát.

- A korai meghatározó élmények a Kisegítő Iskolához kötnek, ahol tanítottam. Igazából nem maga a pedagógiai rész volt az, ami annyira megragadott, hanem a felismerés, hogy micsoda társadalmi egyenlőtlenségek vannak ebben a viszonylag jóléti szocializmusban, és, hogy milyen mértékű az iskolai szelekció. Értelmileg elmaradott és ép gyerekek is jártak az iskolába, és a szociokulturális hátrányok elfedték a valódi intellektust, ami fölött mindenki szemet hunyt, és úgy gondolta, hogy ez rendben van.

Annak idején persze nem beszéltek szegénységről, de a korabeli értelemben vehető szegénységben éltek azok a családok, akikkel a munkája során kapcsolatba került, és a szegénység gyakorta együtt járt bizonyos devianciákkal, elsősorban az alkoholizmussal.

- Családon belüli erőszakról sem beszéltünk akkoriban, ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna jelen. A szülők aluliskolázottak voltak, és nagyon szerény életkörülmények között éltek, ez pedig meghatározó volt a gyerekek számára, akiknek nullához közeli mobilitási esélyeik voltak. Sajnos végigkísértem sok gyerek életének a korai szakaszát, ahogy közel kitűnő tanulóként befejezték a Kisegítő Iskolai tanulmányaikat, majd utána eltűntek a süllyesztőben. Valójában ennek egyetlen oka volt, az, hogy a családnak volt egy visszahúzó, visszatartó ereje. Néhány életutat nyomon követve azért látom, hogy lehetségesek kiutak is, csak sajnos ez sohasem a többséget jelenti. Mi nagyon örültünk annak idején, ami kicsit most már megmosolyogni való, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek együtt vehettek részt a kerület többi általános iskolásával különböző sportversenyeken, ami most evidenciának tűnik, de akkor még nem volt az. Ez egy eredmény volt! Ilyen kis lépésekben haladtunk az integráció felé, ami persze mind a mai napig nem valósult meg.

Nevelőotthonokból gyerekotthonok

A nyolcvanas évek közepén egy nevelőotthon vezetőjeként a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozott több évig. Később a korabeli Fővárosi Tanácshoz került, amit azért tart fontosnak megemlíteni, mert véleménye szerint a főváros mindig elsők között járt a gyermekvédelem megújításában.

- Annak idején készült egy szakmai anyag a Fővárosi Gyermekotthonok korszerűsítéséről, amely gyakorlatilag létszámcsökkentésről, némely otthonoknak a kiváltásáról szólt. Ezeket az otthonokat akkor még természetesen nevelőotthonoknak hívtak, és én felvetettem, hogy ez a nevelőotthon megnevezés idejét múlt és pejoratív értelmű, mi lenne, ha, mivel úgyis gyerekek vannak ezekben az intézményekben, gyerekotthonoknak neveznénk őket. Ezzel pedig mindenki egyetértett. A főváros nevezte aztán ily módon az intézményeit gyerekotthonnak, és ez a megnevezés annyira evidenssé vált, hogy később, 1997-ben már a gyermekvédelmi törvény is gyerekotthonként definiálta ezeket az intézményeket.

Azt mondja, nagyon jó dolog volt részt venni az akkori törvényelőkészítő munkában, mivel ennek során már megjelentek korszerű elemek, például, hogy a gyerekeket a nagy mamutintézményekből integrált, és a társadalomba szervesen illeszkedő lakásotthonokba kell kiszervezni.

- Ez nem volt kifejezetten akadálymentes terep, de a korabeli városvezetés hosszú időn keresztül támogatója volt ezeknek a programoknak. Sokszor még a kormányzattal, a miniszteri elképzelésekkel szemben is sokkal előremutatóbb és innovatívabb volt.

A nevelőszülői képzések elindítása

A kilencvenes évek elején együtt dolgozott a roma kérdést szívén viselő Diósi Ágnes szociográfussal, és dr. Herczog Mária szociológussal, gyermekvédelmi szakemberrel (a Család, Gyermek, Ifjúság Közhasznú Egyesület elnökével), akikkel közösen elindították az első nevelőszülői képzéseket az országban.

