- P... Évát keresem.

- Igen tessék, az vagyok.. – vártam, de nem kérdeztem mit szeretne, mondta ő magától, gyorsan, pattogósan, határozott kérdésre határozott választ várt.

- A Katát helyettesítem, és született egy kisbaba, vállalod?

A torkom elszorul, a sírás környékez, remeg a hangom mikor megszólalok, hiszen erre várok már régóta, hogy mikor segíthetek, mikor szerethetek egy ilyen elárvult, elhagyott, elszakított pici babát, mint Te.

- Az előző nevelőszülő nem volt elérhető, vagyis pár percen múlott, hogy te kapod a babát, na, elvállalod akkor?

- Hát igen, persze, természetesen – hadarom a telefonba, nehogy meggondolja magát és hívja a soron következő szülőt, - vállalom csak mondj róla néhány szót, azt hogy mennyi idős, hogy hívják, hol van, mit tudunk a szülőkről - és egyszerre annyi a kérdés, hogy nem is fér a fejembe, de mégis a legfontosabb hogy mikor? - Mikor hozhatom?

- Nincs róla túl sok információ, - válaszol most már nyugodtabban a hang, - tegnap született, elméletileg egészséges, kislány és Kamillának hívják. A szülőknek a lakás és életkörülményei miatt sajnos nem hazaadható. Szerezd be a szükséges dolgokat, holnap gyere be a határozatért és azzal együtt mehetsz a babáért. Rendben lesz?

- Hát persze hogy rendben, írjátok nyugodtan a papírt és szóljatok, ha mehetek. - A hangom nyugodt, de belül reszketek.

Ezt nem mondta senki, erre nem tudtak felkészíteni a tanfolyamon, hogy jön majd ez az érzés, amikor a felelősség szinte letaglóz, és egyszeriben elszáll az összes magabiztosság, ami táplálta eddig ezt a komoly vállalást és zakatolnak a kérdések: vajon alkalmas leszek-e rá, vajon jól fogom csinálni??? Én, aki a gyerekekért élek-halok, felneveltem már egy nagylányt most lett 18 éves, van egy pici fiú is 4 éves, a húgaimat jóformán én neveltem, egyfolytában gyerekek közt vagyok ez is a szakmám, ebből diplomáztam, etetem, itatom, gondozom, vigyázom őket és mégis.

Félek.

Félek, pedig olyan alaposan készültem erre az egészre, a sok héten át tartó nevelőszülős tanfolyammal, a családdal folytatott beszélgetésekkel, egy plusz elméleti és gyakorlati képzéssel, (hivatalosan is csecsemő és kisgyermekgondozó lettem) az örök vággyal hogy újra egy kisbabát dajkálhassak, és azzal a rengeteg túlcsorduló szeretettel, amivel Téged vártalak kicsi Kamillám...

És hát persze mindemellett megvan már minden, a kisruhák kimosva, kivasalva várják új kis gazdájukat, a kiságyat a férjem pik-pak összerakja, és pelenkát, tápszert is hoz ha megkérem, a gyerekeknek pedig szólunk hogy holnaptól talán már eggyel többen leszünk...

De aztán mégsem szóltam, a gyerekeknek sem, és a férjemnek sem. Meglepetést akartam, és önző módon egyedül akartam minden kezdeti pillanatot átélni a babával, kicsit úgy mintha én szültem volna és akkor azok a percek csak nekünk járnának... Nem tudom helyes volt-e vagy sem, csak azt éreztem, hogy fel tudnám forgatni az egész világot. Bármire képes lennék, ide nekem az oroszlánt is, szóval hihetetlen energiák tomboltak bennem. Anya lettem, anya lettem újra. Természetesen mindent elintéztem, másnapra megérkezett faxon a gyámhivatal határozata, mehettem a kicsiért, kocsiba be, nagylányomat és a férjemet megkértem, hogy az aznapra gondjaimra bízott gyerekekre felügyeljenek, (3 tündéri kislány+ a saját ördögfiókám) és elszáguldottam. Határozatot felvettem, a kórház felé betértetem egy bababizományi boltba és a biztonság kedvéért vettem még pár ruhácskát, zoknit meg egy új babahordozót, aztán irány Hozzád....

