Az állam átveszi az intézményekhez kapcsolódó ingó- és ingatlanvagyont, továbbá a vagyoni értékű jogokat, illetve 2013. június 30-i hatállyal az átvett vagyonhoz kapcsolódó önkormányzati adósságokat, ha fejlesztési, beruházási céllal keletkeztek. Az iskolák államosításának következményei élénken foglalkoztatják a közvéleményt, a szociális intézményrendszer államosításának hatásairól HERCZOG MÁRIA szociológust, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagját kérdezte Pikó András."

Hol van jó helyen a szociális intézményrendszer, az államnál vagy az önkormányzatnál?

A valódi kérdés nem ez.

Hanem mi?

Az, hogy a szociális ellátórendszer szolgáltatásai miképpen lehetnek a legcélzottabbak, ekképpen a leggazdaságosabbak és egyben az ezeket a szolgáltatásokat igénybevevő polgár számára a leginkább kielégítőek. Az elmúlt évtizedekben világszerte általánossá vált az a szakmai szempont, hogy a különböző típusú szociális és egészségügyi problémákat lehetőség szerint ott kell kezelni, ahol keletkeznek Ez a meggyőződés vezérelte az elmúlt évtizedek magyar decentralizálási törekvéseit is.

A problémák többsége a családi környezetben keletkezik, tehát ott is kellene kezelni?

A segítő, támogató szolgáltatásnak oda kell irányulnia, hatnia ahol az érintettek élnek. Ha a családban, akkor a családnak kell segíteni, ha az egyénnek van szüksége erre a támogatásra, akkor az egyénnek kell segítséget nyújtani. Egyrészt mert így érhető el a legnagyobb elégedettség, a legjobb a hatásfok, másrészt mert így olyan közösségi alapú szolgáltatást nyújthatunk, amely közben nem rekesztődik ki a kliens a megszokott környezetéből. Ez emberi jogi szempontból is a legjobb megoldás. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a keletkezés helyén történő kezelés súlyosan sérti az érintett érdekeit, mert ott nem orvosolhatók a gondok.

Elvileg úgy kellene működnie a szociális ellátórendszernek is, mint ideális esetben egy jól szervezett egészségügyi ellátásnak?

Igen. Az analógiánál maradva, amikor fáj a fülünk, elmegyünk a háziorvoshoz, aki megvizsgál és a baj mértékétől függően vagy természetes, illetve gyógyszeres kezelést választ, vagy továbbküld a szakrendelőbe további vizsgálatra, amelyek után vagy a szakorvos által megállapított terápián esek át, vagy, ha ott nem oldható meg a rendkívüli probléma, beutalnak egy rövid időre a kórházba, műtétre. A jól működő szociális ellátórendszerekben a családsegítő központ, a gyermekjóléti szolgálat és a velük együttműködő szakemberek, pszichológusok, pedagógusok, önkormányzati- és civil szolgáltatók hálózata tölti be azt az azonnal, de helyben rendelkezésre álló „kapuőri” szerepet, amelyet az egészségügyben a háziorvosok jelentenek. A már említett előnyök mellett további érv az erős alapszintű szolgáltató rendszer mellett az, hogy a probléma kezelésébe be lehet vonni a családot is, amelynek persze sok esetben ehhez magának is segítségre van szüksége, de persze ők tudják a legtöbbet a saját problémáikról, és mindig van valamiféle saját erőforrásuk, tehát partneri kapcsolatban kell együtt dolgozni a megoldáson. Még egy fontos érv: így a klienst a problémája megoldása közben nem stigmatizáljuk, rekesztjük ki, szemben a bennlakásos intézetekbe utalással. Természetesen szükség van olyan állandóan rendelkezésre álló, de csak időlegesen alkalmazott speciális, célzott szolgáltatásokra, amelyek az ellátórendszer „szakrendelői” jelentik. Ha ez a két szint jól működik, akkor minimálisra csökkenthető azok száma, akiket akut krízisek kezelésére intézménybe kell utalni, de ott is csak addig tartózkodnak, ameddig a problémájuk kezelése miatt elengedhetetlenül szükséges, és nem tovább.

Klasszikus, magyar értelemben vett gyermekvédelmi bentlakásos intézmények a jól szervezett nyugati ellátórendszerekben nincsenek is?

Intézmények minden országban vannak, de méretük, az ellátás célja és módja szerint sok tekintetben eltérnek a hazaiaktól. Kis létszámú – 4-6 fős – lakásotthonokba, vagy speciális terápiás programot nyújtó otthonba kerülhetnek a gyerekek, főképpen tizenévesek. A családot eközben intenzíven segítik, hogy hazakerülhessen a gyerek, illetve, ha erre nincs remény, akkor örökbefogadásra, vagy tartós nevelőszülői ellátásba kerüljön. A cél tehát az, hogy a gyermekintézményben a gyerek célzott, tervezett terápiás segítséget kapjon, és ne töltsön ott a szükségesnél több időt. Ez általában fél, egy évet jelent. 

Magyarországon ezzel szemben szakellátásba került gyerek mennyi ideig él bennlakásos intézményben?

Átlagosan 5,4 évig. Ez rendkívül hosszú idő, és biztosan nem szolgálja a gyerek érdekeit. Ráadásul nálunk az intézmények többnyire nem tudják azokat a speciális kiegészítő szolgáltatásokat nyújtani, amelyeket másutt az ellátórendszer második, „szakrendelő” szintje nyújt. Ez azért nagy baj, mert ez a második szint Magyarországon mindenhol nagyon gyenge, majdhogynem hiányzik.

Mi működik akkor jól a magyar szociális és gyermekvédelmi ellátórendszerben? 

Szinte semmi. A legfontosabb alapszint nagyon gyenge, mert forráshiányos, alulfizetettek és kevéssé megbecsültek az ott dolgozók, nincs eredményesség- és hatékonyság mérés, hiányzik a számonkérhetőség és felelősség. Alig beszélhetünk a „szakellátó” középső szintről és túlsúlyos a harmadik, intézményi szint, ráadásul ezek az intézmények sem az eredeti funkciójuk szerint működnek. Ahelyett, hogy szolgáltatnának, inkább „tárolnak” – időset, mentális beteget, fogyatékkal élőt vagy nehezen kezelhető, bajba jutott, elhanyagolt, bántalmazott gyereket.

Tovább a teljes cikkre (hazaeshaladas.blog.hu)

foto:sxc.hu