Így érezhet minden néző, mivel a történet nagyszerűsége hétköznapiságában rejlik: a kiskamasz Antoine Doinel akár a mi apánk, nagyapánk is lehetne. Hiszen hányan aludtak közülük is ferde és rozoga lehajtható ágyon az előszoba-konyhában, hányukat állították sarokba apró rosszalkodásokért, hányan születtek a háború utáni újjáteremtő láz hevében szegénysorú, feltörni igyekvő „megesett" lány gyermekeként? Így nőttek fel közülük is sokan, nem szeretni képtelen, hanem levegőért kapkodó, egzisztenciát teremteni igyekvő szülők, nem neveletlen, hanem figyelemért, szeretetért, megértésért küzdő fiaiként egy nagy, mindent megváltoztató háború után, egy jobbá válni igyekvő világban, ahol apa nemcsak egy nevet ad (ahogy Antoine mostohaapja tette), hanem igyekszik minden mást is megadni, ahol anya mosolyogva üdvözöl a munkából hazajövet, ahol a családot nemcsak a közös fedél, hanem más is összetartja.

Egy olyan világban, melyben a kiskamasz az kiskamasz, és nem mini-felnőtt, kisméretű felnőtt ruhákba öltöztetve, felnőtt felelősségekkel, és ahol a tanár nem odasuhintással, fenyegetőzéssel, el- és kitiltással, megalázással, hanem elfogadással, játékkal és türelemmel nevel. Antoine Doinel világa kudarcot vall a jobbá válni igyekvésben és a nagy erőlködésben sajnos a lényeget téveszti szem elől; a lényeget, vagyis, hogy előttük egy szeretni valóan eleven, életigenlő, talpraesett, minden ízében remek kislegény áll, a maga szükségleteivel és vágyaival, amik kielégítéséhez nem kellene sok, hisz jó és egyszerű dolog szeretni, és az óceán is csak egy futásnyira van...