- Egy ruandai kollegám a Hope and Homes for Children nevű szervezetnél, ahol én magam elnökségi tag vagyok, és korábban is segítettem a munkájukat, pszichológiából írt egy PhD-dolgozatot arról, hogy mit jelent az intézményekben élő gyerekek számára az, hogy elvesztik a szülőkkel, vagy a családdal való kapcsolatot, és maga a rendszer hogyan erősíti, ahogy ő hívja, az „árvásodási” folyamatot – mondta dr. Herczog Mária a tanulmány megszületésének hátteréről. - Ruandában számos intézkedés célozta azt az elmúlt egy évtizedben, hogy az intézmények, a gyerekotthonok megszűnjenek, és a gyerekek családba kerüljenek. Ez egy világtendencia, de Ruanda azért van nagyon speciális helyzetben, mert ott a genocídium miatt nagyon sok gyerek maradt ténylegesen árván, ami szinte egyedülálló más országokhoz képest. Talán kevésbé köztudott a közvélemény számára, hogy a gyermekotthonokban élő gyerekek kilencven százalékának vagy az egyik, vagy mindkét szülője él, még ha nem is elérhető, vagy nem áll rendelkezésre. Azért hívják mégis árvaházaknak ezeket az intézményeket, különösen a fejlődő országokban, mert ez hamarabb megnyitja az adakozók pénztárcáját, mint ha gyerekotthonoknak hívnák. Ruandában a genocídium okán még jobban oda kellett figyelni ezeknek az intézményeknek a bezárásakor arra, hogy a tuszi gyerekek tuszi családba, a hutu gyerekek pedig hutu családokba kerüljenek, elkerülve a felszín alatt nagyon is létező ellentéteket és feszültségeket. Ruandának egy nagyon keménykezű, és sokak által jogosan kritizált elnöke van, Paul Kagame, aki azonban speciel pont a gyerekvédelemben nagyon is a gyermekvédelmi szakembereknek tetsző módon egyetért az intézménykiváltással, és hatékony módon segítette a ruandai gyermekvédelemnek, illetve a szociális, egészségügyi ellátásnak a fejlődését. Ilyen értelemben Ruanda egyfajta példaországgá vált Afrikában. Én nagyon örülök, és büszke vagyok rá, hogy ennek a folyamatnak aktív résztvevője lehettem. Egy másik terület, amit én szintén nagyon fontosnak tartok, az a megbékélés és a jóvátétel, azaz a resztoratív tevékenységek. Ezeket is nagyon jól használták Ruandában, miután nyilvánvaló volt, hogy a tuszik és a hutuk kénytelenek lesznek egymással békében élni. Különös tekintettel arra, hogy az elemzésekből úgy tűnik, hogy ez a genocídium nem egy belső etnikai feszültség volt, hanem a belga gyarmatosítók provokálták és erősítették az ő saját céljaik okán.

A műsorvezetőnek arra a kérdésére, hogy milyen számokról is beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy árvaházban élő gyermekek, dr. Herczog Mária azt válaszolta, hogy sok százezer gyerek marad ellátatlanul, illetve árván a ruandai népirtás következtében. Egy részük gyerekotthonokba, más részük pedig a kiterjedtebb család tagjaihoz, vagy rokonokhoz, szomszédokhoz került. Időközben pedig nagyon sok gyerekotthont bezártak.

- Az intézménybezárásoknak a megelőző tevékenysége azt jelenti, hogy részben kapcsolatba lépnek a megmaradt szülőkkel, családtagokkal. Felkutatják őket, és megpróbálják segíteni őket abban, hogy képesek legyenek a gyerekeket visszafogadni. Továbbá kialakítottak egy nevelőszülői hálózatot is, hasonlóan más fejlődő országokhoz, aminél az alapvető nehézséget az jelentette, hogy a helyi szolgáltatások hiányoznak. Nincsen megfelelő egészségügyi ellátás, napközbeni, óvodai ellátás, és az iskolák nem jók, vagy nem léteznek, illetve nincsenek szakemberek, közlekedés. Tehát a fő irány az volt, hogy meg kell győzni a kormányt arról, hogy ezeket fejleszteni kell, és nem pedig a külföldi donorokra hagyni azt a feladatot, hogy a gyerekotthonokban lássák el úgy ahogy a gyerekeket.

Ruandában, hasonlóan más országokhoz is, a nemzetközi szakmai szervezetek, a Unicef, a Save the Children, és többek között a Hope and Homes for Children, nagyon erőteljesen szorgalmazták, hogy olyan törvények és jogszabályok, illetve tevékenységek alakuljanak, amelyek segítik az intézménykiváltást. De természetesen, mint minden országban, ott is vannak olyan gyerekek, akik valamilyen okból nem helyezhetők családba, például halmozottan fogyatékos gyerekek, akik nem tudnak helyben megfelelő ellátást kapni, továbbá, mint ahogy szerte a világban, ott nincs elég nevelőszülő.

