Anyukám, aki életem szerves és imádott része, valamint legfőbb bizalmasom, bölcs hallgatással vette tudomásul mikor 2010 tavaszán közöltem vele döntésemet. A tőle megszokott (és szerintem csak az orvosokra jellemző) szarkasztikus humorával csak annyit fűzött hozzá: biztos azt akarod, hogy egy kis purgyé „ovákoljon" nálatok minden este? (az „ovákolás" szó 3 éves kisfiam találmánya ☺, aki egyébként már szívvel - lélekkel felkészült egy kisbaba érkezésére, és nagyon tudományos arckifejezéssel közölte velünk hogy: a pici babák pedig mindig ovákolnak.... ). A kérdés pedig egyáltalán nem volt sem rossz szándékú, sem lényegtelen, hiszen azzal, hogy egy újszülött kisbabát készülök befogadni az otthonomba nem csak a saját, de a családom életét is gyökeresen megváltoztatom. Alaposan át kellett gondolnom, hogy mit fog szólni a férjem, aki forgalomirányítóként és másodállásképpen mentőautó sofőrként gyakran három műszakban dolgozik, és a 17 éves nagylányom, aki harmadikos gimnazistaként nem biztos, hogy rajongani fog az ovákolós éjszakákért, még úgy sem, hogy közben beszereztem neki két füldugót, és a hétvégéket mostanában elég gyakran házon kívül tölti – jójegyekethoztamezenahéten - érveléssel. A sorból nem hagyhatom ki imádott három évesemet, Danit sem, a család abszolút kedvencét, aki egyedüli férfiuralkodóként egyszerűen csak jelen van a nagynénik, nagymamák, keresztanyu, lánytestvér és unokanővér között. . Régóta várt férfitagja lett Ő a családnak az ezzel járó összes érdemet, előnyöket, és feltétel nélküli imádatot élvezve.... (mellékesen megjegyzem, abszolút nincs elkényeztetve). Szóval őt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, nehogy esetleg veszélyeztetve érezze a kis pozícióját, valamint azt is meg kell majd neki értenie hogy ezek a babák sokszor nem maradna velünk sokáig, hiszen mi, mint krízisszülők azt vállaltuk, hogy addig gondozzuk ezeket a piciket amíg vagy örökbefogadó szülőkre nem találnak, vagy vissza nem lehet őket gondozni a saját családjukba.

Visszatérve anyukám tréfásan komoly kérdésére, maga a purgyé szó játékos használata sem volt véletlen, hiszen mindennemű rossz szándékot és előítéletet félretéve, a tény az tény: a gyermekvédelmi gondoskodásban élők közel hetven százaléka cigány származású. Természetesen ezt is alaposan át kellett gondolnom, hiszen orvos családdal a hátam mögött nem biztos, hogy ebben a formában rajongtak volna az ötletért, de az én zsebemben akkor már egy gyermek- és ifjúságvédelmi diploma lapult, és a családom tagjai pontosan tisztában voltak ez irányú eltökéltségemmel és terveimmel. Ez nem azt jelenti, hogy pl. az én családom vagy a magasabban kvalifikáltak rasszisták és lenézőek lennének a mélyszegénységben élőkkel és a cigány származásúakkal szemben, hanem - valljuk, be őszintén- csak annak alapján ítélünk meg embereket, amit első ránézésre leszűrünk, vagy az általában elénk görbe tükröt tartó médiában hallunk.

Sokan nem mernek beszélni a témáról, pedig szerintem szükséges lenne őszintén és kendőzetlenül kimondani azokat a dolgokat, amik miatt aggódunk anélkül, hogy rasszistának és gyűlölködőnek bélyegeznének minket. A mi dolgunk nevelőszülőként nem az ítélkezés lesz, hanem hogy minél több törődést, gondoskodást és feltétel nélküli szeretet tudjunk a gondjainkra bízott gyermekek számára biztosítani függetlenül attól, hogy cigány, nem cigány vagy esetleg más etnikumú lesz. Egyébként a tanfolyam elvégzése előtt erről nyilatkozni is kell, vagyis az adatlapon konkrétan meg kell jelölni, hogy a leendő nevelőszülő vállal-e cigány származású gyereket? (Itt kell őszintén megjegyeznem, hogy először én is a nemet ikszeltem be, de a tanfolyam ideje alatt ezt az álláspontomat megváltoztattam. Nem csupán azért, mert a képzést tartó egyik szakember tréfásan közölte velünk, hogy a rendszerben jelenlévő gyermekek nagyobb százaléka nem egy egyetemi tanár és diáklány titkos románcából származik, - bár állítólag erre is volt már példa, - hanem mert az oktatás alatt világossá vált számomra, hogy ami nekem természetes, azt saját magam által a környezetem számára is elfogadhatóvá tudom tenni. Mindig is az a fajta ember voltam, aki gyerekkorában az összes létező kóbor kutyát hazacipelte, vagy megetette velük az uzsonnáját, később ez a fajta gondoskodási vágyam pedig egyre inkább az elesettek, de főleg a gyerekek felé fordult.

