Gyermeke, miután a rendszerváltásról szóló rendhagyó történelemórán meghallgatta az Országgyűlés elnökét, hazafelé indulva elolvassa az iskola bejáratánál kifüggesztett nemzeti együttműködési nyilatkozatot. Mielőtt kilépne, táskájából, az államtitkár asszonytól kapott Nemzeti Hitvallás mellől előveszi pénztárcáját, hogy zsebpénzéből százast dobjon egy perselybe a csíksomlyói gyerekek népviseletére.
Lehetséges ez, tényleg?
A gyereknek adandó nevelés és oktatás megválasztása rendesen a szülő joga és felelőssége. Amikor az állam ebbe beavatkozik, akkor a család szabadságát korlátozza abban, hogy saját meggyőződésük, értékválasztásaik szerint alakíthassák életüket. Az államnak erre bizonyos mértékig joga van, sőt, ez kötelessége is: annyiban, amennyiben ezt a gyermek érdekei, oktatáshoz való joga és méltóságának biztosítása megkívánja. Az állam annak érdekében és csakis annyiban korlátozhatja a szülő nevelési szabadságát, hogy a gyermekek nevelése-oktatása az alapvető jogaikat maradéktalanul tiszteletben tartva és esélyeik kiegyenlítésére törekedve valósuljon meg. Ez egyúttal az állami beavatkozás határait is kijelöli: meghatározott világnézet, erkölcsiség vagy a közérdek előmozdítására – bármilyen társadalmi támogatottságot is vélelmezzünk mögötte – az államnak már nincs joga a család helyett dönteni.
Általánosan elfogadott, hogy a gyermek érdekeit szolgálja, ha egy meghatározott életkortól egy bizonyos kor eléréséig – a tankötelezettség alapján – részt vesz a közoktatási rendszerben. A vita most arról folyik, hogy hol húzódjanak ezek az életkori határok. Ugyancsak elfogadott, hogy a közoktatás terén az államnak tartalmi jellegű szabályozásra is lehetősége van: meghatározhatja azt a minimumot és azokat a kereteket, aminek minden iskolában minden gyermek nevelése és oktatása során érvényesülnie kell. Ezek között a keretek között alakítják ki az egyes iskolák és pedagógusok a nevelés-oktatás konkrét módszereit és tartalmát.
Általános igény, hogy az állami, az iskolai és a pedagógusi döntések legyenek politikailag semlegesek. Hiszen a politikának az iskolában nincs semmi keresnivalója. Ez az igény azonban csak annyiban jogos, hogy az oktatás a rivális politikai programok tekintetében legyen semleges. A nevelés és oktatás állami szabályozása alkotmányosan egyébként politikailag meghatározott. A törvényi kereteknek a politikai közösséget összekötő értékeken kell alapulniuk; ezeket az alkotmányos értékeket pedig nemcsak az oktatásról szóló jogszabályoknak kell közvetíteniük, hanem a pedagógusoknak is kötelességük átadni a gyerekeknek. Az iskolának elkötelezettnek kell lennie közös politikai értékeink mellett. A pedagógus például nem hagyhatja szó nélkül a gyerek száját elhagyó cigányozást, világossá kell tennie és állást kell foglalni arról, hogy az ilyen megnyilvánulás alkotmányos értékeinkkel, az egyenlő emberi méltóság eszméjével összeegyeztethetetlen és elfogadhatatlan.
Az iskolának emellett egyik elsődleges feladata a demokráciára nevelés. Felelős azért, hogy olyan polgárokat neveljen, akik képesek eligazodni a politikai viszonyokban, képesek megalapozott egyéni véleményeket kialakítani és ütköztetni, és ezáltal módjuk lesz arra, hogy tudatosan és felelősen vegyenek majd részt a demokratikus közéletben. Ahogyan a történelem-, irodalom- vagy földrajzóráról nem lehet kitiltani a közélet eseményeinek – a tananyaghoz kapcsolódó – megtárgyalását, ennek helye kell legyen a szünetekben vagy épp az osztálykiránduláson is.
Tovább a teljes cikkre