Aztán belobbant a tűz: a családos tábor célja, hogy azon növendékeink is megéljék, vagy újra átéljék az édesanyjukkal való együttalvás, együttébredés élményét, akiknek szülei ugyan heti rendszerességgel élnek kapcsolattartási jogukkal, ám lakhatásuk és életmódjuk rendezetlensége folytán a gyámhivatal nem tudta a kapcsolattartást a szülői háztartásba szabályozni. Szűkült a kör és értelmet kapott. Családi tábor ismeretlen ismerősöknek.

Volt, akit eleve kizártam: talán jobb, ha a tábor nem az én túlélésemről szól. Andriska bájos arcú kisfiú, nemrég került át hozzánk, megelőőegezett speciális szükséglete folytán. Mosolyogva közli, hogy szeret, ezért kitépi a szívem. Édesanyja hetente többször jár hozzá, ám örök - ránctalan mosolya védi a világ megértése ellen. Az értelmileg akadályozott középkorú nőt három éve nem éri utol az alapellátás Péter Kingája: csíkos térdzoknijában és forrónadrágjában kitartóan járja a józsefvárosi füstös kocsmákat, hogy félkész rózsákat áruljon az instant trubadúroknak. Nem kér a segítségből, kerek a világa. Andrisnak hozza a csokit, majd fut tovább. Na őket nem hívtam idén.

A csapat többi tagja adott volt.

Zsuzsa édesapja az előző rezsim neves kultúrtörténésze volt, bejárták a világot. Aztán a több nyelven beszélő Zsuzsa lelépett a kitaposott családi nyomvonalról, elköltözött Politoxikomániába. Ekkor fogant a bájosan választékos szókincsű Áron, aki igen furcsa vonzalmat érez a halott kisállatok iránt. Eltemeti, kikaparja, majd mumifikálja őket. Boncol, belez, temet. Kétévesen az „ég a város"-t dalolva magukra gyújtotta lakásukat. Zsófi most a Dózsa fapadján lakik. Mindig emeletes ágyról álmodott, hát itt érte utol az álma.

Roli édesanyja alkoholista, az egyik legforgalmasabb budai tér wécés nénije, a munkahelyén lakik. Övtáskájából nem csak az éttermi sószóró került elő, valahogy mindig fel kellett szaladni a "szívgyógyszeréért" is. Ő így mondta, és Roli nagyon félt, hogy szégyent hoz rá.

A Vári ikrek egyéves koruktól nevelkednek a rendszerben, apjuk ekkor börtönbe került, anyjuknál pedig agydaganatot diagnosztizáltak. Aztán anyu varázsütésre meggyógyult, gyerekeivel való kapcsolata azonban megmaradt a vidéki piacon összefutó asszonyok mélységében: „jól vagy? Akkor jó." Soha nem beszélgetnek. Most tudta meg, hogy élsportoló fia többszörös magyar bajnok, csak annyit hallott, hogy ügyes. Vagy ennyire emlékszik.

Tündi nagyon nehezen találta meg helyét a kapcsolatban, a zárókörben így fogalmazott: „az volt a legjobb, hogy itt volt anyu és az volt a legfurcsább,... hogy itt volt anyu".

Magához szorította, majd, trágár módon „oltogatta", mint a haverokat. Az anya, épp aktuális partnere jóvoltából, szívességi lakáshasználó.

Zsoltika édesapjával érkezett, az anya most nem érezte fontosnak az együttlétet. Végig veszekedtek a „ne csináld má', hagyd abba má', nem érted má'"- stílusában. Zsoltika bújt az apjához, az ő együttlétüket azonban számomra a nagy közös és folyamatos evés jellemezte.

A szülők követhetetlen helyeken, de együtt élnek, másfél éve megbeszélték, hogy a gyermek távoltartása jót fog tenni nekik.

Végül egy rendhagyó családról. Mónika 22 éves, nálunk nőtt fel, majd rögtön kiköltözött Londonba. Két kamasz testvérét igen ritkán látja, imádják egymást. Nyári hazautazását a táborhoz igazította, hogy együtt lehessenek. Neki is nosztalgikus utazás volt, újra a régi keretek között...

Két család az utolsó nap esett ki. Nem merték bevállalni az anyák, holott gyerekeikkel hosszú ideje treníroztuk a lelküket. Otthon maradtak, nem tehettünk más.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

A tábor helyszínét Budapesttől kis távolságra terveztem, hiszen a szülők fizikai állapotának nem kedvez okvetlenül a hosszú utazás. Ez a tény határozta meg a közösen eltöltött napok számát is, amit végül négy napban rögzítettünk.

A Kismaros-Börzsönyligeti Ifjúsági Tábor tökéletesen biztosította az elhelyezést, a közös folyosóról nyíló kis szobákban, a családok külön - együtt lehettek. Szobájában mindenki összetolta az ágyat.

A napirendben szabadprogram, közös kirándulás és játékos önismereti –csapatépítő feladatok egyaránt szerepeltek, hiszen célunk a gyerekek és szüleik kapcsolatának további erősítése volt. Az egyébként már unalmas játékokat itt a bőrünkön éreztük: hogyan vezetik bekötött szemű édesanyjukat a szlalom-pályán, hogyan érnek el a célba az orrukkal összepréselt gyufásdobozzal: hiszen ők nem értik egymást fél szavakból. Van-e bennük szégyenérzet édesanyjuk koordinációs zavarai miatt, vagy büszkén bátorítják őt a célba. Játszottak azok a nők, akiknek élete már rég nem a játékról szól. Játszottak, akikből már kiveszett az öröm. Megélni egymás közelségét, megélni a szeretethez visszavezető út keresését, misztikus bizsergéssel töltötte meg a napokat. Ez a legelemibb szükségletünk, mégis el tudunk tévedni benne.

Izzó hegek a káprázó homályban.

Rengeteg képet hagytunk magunk után. Gyerekeikről csak kisgyermekkori fotóik vannak, a „benti" képeket nem vitték haza, közös együttlétről meg sosem készült kézreadható. Most aztán bepótolták. Keresték a lehetőséget, az új helyszínt, az új pózt. Többszáz fotó készült.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás.

Persze minden este tábortüzeltünk. Zsuzsa és Roli anyukája félve kérdezték meg, hogy kell a nyársra húzni a szalonnát, gyermekkoruk óta nem csináltak ilyent. Fagyit sem ettek évek óta, a gyereknek azt szokták mondani, épp nem kívánják. Roli esténként többször felrohant a szobába, hogy egy puszit nyomjon már nyolckor alvó anyukája arcára. És egész nap lopkodta ki neki az éléskamrából a finomságokat, körüludvarolta a reszketeg nőt.

Utolsó estére családi vacsorát szerveztünk. Közösen kitalálták, mit főzzenek, majd külön-külön bevásároltak és a kis konyhában összebújva készülődtek. Megélték a gondoskodást, három hosszú órán át. A gyerekek büszkén kínálták körbe anyukájuk főztjét, desszertjét.

Hallom ma is a lázas kortyokat.

Megbeszéltük, hogy ezután havonta összegyűlünk egy kisebb városi túrára, aztán jövő nyáron újra tábor. Addig feldolgozzuk és átalakítjuk az élményeket.

Aztán az esztendők múlnak, évek, s a remény?