Perceken belül kiderült, hogy a szimulált parlamenti ülés előzetesen eltervezett három témájában, a büntethetőségi és tankötelezettségi korhatár leszállítása, valamint a családi pótlék felhasználásának kérdéseiben az ifjak sokkalta rendszerkritikusabban és életszerűbben gondolkodnak, mint sok esetben a családi környezetben felnövekvő, általános jóllétben élő társaik, vagy éppen a róluk döntő politikusok.

A fiatalok délelőtt előkészítő tréningen vettek részt, ahol közösen fogalmazták meg álláspontjukat a fent említett három kulcsfontosságú változtatásról, amely a döntéshozók részéről átfogóbb mérlegelésre és széleskörű szakmai párbeszéd kezdeményezésére kellett volna, hogy alapuljon. A táblára felkerült jegyezetek kíméletlen pontossággal örökítették meg a fiatalok által jól látott várható következményeket, így a tankötelezettségi korhatár leszállítása esetén a több analfabéta, több bűnelkövetés valószínűsége, kevesebb gyerek fog iskolába járni, sokkal több lesz a munkanélküli. Erős érvek azoktól, akiket talán a leginkább hátrányosan érint az oktatás és büntetőpolitikában bekövetkezett szigorítás. De nincs megállás, a témák és kérdések záporoznak az ülést vezető Dr. Radoszáv Miklós, gyermekvédelmi szakértő felé. Hogyan lehetséges, hogy az egyik gyermekotthonban 410 forint az egy főre eső étkezési hozzájárulás, máshol ez akár 650 forint körül is járhat? Miért van különbség az ellátás színvonala között, és mi lesz az utógondozói ellátásból kikerülő huszonévesekkel, akiknek a tanulmányi átlaga nem lesz megfelelő ahhoz, hogy továbbtanuljanak és a családi pótléktól is elesnek?

„Nekünk nincs kire számítanunk, az a baj, hogy ezt „odafent" nem látják. A legtöbbünk mögött nincs család, aki támogathatna, ha tovább akarunk tanulni vagy elköltöznénk. 24 éves korig maradhatunk utógondozói ellátásban, aztán oldjuk meg magunk az életet. Hát ki segít majd azoknak, akik lemaradnak?" – kérdezi az első sorokban egy tizenéves lány. Fiatal még, mégis a kortársainál sokkal hamarabb rákényszerül, hogy munkavállalással, lakhatással és továbbtanulással kapcsolatos hosszú távú terveket és célokat állítson maga elé. Ha hibázik, a jelenlegi rendszerben nincs tovább, nincs második esély.

Hallom és próbálom megérteni Radoszáv Miklós érvelését, miszerint „Ha valaki az állam gyereke volt, ne számoljon azzal, hogy az majd örökké eltartja őt." Elfogadom, hogy lépten-nyomon fontos hangsúlyozni, hogy a gondozásból kikerülő fiatalok esetében is az egyéni felelősségvállalás, a kortárs közösség ösztönzése életmentő is lehet. De nem értek egyet azzal, hogy „ha valakinek a képességei, készségei nem teszik lehetővé, annak szakmát kell tanulnia, dolgozni és majd önállóan megteremteni a körülményeket, hogy tanulhasson. Ez a családokban is így megy." Mert ennél jóval bonyolultabb a helyzet, ezt gyermekvédelmi szakértőként bizonyára Radoszáv Miklós is érzi, még ha jelenlegi feladata az ülés levezető elnökeként úgy tűnik az, hogy a kormányzati és intézményi problémák okaira megnyugtató válaszokat adjon, és a fiatalok kedélyeit megnyugtassa hasonló érvekkel.

A gondozásba kerülő fiatalok alapvető szocio-kulturális hátrányokkal indulnak, sokszor súlyos lelki sérülésekkel, soha ki nem hevert traumákkal, amiket a többnyire nem személyre szabottan működő, megfelelő minőségű és rugalmas képzést nyújtó oktatási rendszer csak még jobban felerősít. Valóban, a kevésbé jó társadalmi státusszal rendelkező családok esetében is sok esetben a pénztárca szab határt a megfelelő iskola kiválasztásának, de a család, mint közösség támogató funkciója sok esetben csökkenti ennek hátrányait. Az érzelmileg deprivált és sérülékeny gondozott fiatalok viszont csak önmagukra, nevelőszüleikre és kortárs csoportjukra számíthatnak. Nehezebb helyzetből indulnak, kár tagadni. Azt is nehéz elfogadni, hogy az állam nem akarja, tudja jobban ellátni a szülőpótló feladatokat, pedig a rendelkezésére álló költségvetés sokszorosa a szülőkéinek.

Ráadásul a felszólalásokból is kitűnik, több fiatal is sérelmezi, hogy rosszabb minőségű, de a lakhelyéhez közelibb intézménybe kell járnia, függetlenül attól, hogy adott esetben inkább általános érettségit adó képzést választana, szemben a szakképzéssel. „Nem támogatják a nevelőszülők a gyereket abban, hogy jobb színvonalon tanulhassanak. Fel szeretnék jönni Pestre, de drága a bérlet, meg a szállás, így nem támogatják. Eger mellett lakom, egy „csöves" iskolába járok, ahol nem tanulunk semmit. Elvégzem az iskolát aztán wc pucoló leszek. A környéken sincsenek jó iskolák, Pesten szeretnék tanulni, de erre nincs esélyem."