- Akkor még nem volt ilyen jellegű kötelezettsége a nevelőszülőknek, tehát teljesen ránk volt bízva a tartalma. A képzés elsősorban az érzékenyítésen, az empátián, a befogadáson alapult, és ezt egészítették ki praktikus, és a mindennapokhoz szükséges ismeretek. Ezek nagyon szép emlékek, azt gondolom, nem csak nekem, hanem a korabeli nevelőszülőknek, és talán azoknak a gyerekeknek is, akik ezekbe a nevelőcsaládokba kerültek. Némi ellenszenv is kísérte természetesen ezt a tevékenységet, mert talán napjainkban már nem igaz, de akkoriban mindig húzódott a felszín alatt valamiféle rivalizálás, hogy voltaképpen a gyerekotthoni rendszer az igazi, vagy a nevelőszülői rendszer. Ami egy buta felvetés, hiszen kétség sem fér ahhoz, hogy a kettő együtt kell, hogy létezzen. Szerencsére néhány éve a jogalkotó is kimondta, és elmondhatom, hogy ehhez is volt egy nagyon pici közöm, hogy 12 év alatti gyerek nem kerülhet gyerekotthonba, csak kivételes esetben. Ezek a gyermekek csak nevelőcsaládba mehetnek. Itt azért sajnos túl nagyot léptünk, mert ezt nem sikerült betartani, de azt gondolom, hogy ez még mindig jobb, mint az ellenkezője. A Fővárosi Önkormányzat nagyon támogató volt abban is, hogy a hivatásos nevelőszülők státusza gyarapodjon, és szépen fölfejlődött a létszámuk. Külön hangsúlyt fordítottunk arra, hogy a roma származásúnak vélt gyerekek lehetőleg roma nevelőcsaládokba kerüljenek. Ez azért egy érdekes fölvetés, mert a gyermekvédelmi szakellátásban felülreprezentáltnak látszik a roma származású gyerekek aránya. Ez persze nem egy normális tendencia, és meg lehetne kérdezni, hogy vajon miért. Persze van egy kézenfekvő válasz, hogy azért, mert a roma családoknak nem csekély hányada szegénységben él, és ezért felmerülhetnek azok a veszélyeztető körülmények, amelyeknek okán a gyerekeket kiemelik a családból. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, tudniillik több vizsgálat kimutatta, hogy nagyobb a hajlandóság a roma származású családok esetében a gyermekek családból való kiemelésére, mint a nem roma származásúaknál, függetlenül attól, hogy a veszélyeztetésnek a tényleges körülményei mennyire állnak fenn. Ezt napjainkban is tetten lehet érni, különösen Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ahol már a kórházban született csecsemő nem feltétlenül az anyukájával fog hazamenni, mert a védőnő megállapítja, hogy otthon nem megfelelőek a körülmények. Kívülről egyszerűbb megítélni, hogy ez jó, vagy rossz döntés, de itt arról van szó, hogy harapófogóban vannak az ügyintézők: a védőnő, a gyámügyi ügyintéző, a gyerekjóléti szolgálatok munkatársai, a családgondozó és a gyerekorvos is. Meg kell hozniuk azt a döntést, hogy ha a gyermek nem kerül vissza a családba, akkor biztos, hogy életben marad.

A felelős felnőtt felelős gyermekként kezdi

A szakembernek határozott véleménye van arról is, hogy mit tehetünk a gyermekbántalmazás megelőzése érdekében. Úgy véli, már az óvodás kortól el kellene kezdeni azt a fajta edukációt, amely szerinte nálunk nem igazán létezik. Ennek alapja az, hogy a nemek egyenlőek, és a nemeket tiszteletben kell tartani. Továbbá csatlakozni kell az európai normákhoz, amelyek tőlünk egyelőre távol esnek. Ezek azért is lennének nagyon fontosak, mert, ha megtörténik maga a gyermekbántalmazás, akkor már csak utánkövetésről beszélhetünk. Az esetek jelentős hányadában a bántalmazás ráadásul soha nem derül ki, és a gyermekek súlyos traumákkal élik az életüket tovább.

- Itt hívnám fel arra a figyelmet arra, hogy egy patológiás, beteg fejlődésmenetű gyermek, mivel nincs más választása, hasonló életformát fog követni felnőttkorában is, és ez nagyon sok költséget jelent a társadalomnak. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert, ha minden humanitárius érzésünket levetkőznénk, ami persze nehéz lenne, és pusztán racionálisan gondolkodva végigvennénk, hogy ez mennyi költséget jelent a büntetés-végrehajtás rendszerétől kezdve, a devianciák kezelésén túl az egészségügyig, akkor be kellene látnunk, hogy nagyon sokat. Tudniillik itt pszichiátriai tünetekkel, torzult személyiségfejlődéssel és életvitellel kell számolni, a párkapcsolati problémákról már nem is beszélve, és ez egyszerűen számszerűen kifejezhető, mint társadalmi költség. Tudom, hogy a prevenciónak csak hosszú távú hatása van, épp ezért senkit nem érint meg igazán, de ezek a hosszú távú hatások nagyon meghatározóak. Éppen ezért, mindenféle rövid távú politikai megfontoláson túl, erre sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni. Az utólagos problémakezelés általában bődületes anyagi ráfordítással jár. Viszont ha most költünk a prevencióra, akkor ez tíz-húsz év múlva meg fog térülni társadalmi szinten.

Mi lesz a fóti gyerekekkel?

A fóti Károlyi István Gyermekközponttal kapcsolatban azt mondja, először is azt kellene mindenki előtt tisztázni, hogy kik is vannak ott valójában, hiszen ez egy fontos szempont, ha azt mérlegeljük, jó döntés-e megszüntetni a helyet.