Amikor bementem a papírokért, az ügyintéző csak annyit mondott, hogy menjek a Kórházba, nézzelek meg, érdeklődjek, mikor leszel hazaadható, mert ez az ilyen babáknál mindig bizonytalan, és intézzem el a szükséges hivatalos papírokat (anyakönyvi kivonat, kórházi zárójelentés stb. ) Vigyázzak, arra nehogy a vér szerinti anyának postázzák ki a születési iratokat, mert az utána akkor nagyon nehezen lesz beszerezhető. Szóval igazi mélyvíz, a saját gyerekeimnél nem izgultam ennyire.

Végre beértem, fel az első emeletre, nővérkének elmondom ki vagyok, miért jöttem mutatom a határozatot.

- Folyosó végén balra az újszülött osztályon találja a babát - igazít útba kedvesen. Látszik, nem először csinálja már ezt, igazán meg sem lepődik - de azért lábzsákot ne felejtsen felhúzni!

- Elnézést – habogom zavartan - egyik kezemben a babahordozóval másikban a táskámmal próbálok egyensúlyozni, hogy a kék celofán a lábamra kerüljön.

Csoszogva araszolok a csecsemős részleg felé, a papucs minduntalan kiszabadul a gumis rettenet fogságából és önálló életre kel a lábamon. Végre odaérek. Egy üvegablakokkal körülvett szobában a falakra körben felakasztott átlátszó műanyag kis bölcsőszerű kádakban fekszenek a babák. Fele rózsaszín, fele kék, sokan vannak. Újabb nővérek, köszönés, bemutatkozás, újra papírlobogtatás, de közben fél szemmel sandítok, próbálom kitalálni melyikük, lehetsz TE...

Aztán megkérdezem. A terem közepén fekszel, jobbról - balról gyerekek, nyöszörögnek, némelyik sír, egyik szöszi, másik kopasz, van amelyiknek kis fekete haj pompázik a feje búbján, de TE .... Te magad voltál a csoda. Édesen aludtál, és amikor a nővérke kivett a bölcsőből a megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam... Nem hajacska volt a fejeden, még csak nem is haj, hanem igazi hajkorona!! Koromfekete és égnek álló, sűrű fényes és selymes kis korona. Gyönyörű voltál, azonnal beléd szerettem.

- Van még egy kis papírmunka, meg kellene várni a doktornőt, hogy megírja a zárójelentést – mondja a nővér.

- Persze, semmi gond, várok – válaszolom megnyugodva, már egyáltalán nem vagyok ideges, földöntúli nyugalom száll meg, és minden a helyére kerül. Kivihetem magammal, miközben várok? - kérdem a nővérkét, - hadd ismerkedjünk addig egy kicsit.

Összenéznek, talán ritkán elhangzó kérést hallottak, de végül beleegyeznek, vigyelek, üljek le veled a váróban. Lassan telik az idő, TE békésen alszol a karomban, én ringatlak, csodállak, nézegetlek pontról pontra, a bőröd mint a tejkaramella, puha és selyem, két kis szemed csukva, az orrocskád pisze, a szád szív alakot formáz és a fülecskéiden még ott van egy kis pihe... na de a hajad... na azzal nem lehet betelni. Óvatosan megsimítom, tenyerembe veszem a csepp ujjakat, a tipegőn keresztül kitapogatom az apró lábacskákat és közben büszkén nyugtázom az arra sétáló kismamák sorstáruknak szóló mosolyát. Végre elkészül a papír, rád adhatom a saját kis ruhádat, izgulok hogy jó legyen, te félig aludva békésen tűröd, míg mindennel végzek. Hordozóba be, papír a táskába, köszönés, a szokásos jókívánságok és irány az autó. Odakint 50 fok van, félve kapcsolom be a légkondit, de muszáj, így is piros a kis arcod, és pihegsz mint egy kis partra vetett hal. Pár perc és otthon vagyunk, mondom félig hangosan magamnak és persze Neked is, és onnantól kezdve folyamatosan beszélek Hozzád, hiszen most már ide tartozol, tudnod kell, mi történik veled, körülötted és tudnod kell, hogy otthon már nagyon várnak. Igen, nagyon, mert hiába volt a nagy titkolózás, a sietés lebuktatott.

Egész fogadóbizottság áll a kapunál, mikor megérkezünk, és a férjem csodálkozó arcomat látva nevetve mondja:

Bent hagytad a babahordozót az anyósülésen... Hát ennyit a titkokról. Itthon vagy.

foto:sxc.hu