A hazai, valamint a nemzetközi szakirodalom – ezen hiányok kompenzálását célzó módszerek megismerésére irányuló – áttekintése után azt tapasztaltam, hogy bár elméleti szinten nagyon sok lehetőség létezik akár az egyéni fejlesztés, akár a csoportos terápiák terén (Bagdy, Telkes, 1988), feltevésem – és tapasztalataim – szerint a gyakorlatban ezek alkalmazására nem kerül sor, amelynek oka többek között a források hiánya, a gyermekotthoni nevelés hiányosságai, és a gyermekvédelmi gondoskodás alatt állók ellenálló attitűdje a terápiás/fejlesztő foglalkozásokkal szemben.
Kutatásom azon fiatal felnőttekre vonatkozik, akik jelenleg utógondozottak, közülük is kiemelten azok, akiknek utógondozói ellátása utógondozó otthonban történik, ami az ellátottak 18,7%-át jelenti (Merisch, Szabó, 2004). Kutatásomhoz azért választottam ezt a populációt, mert egyrészt még nem kerültek ki a rendszerből, tehát könnyen elérhetőek, így potenciális korrekciós fejlesztésük egyszerűen megvalósítható, másrészt nagykorúságuk miatt esetükben is egy terápiás foglalkozáson való részvétel csakis önkéntes úton történhet, ami együttműködést feltételez .
Önálló utógondozó otthonba azok a fiatalok kerülnek, akiknek esetében a gondozó hely vagy maga a fiatal nem vállalta az előző otthonban történő elhelyezést. Ez azért különösen problematikus, mert amellett, hogy „az utógondozott fiatalok többsége korábban nem nevelkedett kellő biztonságban, stabil kötődéseik nem voltak, hiányzott életükből az állandóság, gyökereik feltárásával, élettörténetük megismerésével komoly küzdelmet vívnak” (Molnár, 2009:3), ezeknek a fiataloknak még azzal a kudarccal is szembe kell nézniük, hogy nem tudtak együttműködni a korábban otthont nyújtó intézménnyel, így nekik talán még nagyobb szükségük lehet terápiás, fejlesztő foglalkozásokra. Miért evidens, hogy az elégtelen együttműködés kizárólag a fiatal hibájának tudható be?
A lehetséges módszer kiválasztásánál figyelembe vettem, hogy ezek a fiatalok hátrányos helyzetük, szociokulturális hátterük, vagy akár kisebbrendűségi komplexusaik miatt nehezen fejezik ki érzelmeiket, nehezen öntik szavakba gondjaikat, problémáikat. Célom az volt, hogy találjak egy olyan módszert, amely tere lehet az elfojtott, ki nem mondott érzések megjelenítésének, amely alkalmas a meglévő szocializációs hiányok kompenzálására, a személyiség pozitív irányba történő befolyásolására, az elszenvedett sérelmek oldására, a bizalom kialakítására.. Ahogy fent említettem, a szakirodalom számos önismereti, terápiás módszerről tesz említést, amely a személyiségbeli, szocializációs problémákat orvosolni képes, köztük olyan művészetterápiás eljárásokról is, amelynek egyike a zeneterápia. A művészetterápiák közül azért szűkítettem kutatásomat erre, mert a kamaszok, fiatal felnőttek körében a zene nagyon fontos szerepet játszik a mindennapokban egyrészt csoportformáló erőként, másrészt a hangszeres játék, különböző formációk létrehozása szintjén. A következő fontos indok, ami miatt a zeneterápia mellett döntöttem, az, hogy a részvétel nem igényel előzetes ismereteket, vagy hangszeres tudást, emellett érzések által vezérelt, megvalósulása egyedi és egyéni, ezért nem rejti magában a kudarc lehetőségét, valamint a hangszer pajzsként – ami mögött elrejtőzhet – áll a fiatal előtt, amely mögül bátran megmutathatja érzéseit úgy, hogy közben biztonságban érzi magát.
Kutatásom központi kérdése az, hogy vajon a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt, jelenleg utógondozott fiatal felnőttek esetében fellépő szocializációs hiányosságok kompenzálhatóak-e a zeneterápia eszközével. A kérdés megválaszolásához első lépésként elengedhetetlen a zeneterápiában és gyermekvédelemben, utógondozásban jártas szakemberek véleményének ismerete, felmérése.
