„Árvaházasok.” „Gyerisek.” „Árvák.” Megbélyegző kategóriák, amelyek a tudatlan használó szájából is kíméletlenül hangzanak, hát még ha szándékos bántás a cél. A családban felnőtt gyerekek nem tudják – nincs ahonnan –, hogy mit jelent intézetben nevelkedni, „gyermekotthonban”, aminek sok esetben annyi köze van az „otthonhoz”, mint mondjuk a vasmacskának a hús-vér, doromboló cicákhoz.

Egyetemistaként Kolozsváron feltehetően nagyon kevesen ismernek intézetből érkező fiatalokat – vagy ismernek, de nem tudják róluk, hogy abba a bizonyos, pejoratívan emlegetett kategóriába tartoznak. Talán az tűnhet fel, hogy esetleg az illető nem kap otthonról havonta többször kaját, vagy nem jár olyan gyakran „haza”.

Nem feltétlenül titok ez. Az érintettek nem azért nem „coming outolnak”, mert hazudni akarnak. Ez egy teher, akár azért, mert gyakran hátrányos megkülönböztetést generál, sőt azonnali és drasztikus elutasítást válthat ki bizonyos emberekből – vagy épp ellenkezőleg, talán jószándékú, de sértő „pozitív diszkriminációt”, sajnálatot, szánalmat. Az ember általános vágya, hogy önmagáért, saját értékeiért ismerjék el, netán szeressék – és főleg amikor felnőtt életét kezdi, hajlamos kevésbé hagyni régi „gyerekéletét” szóhoz jutni, örül, hogy menekülhet, minden elől, amiről úgy érzi, visszahúzza, netán megbélyegzi.

(...)

Az oktatási rendszer nem igazán tudja az intézeti gyerekeket motiválni – ám mindez nagyban függ attól, hogy az illető gyerek mennyire tud integrálódni saját kortárs csoportjában: az osztályban, amelybe jár, mennyire fogadják be.

„Nagyon sokan, akik intézetben nőttek fel, azzal küzdenek, hogy ki vannak közösítve. Maga az, hogy te intézetben nősz fel, és nincs apád-anyád, ez egy bélyeg. Gyerekkoromban ez nagyon jellemző volt.

(...)

Az egyetemre felkerült, intézetben felnőtt fiatalokat mi motiválja?

Nekem is csak 18 éves koromig voltak nevelőszüleim, utána visszakerültem az intézetbe, és minden folytatódott úgy, ahogy azelőtt. Szerencsémre onnantól kezdve is került más mentorom. Úgy gondolom, azoknak a fiataloknak, akiknek sikerült végigcsinálni, akadt az életében legalább egy ember, aki odafigyelt rájuk. Egyetem végén, amikor a kutatásom készítettem, volt az interjúnak egy olyan része is, ahol rákérdeztem, volt-e egy biztos pontot jelentő személy, akihez fordulhatott, bármi problémája volt. Akik sikeresek és van önbizalmuk, azoknak az életében volt ilyen. De nagyon sok fiatalnak nincs. Egy nevelő is lehet ez a személy, de olyan is volt, hogy egy osztálytársnak a szülei karolták föl, és ugyanúgy bántak az intézetis fiatallal, mint a saját gyerekükkel. Ezek a fiatalok szerencsések. 

A rendszerben a szakemberhiány is gondot okoz. És elég nehezen lenne megoldható az is, hogy minden fiatallal külön foglalkozzon valaki és odafigyeljen rá. Viszont az sem kap nagy hangsúlyt, hogy a nevelők, akik a fiatalok mellett vannak, tényleg odafigyeljenek. Ha bennük megvan a személyes motiváció, akkor igazán szívvel-lélekkel végezzék a munkájukat, és lesz eredménye, a fiatalok sikeresek lesznek, azután is, hogy kikerülnek a rendszerből. De ahol ez hiányzik, ott törés következik be. 

A nevelőszülők intézménye nagyon jó, csak minden eredmény, minden jó hatás visszájára fordulhat, ha egy gyereket hirtelen drasztikusan kiszakítanak a nevelőszülős családból és visszakerül az intézménybe, ahogy velem is történt. Most sem igazán tudom, hogy is volt. Ezek a dolgok érthetetlenek, nincs rájuk ésszerű magyarázat. Most már ennyi idő távlatából nincs is értelme bolygatni.

Tovább a teljes cikkre (transindex.ro)

foto: sxc.hu