- Megemlíteném az intézmény két korábbi igazgatóját, Csáky Lászlót és Czikó Benjámint, akik jóvoltából a normál szükségletű gyerekek, tehát akik leginkább olyanok, mint az összes többi gyerek, a kilencvenes évek közepén lakásotthonokba kerültek Fótról, például Tolna megyébe, Cegléd környékére. Normál, civil lakókörnyezetbe integrálták ezeket a gyerekeket, itt éltek/élnek, olyan lakásotthonokban, ahol tizenkét gyereknél nem lehet egyszerre több. Tehát normál szükségletű gyerek talán már egy sincs Fóton. A másik csoportja az itt elhelyezett gyerekeknek, és ez a legszívfájdítóbb, ha egyáltalán lehet így rangsorolni, a különleges szükségletű gyerekek, akik általában tartós betegséggel, valamilyen fogyatékossággal élnek együtt, illetve olyan súlyos egészségügyi beavatkozáson estek túl, mint például egy szívműtét, vagy valamilyen szervátültetés. Számukra a többhektáros parknak egy nagyon impozáns részén, uniós forrásból építettek egy minden különleges szükséglet kielégítésére alkalmas otthont, amely hatékony infrastruktúrával, olajozottan működik. Nagyon fontos az esetükben, hogy Fót közel van Budapesthez, hiszen például szívkórház sincsen minden megyében. Aztán speciális szükségletű gyerekek is vannak itt. Ők a súlyos magatartásproblémások, akik körében gyakori a szenvedélybetegség, súlyos devianciákat hordoznak, de ennek ellenére ők is áldozatok. A velük való szakszerű foglalkozás legalább olyan fontos, mint a különleges szükségletű gyerekek ellátása. Úgy tűnik, hogy ezek a gyerekek is jó helyen vannak Fóton. Nehéz sorsú és magatartású gyerekek esetében ráadásul főként nem mindegy, hogy hányszor cserélődik körülöttük a személyzet. És ott van a gyerekek negyedik csoportja, a kísérő nélküli kiskorúak, például a szíriai háborúból menekült gyerekek, az afgán származású gyerekek, de voltak itt Mongóliából és Sierra Leone-ból érkezett gyerekek is. Ez egy állandóan változó létszámú és összetételű csoport. Amúgy is kevés az olyan kolléga, szakember, aki a kulturális különbségekkel tisztában van, ráadásul ezeknek a gyerekeknek állandóságra, biztonságra, kiszámíthatóságra lenne szükségük, és a róluk szóló döntésekbe az ő bevonásukra. De erről aztán végképp nincs szó. Velük kapcsolatban tudjuk, hogy Aszódon, a javítóintézet területén van olyan üresen álló épület, ahová át tudnák őket költöztetni. Ezzel kapcsolatban csak egy megjegyzésünk lehet, hogy mégis milyen üzenete lenne ennek a dolognak.

Molnár László szerint más aggályos kérdés is marad, ha azt nézzük, hogy milyen mértékben történik a gyermekek átminősítése.

- Az Országos Gyermekvédelmi Szakértői Bizottság is Fóton működik. Legutóbb aláírtunk egy petíciót, ami arról szólt, hogy tiltakozunk az ellen, hogy a bizottság a speciális szükségletű, súlyos magatartásproblémás gyerekeket igyekszik nagytételben visszaminősíteni, illetve átminősíteni normál szükségletűvé. Az átminősítés azt jelenti, hogy ők továbbra is speciális szükségletűek, de integrálhatóak normál lakásotthoni csoportba. Ha ez nagytételben zajlik, akkor minimum visszásságot feltételez. Hozzátenném, hogy egy ilyen szakértői bizottság alapvetően gyógypedagógusból, szociális munkásból, pszichológusból, gyermekorvosból áll, és adott esetben természetesen pszichiáter szakorvossal is kiegészül. Nyilván egyedileg minden gyerekről le lehet papírozni, hogy ez miért indokolt, csak a nagyságrend egy kicsit gyanús. Így nyilván olcsóbb, mert nem kell Zalaegerszegre, se Nagykanizsára, se sehova vinni őket, menjenek haza, ez egy olcsó megoldás.

Úgy véli, nagyon nagy a hasonlóság az egészségügy és a gyermekek ellátása között, abban a tekintetben, hogy ha az alapellátásba nem nyomjuk bele mindazt, ami kell, tudásban, szolgáltatásban és nyilván anyagiakban, akkor a szakellátásban fog mindez lecsapódni: betegség, nyomor, és egyéb nehezen kezelhető kérdések. Itt pedig már nem a szűken vett gyermekvédelemről van, hanem a gyermekek védelméről.

- Be kellene végre látni önkormányzati, állami, társadalompolitikai szinten, hogy megéri befektetni a gyermekekbe!

A teljes beszélgetés elérhető a Civil Rádió archívumában: https://kronika.civilradio.hu/archivum/