A zeneterápia
A zeneterápia önmagában olyan gyűjtőfogalom, ami zenei közegben történő gyógyító célú beavatkozást jelent. Hatását interperszonális kommunikációval, pszichológiai eszközök felhasználásával, valamint a kapcsolati tényezők tudatos irányításával éri el, de nagyon fontos, hogy nem azonosítható a zenei neveléssel vagy zenei ismeretterjesztéssel és a zenén keresztüli kikapcsolódással sem. Hangok segítségével zajló terápiás eljárás, ami a testi, lelki és szellemi egészség helyreállítását szolgálja, határtudományai pedig a pszichológia, zenetudomány és orvostudomány. Élettani hatásai érintik a vegetatív működést, a légzést, emellett jellemző rá, hogy általános relaxált állapotot hozhat létre a fájdalomküszöb csökkentése mellett, és a pszichés területekre is nagy befolyással lehet. Ezen potenciális pszichés hatások a következők: az érzelmek indukálása, az én-élmény erősítése, az identitás újraszerveződése, a percepciós érzékenység növelése, különböző regresszív élmények napvilágra hozása, rekreatív hatás, a csoporton belüli kommunikáció segítése, emellett fontos kiemelni, hogy figyelemkoncentráló és figyelemelterelő hatással is bír, és nagyon hangsúlyos benne a nonverbális kommunikáció szerepe.
A zeneterápián belül elkülöníthetjük annak aktív és passzív/receptív típusát, megvalósulása pedig történhet egyéni vagy csoportos formában. A receptív zeneterápia esetében a résztvevő passzív, a médium a hangzó zene, a cél pedig az emóciók, élménytartalmak megismerése, a pszichikus történések tudatba kerülése. A zeneterápia aktív formája ezzel szemben a résztvevők tevékenységére épít, akik egyszerű hangszereket használnak, improvizálnak, hatását pedig a kommunikáción, asszociációkon keresztül fejti ki. Fontos kiemelni, hogy az aktív zeneterápia esetében a zenei játékok, improvizáció során a résztvevő megtapasztalhatja az együttműködés, szabálytartás, alkalmazkodás, kreativitás, empátia, rugalmasság, egymásra-figyelés és előítélet szocializációs lehetőségeit, amelyek kiegészülnek az érzelmi élmény egyéb hatásaival, és az önismeretet, önkifejezést szolgálják, elősegítik a társadalmi beilleszkedést. (Búzási, 2007).
A heidelbergi iskola csoportosítása alapján két formáját különböztethetjük meg a zeneterápiának, a konfliktus centralizált és a viselkedés centralizált eljárásokat, amelyeket szintén tovább bonthatunk a fent említett tipológia szerinti aktív és receptív, valamint egyéni és csoportos formákra. A konfliktus centralizált forma elsősorban a neurotikus zavarokat és pszichoszomatikus tüneteket produkálók esetében tud eredményeket felmutatni, mégpedig a páciens önnön problémáival való identifikációján keresztül. A viselkedéscentralizált módszer fontos jellemzője, hogy erősíti az „itt és most” érzést a kliensben, és tudatosítja benne a terápia jelenre vonatkozó eseményeit, ennek megfelelően hatékonyan működik autisták, fejlődési zavarral küzdők, valamint posztpszichotikus és agysérült páciensek körében is. (Búzási, 2005) Az utógondozottak számára a második módszer alkalmazása lehet célravezető, mégpedig a Carl Orff által alkalmazott hangszerek, az úgynevezett Orff-instrumentárium használatán keresztül, aminek elemei egyszerű használhatóságuk miatt mindenki számára elérhetővé teszik a módszert. (Urbánné, interjú, 2010).
Bár a zeneterápia tudományterületként való besorolása a mai napig nem történt meg, hiszen értelmezhető szocioterápiának – ami azért kiemelten fontos, mert ebben az esetben olyan módszerek összességét értjük alatta, amelyek a társas kapcsolatok dinamikájára építve segítik elő a társadalomba való reintegrációt (Búzási, 2005) –, pszichoterápiának, vagy fejlődési gyakorlatnak. (Forgács, 2008) A hazai és nemzetközi szakirodalomból azonban világosan látható, hogy számos területen sikerrel alkalmazott módszerről van szó. A nemzetközi szakirodalomban markáns jelenlétét remekül példázza, a Music and Medicine című, 2009 júliusa óta megjelenő folyóirat, amely kimondottan a zene, zeneterápia és gyógyítás, azaz a zene klinikai használatának gyakorlatával kapcsolatban közöl cikkeket.
A kutatás
A zeneterápiában dolgozó szakemberek
Kvalitatív módszerekkel dolgozó kutatásomban a félig strukturált és az életút interjú módszerét használtam, célom pedig egyrészt a megkérdezett szakemberek véleményének összegyűjtése volt a zeneterápia alkalmazásáról az utógondozás alatt, az ehhez kapcsolódó elvárásokról, másrészt a szakellátásban élők megkérdezése a gyermekotthoni, utógondozott lét minőségéről.
