A kisfiú azonban a gyerekek rendíthetetlen reménykedésével próbálkozik újra, hátha ezúttal a Papa szól bele, míg – a remek kamerakezelés következtében csak később láthatóvá váló – mellette álló férfi, a nevelőintézet igazgatója meg nem ígérteti vele, hogy ez lesz az utolsó. De ha Cyrilen múlna az utolsót is egy utolsó utáni követné.
Így kezdődik a Srác a biciklivel c. film címszereplőjének története. Ez a talpraesett, koraérett és mindenekfelett szeretetre szomjazó gyerek ugyanis egyszemélyes harcát vívja a felnőttek világa, az ebben a világban érvényesülő kíméletlenül racionális logika ellen. Az ellen a világ ellen, amelyben, ha egyszer nem volt kapcsolható előfizető a tárcsázott számnál, akkor nem telefonál újra az ember, mert tudja, hogy a következő hívásra sem fog senki válaszolni. Az ellen a világ ellen, amelyben ha valakinek fel van írva a kapucsengőre a neve, az nem jelenti automatikusan azt, hogy még ott is lakik az adott házban, ahogy Cyril gondolná, aki tovább- és továbbcsenget. Az ellen a világ ellen, amelyben egy fiatal, magára maradt, az életszínvonalát tartani igyekvő apa elereszti gyereke kezét és gyermekotthonba adja, majd szó nélkül elköltözik, és még a gyerek nála maradt kincsét, a biciklijét is eladja.
Bár a film első percétől kezdve közvetetten jelen van az apa, vele magával csak a történet fele táján találkozunk. Talán azért is, mert nem ennek az adott apukának a személyisége, története számít, hiszen elnagyolt figurája megtestesítője lehetne a sértett, fehér, nyugat-európai alsó középosztálynak, mely hagyja, hogy az egzisztenciális félelem oly mértékben eluralkodjon rajta, hogy a megélhetésért vívott harc oltárán feláldozza azokat a dolgokat, amikért valójában érdemes élni.
Ahhoz viszont, hogy Cyril fáradhatatlansága jutalmául megtalálhassa végre az apját, élelmes és okos nyomozása nem lenne elég, a felnőtt világba való betöréshez egy felnőtt segítsége szükséges, amit a gyermekotthon munkatársai a film elejétől sorozatosan elmulasztanak megadni számára. Így hát a kisfiú küzdelme során szó szerint fog magának egy felnőttet, a környéken lakó fodrász, Samantha személyében. Ahhoz viszont, hogy a fiú végleg megállapodhasson Samanthánál és elfogadhassa őt, mint az első számú felnőttet az életében, végig kell járnia a történetben megjelenő apa-figurák általi elutasítás kálváriáját. Ha nem lennék a posztmodernebb szemüvegen át nézelődő gender-szempontú megközelítés híve, akár azt is írhatnám, hogy meglehetősen szimbolikusnak mondható, hogy a Cyril életében megjelenített én-központú, megbocsátásra képtelen, a patriarchátus labirintusában elveszett férfi szereplők által okozott sérelmekre, Samantha már-már ősanyainak nevezhető elfogadni, megbocsátani és feltétel nélküli szeretni tudása olyan gyógyírt ad, amely talán a mély sebeket is képes begyógyítani. Csak remélni tudom, hogy a magukra hagyott biciklis srácok az életben is rátalálnak a maguk Samanthájára...