A „cigánygyerek-kérdés" témája pedig azért is lenne kiemelkedő fontosságú szerintem, mert ha megnézzük a nevelőszülőnek jelentkező párokat, esetleg egyedülállókat, azt figyelhetjük meg, hogy lényegesen kevesebb számban vannak közöttük diplomások, de még érettségizettek is. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy le kell néznünk a „csak" szakmával, vagy esetleg 8 általánossal rendelkezőket, hiszen a legtöbbjük rendes, dolgos, becsületes ember, aki az élet alapvető értékeire képes nevelni a gondjaira bízott gyermekeket, de a társadalmi rétegződés viszonyaira tekintettel mindenképpen szerencsésebb lenne, ha ez az arány a jövőben változhatna és minél több magasabb végzettséggel rendelkező nevelőszülő kerülne a hálózatba. Ez persze csak a magánvéleményem és a tanfolyam végzése alatt fogalmazódott meg bennem, mikor megfigyeltem, hogy a 12 párból, akikkel jártunk, egyedül én jártam főiskolára, és az egyik képző tanárnak volt még diplomája, aki mint kiderült maga is régóta nevelőszülő. Róla egyébként még a későbbiekben lesz szó, hiszen a maga csendes, kedves, egyszerű, őszinte módján igen nagy hatást gyakorolt - bátran mondhatom-, hogy nem csak rám, hanem a csoport többi tagjára is.

Tudom, és sokfelől hallottam azt is, hogy sokan azért lesznek nevelőszülők, mert más pénzkereseti lehetőségük nincsen az adott településen, kisvárosban, faluban és ez főleg a „vidéki emberek" megélhetési forrása. Nálunk ez a szempont sem dominált, hiszen mint már fentebb említettem a párom két munkahelyen is dolgozik, hogy mindenünk meglegyen, én pedig a végzettségemet tekintve szociális munkás vagyok, de nem az eredeti szakmámban dolgozom, hanem családi „fertőzés" hatására az egészségügyben, mint titkárnő - adminisztrátor közalkalmazotti fizetéssel. Jelenleg ugyan gyesen vagyok, de némi családi segítséggel ezt is megengedhettük magunknak, hogy három évig itthon maradhassak a kicsivel, amiért egész életemben hálás leszek..... Életem legszebb három éve volt ez és nagyban motivált arra, hogy elvégezzem a nevelőszülői képzést. Mindig is sok gyereket akartam, de két terhesség és szülés után úgy döntöttem nem kockáztatok még egyszer, van két szép egészséges gyerekem, nekem sem lett semmi bajom, és ez maradjon is így. Ezért a szakmámból, az alaptermészetemből és a gyerekek utáni vágyamból egyenesen adódott ez a lehetőség, vagy is először nem erre gondoltam, hanem az örökbefogadásra, de ezt a párom ellenállása miatt egyelőre elvetettem. A későbbiekben mindenképpen szeretnék örökbe fogadni is, addig azonban úgy szeretnénk ezzel a folyamattal megismerkedni, hogy nevelőszülők leszünk. Lehet, hogy közben a páromnak is változik a véleménye ebben a kérdésben, bár ő az örökbefogadástól is csak azért zárkózik el, mert úgy gondolja, hogy anyagilag nem tudnánk akkor mindent megadni a gyerekeknek. Egyébként pont ezen okból kifolyólag több saját gyereket sem szeretne, de semmi kifogása nem volt a nevelőszülőség ellen, és örömmel járt velem a tanfolyamra is sokszor éjszakai műszakból lelépve (amit itt ezennel is köszönök neki). Talán sikerül meggyőznöm arról is, hogy több gyerek felnevelése nem csupán a pénzről szól, és lehet úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát mind anyagilag mind érzelmileg.