Az interjúalanyok kiválasztásánál a legfőbb szempontok a következők voltak: ma egyedül az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán folyik kimondottan zeneterapeuta képzés, így ha egy ilyen jellegű terápia bevezetésre kerülne az utógondozói ellátásban, akkor annak megvalósítói valószínűsíthetően ebből az intézményből kerülnének ki, a zeneterápia területéről tehát ezen intézmény két oktatóját interjúvoltam meg. A következő fontos szempont, hogy Budapesten a gyermekvédelem financiális szempontból kivételezett helyzetben van, így egyedül itt lehetnének meg a megfelelő anyagi erőforrások a zeneterápiás foglalkozás tényleges A fővárosban mindössze két önálló utógondozó otthon működik, a Budapest Főváros Utógondozó Otthona, és a Fővárosi Önkormányzat Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálat Utógondozó Otthona. Ezek azok az intézmények, ahol bevezetésre kerülhetne a zeneterápia, ezért , ezekben az intézményekben is készítettem 3 interjút szakemberekkel.
Két életút interjút készítettem gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt nőkkel.
A következőkben röviden összefoglalom az interjúkban elhangzottakat. A főbb haladási pontok a terápiával szemben tanúsított attitűd, a zeneterápia hatásmechanizmusa, a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőttek szocializációjának megítélése és megélése, valamin a zeneterápia utógondozó otthonokba való bevezetésének létjogosultsága.
A terápiával szemben tanúsított attitűd tárgykörében fontosnak tartotta az egyik megszólaló,, hogy minden tag vállalja a kereteket és szabályokat – ami az utógondozottak esetében, figyelembe véve korábbi sérüléseiket és megpróbáltatásaikat, lehet, hogy nehézségekbe ütközne –, hiszen az esetleges renitens tagok akadályozhatják a csoport létrejöttének kezdetén a bizalom kialakulását, ami pedig elengedhetetlen a csoport hatékony működéséhez.
A terapeuta személyével kapcsolatban a szakemberek véleménye egyezik, e szerint, ha az adott egyén hitelesen tudja használni a módszert, biztonságot nyújtó személyiség, és bizalomteljes kapcsolatot alakít ki pácienével, már eredményes a bevonása. Problémát jelenthet, hogy az utógondozott, problémás életúttal rendelkező fiatalok nyilvánvalóan ragaszkodni kezdenek ahhoz a személyhez, aki elfogadja őket, és bizalommal van irántuk, ám a terapeutának mindkét fél érdekében meg kell húznia azt a határt, amit a terápiás keretek megkívánnak. Összességében azonban az cél, hogy a résztvevő érzelmileg involválódjon, hiszen a tanulási folyamat eredményességét ez nagyban meghatározza és elősegíti, amelynek alapját csakis a terapeuta és kliens közti kölcsönös elfogadáson alapuló, jó kapcsolat adhatja meg. A szakemberek egyetértenek azzal, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban élő, utógondozott fiatalok komoly szocializációs hátrányokkal rendelkeznek, amelynek kompenzálására kimondottan alkalmas a zeneterápia aktív, csoportosan megvalósuló formája.. A módszer leginkább érzelem-deficites, kedélybetegségben szenvedő, és hangulatzavaros személyek számára ideális, így a gyermekvédelemben, az utógondozottak körében is indokolt lenne bevezetése. Az aktív zeneterápia esetében kiemelte, hogy a csoportdinamika szempontjából nagyon lényeges a csoporttagok egymáshoz való alkalmazkodása, ami három szinten valósul meg. Az első szint a zenén keresztüli, a zenei elemek használatán át történő összehangolódás, a második az ösztönök és érzelmek szintje, ami a zenélés, mint tevékenység érzelmi töltésén, ösztön megnyilvánulásain keresztül megfogható, harmadikként pedig a kommunikációt, a közlékenység minőségét, a szocializációt jelölte meg, ami az adott egyén passzív, vagy aktív mivoltában, kapcsolódásában érhető tetten. Ezen jelenségek kulcsfontosságúak a reszocializáció és destigmatizáció szintjén, hiszen megmutatják, hogy egy adott illető képes-e és hogy milyen szinten képes alkalmazkodni a körülötte lévőkhöz. A sikeres egymáshoz való alkalmazkodás hatásáról a szakember úgy vélekedik, hogy egyrészt a csoporttagok kapcsolatára egyértelműen pozitív hatással van, azaz mindenképpen alakítja a tagok terápián kívüli viszonyát, másrészt a kommunikáció változásán keresztül befolyásolja a szocializációt, azaz a külső kapcsolatok alakulását is. Ennek legfőbb okát a kommunikáció és szocializáció összefonódásában látja, hiszen véleménye szerint ezek képezik „az érem két oldalát”, és ahogy nem léteznek egymás nélkül, úgy képesek erősíteni egymást.