- Ruanda nagyon szegény ország, így nem feltétlenül tudják támogatni a nevelőszülőket anyagilag, ha ezek a nemzetközi szervezetek nem segítenek. Volt olyan esetünk, amikor egy megtalált, elhagyott újszülöttet fogadott be egy kétgyermekes, nagyon szegény család. Vélelmezhetően a gyerek nem is ruandai volt, mert pont a kongói határtól pár száz méterre találta az anyuka amikor ment haza a napi munkából. Egy bokorból hallotta a sírást, fölvette a kisbabát, hazavitte, azzal, hogy majd jönnek a szociális munkások és megfelelő elhelyezést biztosítanak neki. Ám végül úgy döntött a család, hogy ők vállalják szülőként a kisbabának az ellátását. És mivel nincs pénz a falu úgy döntött, hogy egy tehenet adományoznak a családnak, akik ezzel a saját és a nevelt gyereket is el tudják látni, és segít nekik a földművelésben is. Ilyen juttatással tudták megoldani, hogy Chantal, merthogy így nevezték el a kisbabát azután a szociális munkás után, aki segítette a folyamatot, a családban maradhasson.

- Ruandában is várnak párok örökbefogadásra, akiknek nem lehet gyermekük? – kérdezte Para-Kovács Imre.

- Ige, de az afrikai országokban, függően attól is, hogy milyen a vallási hovatartozás, az örökbefogadás nem olyan nagyon elfogadott a közösségben. A muszlim országokban csak a kafala működhet, amelyik egy olyan forma, hogy befogadják ugyan a gyereket a családba, de nem veheti fel a családnak a vezetéknevét, és nem is örökölhet. Tehát ez egy köztes állapot a nevelőszülőség és az örökbefogadás között. Másrészt pedig általánosan is nehezebb a közösséggel elfogadtatni, hogy egy vadidegen gyerek kerül a családba. Alapvetően azonban nő az örökbefogadások száma. Nagy előrelépés volna mindenhol a világon, így Magyarországon is, ha nem csak azért fogadna valaki örökbe gyereket, mert nem lehet saját, vér szerinti gyereke, hanem azért, mert azt gondolja, hogy van helye az életében, a családjában, akár a meglévő gyerekei mellett is egy olyan kisgyereknek, akinek szüksége van az ő szeretetükre és elfogadásukra. Magyarországon ez ritka, a nemzetközi gyakorlatban viszont meglehetősen gyakori, és elfogadott forma. Afrika más szempontból könnyű helyzetben van, mert ha a rokonságban, szomszédságban árvul el egy gyerek, elég evidens, hogy azt a gyereket befogadják, vagy formálisan is örökbe fogadják, vagy fölnevelik. Sokkal erősebb az a fajta kiterjedt családi, kisközösségi szövetség, ami nálunk olyan fájdalmasan hiányzik sok esetben.

Afrikában nagyon különböznek a szokások, még egy-egy országon belül is, attól függően, hogy milyen a vallási, vagy a nemzetiségi hovatartozás, a kulturális szokások. Nagy a törekvés, hogy sztenderdizáljuk a nemzetközi szakmai szabályokat, gyerekjogi alapon nagyon komoly feltételeket állítsunk. A másik oldalon viszont meglehetősen rugalmasnak kell lenni abban, hogy ne lépjünk fel úgy, mintha mi értenénk, hogy ott helyben mi történik, és kényszerítenénk emberekre, országokra olyan szabályozást, ami abszolút nem felel meg a helyi kultúrának, tradíciónak. Azonban ami árt a gyereknek, például a gyerekverés, az hiába tradíció, nem tudjuk akceptálni, mint kulturális örökséget. Ami viszont olyanfajta tiszteletben tartandó dolog, mint például a muszlim országokban ez a kafala-típusú örökbefogadás, azt muszáj tekintetbe venni, mert különben nem lehet a gyerekeket családba helyezni.

Dr. Herczog Mária hozzátette, hogy nem csak Ruandában, de Kambodzsában is dolgozott négy éven át, az Unicef ernyője alatt, ahol kollégáival egyetemben szintén azon dolgozott, hogy a gyerekvédelmi reform és az intézménykiváltás elinduljon, illetve megerősödjön.

A teljes beszélgetés elérhető a Klubrádió archívumában:

https://www.klubradio.hu/archivum/otos-para-kovacs-imrevel-2021-januar-18-hetfo-1000-15175

Fotó: FreeImages.com