A tehetséggondozás és bürokrácia tekintetében sincs mire büszkének lennünk, ezt bizonyítja annak a kislánynak az esete, aki lemondva zsebpénzéről, ösztöndíjáról és családi pótlékának egy részéről egy jó nevű alapítványi iskolában kezdte meg két éve rajztanulmányait. A jelenlegi rendszerben azonban a havonta két részre bontott ellátmány személyre szabott felhasználását egy az egyben kell igazolni (korábban a családi pótlék fele számlára érkezett és szabadon felhasználható volt, fele a gyermekre volt szigorúan költhető – ruházkodás, zsebpénz és étkezés), így a tandíj, a speciális eszközök és tanszerek beszerzése az ő esetében kérdésessé vált. Intézményi válaszként halogatást, tologatást és rövid távú engedményt kaptak, meg egy választ, hogy „mit képzelnek magukról, hogy támogatást kérnek, amikor így is az állam látja el őket." A kislány fél, hogy elvész a befektetett energia és lelkesedés, ha nem karolja fel semmilyen alapítvány. „Akkor menj el egy gyorsbüfébe dolgozni."- hangzik a hátsó sorokból a kortárs jó tanács...

Recseg-ropog az intézményi ellátórendszer, de nem csak a továbbtanulás tekintetében. Az eddigi lakástámogatást az új gyermekvédelmi lakásalap váltja fel. A tervek szerint a következő években 4000 lakást vásárol az állam, ahol a gondozásból kikerült fiatalok tíz évig, de legfeljebb 30 éves korukig lakbér fizetése nélkül élhetnek, miközben a bérleti díjnak megfelelő összeget egy lakásalapban gyűjtik. Pályázni lehet a lakásokra, a sikeres bekerülés után pedig komoly feltételeknek kell megfelelni. Igazolni kell az előtakarékosságot, és a rendszeres jövedelmet is. Mindez a korábban érvényes otthonteremtési támogatást váltaná fel, ami a gondozottaknak a lakásotthoni ellátás utáni időszakra jelentett biztos önálló kezdetet.

„Lesz annyi lakás, hogy az évente kb. 3000 nagykorúvá váló gondozott 10 évig élhessen benne, majd utána a többiek? És miért nem lehet megvásárolni az ingatlant, mint az önkormányzati bérlakásokat lehetett, anno? És mi lesz azzal, aki így nem jut lakáshoz, és se életkezdési, se otthonteremtési támogatást nem kap?" – hangzanak sorra a kérdések a fiataloktól, de kormányzati és intézményi szinten sem adható még konkrét válasz, mert egyelőre nem tudni a gyakorlati megvalósulás részleteit. Elindulnak a találgatások, és még számtalan kérdés hangzik el a gyermekparlament zárásáig. Végül a fiatalokkal közösen alakulnak ki az ajánlások a döntéshozók felé. Egyformán magas színvonalú ellátásra jogosultak a gondozottak, így ennek biztosítását kérik közösen, valamint szeretnének személyesen is találkozni az oktatási jogok országgyűlési biztosával, hogy a továbbtanulással és szabad iskolaválasztással kapcsolatos kérdésekben válaszokat kapjanak.

Valós vagy vélt sérelmek, rendszerszerű elutasítás, kiszolgáltatottság és közöny, amivel az ellátásba kerülő gyerekek gyakran szembesülnek. A fennálló problémák töredéke elég ahhoz, hogy egyenként az utcára szólítsa a szülőket, ha a családban felnövekvő gyerek jogainak sérülését érzékelik. A gondozottakat azonban évente csak egyszer halljuk, és kéréseik töredéke jut el mindössze az intézményi falakon túlra. Pedig érzik a határaikat, felelősen gondolkodnak jövőjükről, csak megértést és odafordulást kérnek a döntéshozók részéről is. Mert minden csekélynek tűnő változtatás élesen határozza meg későbbi esélyeiket és lehetőségeiket. Ebben nincs különbség szegény és gazdag, ellátott és „családos" között, de az intézményi garanciák, kiszámíthatóság és tervezhetőség nélküli állapotnak passzív elszenvedőivé váltak ezek a gyerekek, jelenleg erős támasz nélkül. Ennek következményeit pedig belátható időn belül az egész társadalom érezni fogja.

Folyóiratunk sorozatot indít, hogy folyamatosan hallathassák a hangjukat azok a gyerekek és fiatalok, akik családban, vagy intézményekben élve személyes tapasztalatuk alapján tudnak visszajelzést adni a döntéshozóknak és jogalkalmazóknak, szakembereknek és érdeklődő laikusoknak arról, milyen ma Magyarországon gyereknek, fiatalnak lenni.

foto:sxc.hu