Urbánné Varga Katalin az önkifejezés kérdését egy gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatal esetében úgy ítéli meg – amivel szintén alátámasztja a zeneterápia bevezetésének létjogosultságát a területre –, hogy annak könnyebb egy hangszeren keresztül kifejezésre juttatnia érzelmeit, gondolatait, hiszen az úgy áll előtte, mint egy fal a külvilág és önmaga között, amit egyfajta bábként használva úgy tudja kifejezni magát, mintha nem is önmaga lenne – ami tulajdonképpen a művészi önkifejezés esszenciája. Mindemellett nagyon fontos annak tudatosítása is a résztvevőben, hogy játéka során személyiségének elemeit vetíti ki a hangszerre, ami komoly felismerésekhez és dinamikus változások elindulásához vezethet, de ez csak akkor tud megvalósulni, ha a személyben kialakul az érzés, hogy a csoport bizalmát élvezi, így ki meri adni magát nekik.
Czékus Jób azért tartja nagyon hatékonynak a zene módszerét, mert az, mint folyamat működik, ahol nagyon domináns mozgatórugó az ösztön, és kevés tudatos elemmel működtethető. Mindemellett kiemelte azt is, hogy a zene azokat az agyi területeket érinti meg, amik az agresszióval és az ösztönök levezetésével is kapcsolatban állnak, ezáltal nyilvánvalóan annak kommunikálásával is, amelynek a zene legitim és játékos módon társadalmi keretet ad, játékról pedig tudjuk, hogy önmagában is igen hatékony szocializációs eszköz. Az utolsó nagyon lényeges, a szocializációt pozitívan befolyásoló motívuma a zeneterápiának véleménye szerint pedig – ami minden más terápiának is sajátja – a terápiás keret, ami szabálykövetésre tanít, a keretek megtanulásán és betartásán keresztül pedig alkalmas a csoporton kívüli élet pozitív irányba történő befolyásolására.
A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek
Kuslits Gábor elmondása szerint ezen fiatal felnőttek jellemzően nem érzik biztonságban magukat új, ismeretlen közegben, de az otthonban gyorsan kialakulnak a kapcsolatok és a hierarchikus viszonyok a megelőző intézményi létre való szocializációból kifolyólag, ami viszont komoly gondot jelent az intézményen kívüli integráció terén a kortárscsoportban. Szombath Tibor meglátása is alátámasztja az eddig leírtakat, ugyanis helytállónak tartja azt a kijelentést, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban élők rendelkeznek szocializációs hiányosságokkal, de úgy gondolja, ennek mértéke a szakellátásban eltöltött idő függvénye, mert nem mindegy, hogy valaki csecsemőkora óta intézményi körülmények között nevelkedik, vagy élete egy részét családban tölti. A fiatalok beilleszkedését az intézményben tudja igazán nyomon követni, és ebben a kontextusban elemezni, ami meglátása szerint nagyjából hasonlóan működik a fiatalok között, hiszen a gyermekotthonokból hasonló játszmákat hoznak magukkal. Szabó Áron a fiatalok szocializációs szintjének meghatározása során szintén kiemelte, hogy a hozzájuk érkezőek jellemzően komoly hiányosságokkal rendelkeznek ezen a téren, emellett véleménye szerint nehezen bevonhatóak különböző programokba még akkor is, ha az nyilvánvalóan pozitív élmény lenne számukra. A szakember az eddig megkérdezettekhez hasonlóan tartózkodik az utógondozott populáció homogén csoportként való kezelésétől, azzal mégis egyetért, hogy vannak közös életútbeli sajátosságok, ám meghatározónak mégis azt találja, hogy ki milyen közegből jött, és milyen mintát hozott magával. Elmondása illeszkedik a többi megkérdezett szakemberéhez, miszerint az utógondozó otthonban a társaság összetartása és egymáshoz való alkalmazkodása megfelelő.
Kuslits Gábor szerint maguk a szakellátók örömmel integrálnának a gondozási koncepcióba különböző terápiás foglalkozásokat, ám a fenntartók részéről erre nincs elegendő forrás. Mindezek mellett kiemelte, hogy Budapest ebből a szempontból még így is kivételes helyzetben van, ami abból is kitűnik, hogy a Fővárosi Önkormányzat az egyetlen, amely plusz feladatokat is vállal a Gyermekvédelmi törvény szabta kötelességek mellett. A TEGYESZ Utógondozó Otthonában a szolgáltatás keretében az intézményben dolgozó pszichológusokat hívják segítségül a problémás esetekben, akik külön tudnak foglalkozni a fiatalokkal egyéni szinten, de a gyakorlatban ez általánosan nem jellemző.
Szombath Tibor is úgy véli, hogy kiemelten fontos a fiatalok lelki egészségének fenntartása, ezért az intézményben a TEGYESZ-hez hasonlóan pszichológust is foglalkoztatnak, aki korábban nevelőként dolgozott ugyanitt, aminek pozitív hatása, hogy a fiatalok bizalommal viseltetnek iránta. A szakember meglátása szerint a csoportfoglalkozás, mint műfaj csak meghatározott feltételek mellett működhetne az intézményben. Véleménye szerint egy ilyen jellegű terápia esetében kulcsfontosságú a vezető személye, valamint maga a foglalkozás körülhatárolása és a terápiás cél megfogalmazása is, hiszen akár egy nem megfelelően használt kifejezés is elrettentő lehet, ami az sugallhatja a fiataloknak, hogy valami orvosolásra szoruló probléma van velük. Szabó Áron is osztja ezt a véleményt, valamint úgy látja, nagyon lényeges, hogy az otthonba bevezetendő foglalkozás újszerű és izgalmas legyen, ami képes felkelteni a fiatalok érdeklődését és hosszútávon lekötni őket, emellett ő is kiemelte a terapeuta személyét – aki szerinte szerencsésebb, ha nem az intézmény dolgozója, hanem külső személy –, ami szintén kulcsfontosságú abban, hogy a fiatalok részt vegyenek a foglalkozáson. Véleménye szerint a kivitelezésben nehezítő tényező – amellett, hogy nagyon sok energiába kerül mozgósítani a fiatalokat –, hogy a csoport mind érzelmileg, mind mentálisan nagyon hullámzó, sok nehézséggel küzd, ezért a terápiában való benntartáshoz is komoly erőfeszítések szükségesek. Emellett úgy látja, hogy mindezek mellett számolni kell azzal is, hogy ezen speciális élettörténettel rendelkező fiataloknak nagyon nehéz beszéli életútjukról, gondjaikról, tehát alapvetően nehezen nyílnak meg.
A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek az utógondozott fiatalok zeneterápiás foglalkozásra való igényét, valamint a zeneterápia utógondozó otthonokba való bevezetésének létjogosultságát különbözőképpen ítélik meg. Kuslits Gábor elmondása szerint a gondozottak életében nagy szerepet játszik a zene, némelyek esetében csak a zenehallgatás, mások esetében pedig a hangszeres játék szintjén, emellett mint csoportformáló erő is jelen van az utógondozó otthonban. A fiatalok több esetben is különböző formációkba szerveződve, közösen játszanak, előfordul, hogy a dolgozókkal együtt, ami az ő kapcsolatukat is nagyban javítja azon keresztül, hogy erősíti az egyenrangú kapcsolatot a fiatal felnőttek és a dolgozók között. Meglátása szerint ezen gondozottak nagyon alacsony önértékeléssel rendelkeznek, ami komoly szemérmességet eredményez akár egyéni akár csoportos megnyilvánulásaik esetében, alapvetően nehezen verbalizálják érzelmeiket, a zenét pedig egy olyan csatornának tartja, ami ezt a folyamatot nagyban megkönnyíti, amin keresztül a fiatal felnőttek könnyebben meg tudják mutatni önmagukat. Szombath Tibor azért is támogatja az ötletet, mert meglátása szerint minden önismereti, közös foglalkozás hatékony és építő tud lenni – amely indirekt vagy direkt módon hat a személyiségre – akár a csoporton belüli, akár a csoporton kívüli kapcsolatok fejlődése terén. A megkeresés és a módszer tekintetében inkább az indirekt módszert preferálja, ami által nem érzik úgy a fiatalok, hogy baj van velük, azért szorulnak terápiás foglalkozásra, fejlesztésre. Komoly nehézségnek ítéli meg, hogy ezen fiatalok nagyon nehezen bevonhatóak még olyan foglalkozásokba is, amelyek egyértelműen pozitívak, másrészt nehezen vehetőek rá arra is, hogy rendszeresen, meghatározott időközönként részt vegyenek egy programon. Véleménye szerint a csoporton kívüli kapcsolatokra jó hatással lenne egy olyan foglalkozás, ami kívülről jön be a házba, és a fiatalok új dolgot ismernének meg általa, de fontos, hogy az olyan legyen, amiben sikerélményt tudnak átélni, megerősítésre lelnek és önmaguk elfogadására, valamint megismerésére is pozitív hatással van. Szabó Áron úgy véli, az is fontos hozama lenne egy ilyen jellegű terápiának, hogy annak során a résztvevők teljesen új szemszögből láthatnák egymást, és személyiségük olyan aspektusait fedezhetnék fel, amelyek eddig rejtve maradtak előttük, ezáltal kapcsolatuk mindenképpen javulna, elmélyülne, és felülírná a mindennapi konfliktusokból fakadó esetleges előítéleteket, negatív véleményeket, ha csak időlegesen is. Úgy véli, hogy a gyakorlatban a kereteket nagyon alaposan körüljárva és kigondolva kell megvalósítani a terápiát, hogy az elérje célját, úgy hogy abban a spontaneitás is helyet kapjon. A zeneterápia legnagyobb potenciális hasznát abban látja, ha a fiatalok megtapasztalnák általa az érzést, hogy elfogadják őket esetleges hibáikkal együtt, ugyanis ezáltal sikeresebben tudnának eljutni önmagukhoz, és funkcionálni a mindennapokban.
Az életút interjúk alanyai
A következőkben az életút interjúk alanyai által vázolt, a gyermekotthoni nevelkedés személyiségre és szocializációra gyakorolt hatásait ismertetem az alanyok által megítélt előnyök és hátrányok figyelembe vételével. Eszter emlékei szerint gyermekotthoni szocializációja a félelem árnyékában telt, egyrészt a nevelőknek való kényszeres megfelelni vágyás, másrészt a társakkal való jó kapcsolatra törekvés miatt, amely két indíttatás sok esetben ellehetetlenítette egymást, és ambivalens érzéseket szült benne. Elmondása szerint mindig igyekszik beolvadni az aktuális közegbe, csoportba, és inkább csapattagként funkcionál hatékonyabban, mint egyénként, emellett nem szeret kilógni sem a sorból semmilyen értelemben, hiszen a gyermekotthoni uniformizáltságon keresztül ezt a hozzáállást sajátította el. Eszter hányattatott sorsa miatt hamar megtanult alkalmazkodni, megfelelni az elvárásoknak és elfogadni az elfogadhatatlant. Meglátása szerint ez a mai napig hatással van életére, hiszen most is retteg a meg nem feleléstől, a szeretet elvesztésétől, ami nagyban befolyásolja konfliktuskezelő stratégiáit, amelynek helytelenségével és alaptalanságával sok esetben tisztában van, de érzelmileg mégsem tud elszakadni a gyermekkorában rögzültektől. Edina úgy érzi, hogy új közegben, új társaságban nem érzi biztonságban magát és nagyon nehezen illeszkedik be, ami szerinte abból fakad, hogy nem tud megnyílni másoknak, gyökerét pedig abban látja, hogy nevelőanyja nem úgy törődött vele, ahogy kellett volna, nem kapta meg azt a szeretetet és odafigyelést, ami segíthetett volna megalapozni önbizalmát. Elmondta, hogy érzése szerint teljesen magára van utalva, senkire nem támaszkodhat és nincs, aki segítse, de ezt inkább előnyként fogja fel, mert meglátása szerint ebből fakadóan jobban meg tudja állni a helyét az életben. Egész életét végigkíséri az anyai szeretet, anyai törődés iránti vágy, amit mivel nem kaphatott meg vér szerinti anyjától, de nem kapta meg megfelelő mértékben nevelőanyjától sem, mindig olyan személyektől próbál megszerezni, akik anya-mintát nyújtanak, és viselkedésükben felkelti figyelmét valami, amit szeretne magáénak tudni.
Eszter a zeneterápia bevezetését maximálisan pártolja a gyermekotthonokban és utógondozó otthonokban, hiszen emlékei szerint a közös éneklés, népi játékok nagyban hatottak a csoportdinamikai folyamatokra, és mint nagyon felszabadító dolgokra emlékszik vissza rájuk. A zene egy olyan lehetőség volt számára, amin keresztül kitombolhatta magát, és kevésbé érezte a bezártságot, emellett kiemelte feloldó hatását és a közösségépítő erejét is. Meglátása szerint a mai gyermekotthonban nevelkedettek nagyon nehezen bevonhatóak új dolgokba, ám ha a vezető elég karizmatikus személyiség, ezen fiatalok nagyon ragaszkodóak tudnak lenni. Egy ilyen jellegű terápiát akkor tartana sikeresnek, ha az a fiatalok életútjához szorosan kapcsolható lenne, azaz az alkalmazkodna igényeikhez. Meglátása szerint az otthont nyújtó ellátásban élőknek nagyon sok a mondanivalójuk, amit nem tudnak megfogalmazni, ami miatt különösen hatékonynak tartaná a zene használatát, amin keresztül a fiatalok le tudnák vezetni az agressziójukat, frusztrációjukat valamint segítene átélni és kezelni érzelmeiket. Eszter úgy gondolja, hogy ha fiatal felnőtt- vagy gyermekkorában lett volna lehetősége egy zeneterápián való részvételre, vagy több alkalma lett volna megélni és megérezni a zenét, az nagyban megkönnyített volna különböző tanulási folyamatokat, és nem lett volna szükség egy saját világ létrehozásán keresztül, egyedül végigjárnia bizonyos utakat.
Edina élete során nem vett részt semmilyen terápiás munkában, mert sem a nevelőszülők nem propagálták, sem az intézmények nem hirdettek meg ilyen jellegű foglalkozásokat, de állítása szerint, ha lett volna rá lehetőség, mindenképpen csatlakozott volna. A zeneterápia módszere még nem jutott el hozzá, és annak ellenére, hogy a zene közel áll hozzá, jelen pillanatban nem venne részt ilyen jellegű foglalkozáson. Elmondása szerint inkább kisebb korában próbálta volna ki magát a módszerben, és alapvető véleménye az, hogy egy ilyen típusú foglalkozásnak kisgyermekkorban lenne igazán létjogosultsága, és tizennyolc éves kor után már nem lenne annyira effektív, nem keltené fel az utógondozott populáció figyelmét.
Kvalitatív kutatásom célja annak bizonyítása volt, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt fiatal felnőttek szocializációs hiányosságainak kompenzálására alkalmas módszer a zeneterápia, emellett fontos szempontként szolgált új nézőpontok megismerése a témával kapcsolatban a megkérdezett szakemberek véleményén keresztül, valamint a kutatás esetleges továbbfejlesztésének megalapozása is. Kutatási kérdésemre, hogy vajon a hányattatott gyermekkor, valamint a szakellátásba kerülés, és abban való nevelkedés okozta szocializációs hiányok kompenzálhatóak-e felnőtt korban, és ha igen, az megvalósítható-e zeneterápia segítségével a kérdésekre a kutatásban megszólaltatott szakemberek és szakellátottak véleménye alapján igen a válasz, de a kérdés ennél sokkal árnyaltabb és bonyolultabb. Bár teoretikusan működőképes a módszer, mindenekelőtt anyagi forrásteremtésre van szükség a megvalósuláshoz. Ha ez adott, akkor a terapeutának szembe kell nézni a szakellátottak esetleges ellenálló attitűdjével, valamint miden fent felsorolt problémával. Meglátásom szerint ezen új szempontok és felvetések, amelyek az interjúkon keresztül megfogalmazásra kerültek, mindenképpen szükségessé teszik a kutatás kibővítését, amennyiben valamelyik intézmény kilátásba helyezi a terápia tényleges bevezetését – ami az intézmények részéről elképzelhető, hiszen pozitívan állnak a kérdéshez, az anyagi problémák pedig felülírhatóak egy esetleges önkéntes terapeuta bevonásával, melyben a megkérdezett zeneterápiával foglalkozó szakember tudnának segítséget nyújtani. A gyakorlati megvalósulás előtt mindenképpen célszerűnek tartom az ország összes utógondozó otthonában történő ehhez hasonló igényfelmérés elvégzését a dolgozók között, valamint a pécsi képzés bevonását is kutatásba, hiszen bár nem specializálódott a zeneterápiára úgy, ahogyan az ELTE, mégis érintett a kérdésben. A legfontosabb feladatnak egy a gondozottak között elvégzendő kvantitatív felmérést tartok, amelyből megtudhatnánk, hogy ők részt vennének-e ilyen jellegű foglalkozáson. A szakemberek által megismert információk alapot szolgáltathatnának a kérdőív megszerkesztésére, mégpedig úgy, hogy az ne sugallja a szakellátottak felé, hogy „probléma” van velük, megfogalmazásában ne legyenek félreérthető elemek és indirekt módon járja körül a vizsgálni kívántakat. A megszólaltatott szakemberek, valamint szakellátottak véleménye alapján meglátásom szerint kirajzolódna az ideális módszer, ami a már sokat emlegetett nehezen bevonhatóságból kifolyólag talán a legkardinálisabb kérdés.
Bibliográfia
Ansdell, G., Meehan J. (2010): ''Some Light at the End of the Tunnel'' : Exploring Users'
Evidence for the Effectiveness of Music Therapy in Adult Mental Health Settings. Music
and Medicine. 2010. 2. sz. 29-40. http://mmd.sagepub.com/content/2/1/29 [utolsó letöltés: 2010. 10. 13.]
Bagdy Emőke és Telkes József (1988): Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában.
Tankönyvkiadó, Budapest.
Balogh Dániel, Dr. Bede Nóra, Felméry Tamás, Kuslits Gábor, Móga Mária, Németh Katalin,
Rakos Eszter, Simon Balázs és Szabó Áron (2009): "sokan vagyunk egyedül"
Utógondozás, utógondozói ellátás. Budapest Főv. Önkormányzatának Módszertani
Szakszolgálata. Módszertani füzetek I. Budapest. (a szövegben lásd: Molnár, 2009)
Bourdieu, P. (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat Kiadó,
Budapest.
Búzási Miklós (2005): A zeneterápia metodikája 1.
http://art.pte.hu/muveszetterapia/download/buzasi/A%20zeneterapia%20metodikaja%20-
%201.pdf [utolsó letöltés: 2010. 12. 10.]
Búzási Miklós (2007): A zeneterápia alapjai. Sasvári András előadása alapján (2005).
http://art.pte.hu/muveszetterapia/download/buzasi/a-zeneterapia-alapjai-2007.doc [utolsó
letöltés: 2010. 12. 10.]
Clements-Cortés, A. (2004): The use of music in facilitating emotional expression in the
terminally ill. American Journal of Hospice and Palliative Medicine. 2004. 21. sz.
255-260. http://ajh.sagepub.com/content/21/4/255 [utolsó letöltés: 2010. 10. 13.]
Ferge Zsuzsa (2005): Ellenálló egyenlőtlenségek. Esély. 17. 4. sz. 3-41.
Forgács Eszter (2008): Music therapy in Hungary. Voices: A World Forum for Music
Therapy. http://www.voices.no/?q=country/monthhungary_september2008 [utolsó
letöltés: 2010. 10. 15.]
Kidd, P. (2001): Using music therapy to help a client with Alzheimer's disease adapt to
long-term care. American Journal of Alzheimer's Disease and Other Dementias. 2001.
16. sz. 103-108. sz. http://aja.sagepub.com/content/16/2/103 [utolsó letöltés: 2010. 10. 13.]
McCaffrey, R. G. (2009): The Effect of Music on the Cognition of Older Adults
Undergoing Hip and Knee Surgery. Music and Medicine. 2009. 1. sz. 22-28.
http://mmd.sagepub.com/content/1/1/22 [2010. 10. 13.]
Merisch Gábor és Szabó Áron (2004): Hangulatjelentés - Felmérés a budapesti utógondozó
otthonokban élő fiatalok aktuális helyzetéről – kérdőív alapján. Kézirat.
O'Callaghan, C. (2009): Objectivist and Constructivist Music Therapy Research in Oncology
and Palliative Care: An Overview and Reflection. Music and Medicine. 2009. 1. sz.
41-60.
http://mmd.sagepub.com/content/1/1/41 [utolsó letöltés: 2010. 10. 13.]
Rykov, M. H. (2008): Experiencing Music Therapy Cancer Support. Journal of Health
Psychology. 2008. 13. sz. 190-200. http://hpq.sagepub.com/content/13/2/190 [utolsó
letöltés: 2010. 10. 13.]
Interjúk:
Interjú Kuslits Gáborral, a Budapest Főváros Önkormányzatának Módszertani
Gyermekvédelmi Szakszolgálata Utógondozó Otthon és Utcai Gondozószolgálatának
osztályvezetőjével (2010. 12. 17.) Helyszín: Fővárosi TEGYESZ, 1081 Budapest,
Alföldi utca 9-13. (a szövegben lásd: Kuslits, interjú, 2010)
Interjú Urbánné Varga Katalinnal, az ELTE BGGYK főiskolai adjunktusával (2010. 12. 29.)
Helyszín: ELTE BGGYK, 1097 Budapest, Ecseri út 3. (a szövegben lásd: Urbánné,
interjú, 2010)
Interjú Szabó Áronnal, a TEGYESZ Utógondozó Otthonának nevelőjével (2010. 12. 21.)
Helyszín: Utógondozó Otthon – TEGYESZ, 1185 Budapest, Szerencse utca 9/a.
Interjú Czékus Jóbbal, az ELTE BGGYK tanársegédével (2010. 12. 22.) Helyszín: ELTE
BGGYK, 1097 Budapest, Ecseri út 3.
Interjú Szombath Tiborral, a Budapest Főváros Önkormányzatának Utógondozó Otthonának
igazgatóhelyettesével (2010. 12. 23.) Helyszín: Fővárosi Önkormányzat Utógondozó
Otthona, 1103 Budapest, Kőér utca 26.
Életút interjúk:
Interjú J. Edinával (2010. 12. 28.) Helyszín: Fővárosi Önkormányzat Utógondozó Otthona,
1103 Budapest, Kőér utca 26.
Interjú M. Eszterrel (2010. 12. 20.) Helyszín: Bobek Kávézó, 1073 Budapest, Kazinczy utca
53.