Megvan a gyerekek fejlődésének az élettani menete is, amit tudni kell, no meg benne van a problémában a szülői tudatosság, felelősség, egyáltalán a tudásszint, amit aztán kőkeményen meghatároz a szocializáció, a maga átörökítéseivel. Mindez pedig nagyon bonyolulttá teszi ezt az egészet.

Mi a gyerekekkel 0-18 éves korig foglalkozunk, összehangolva, több oldalról is megtámogatva a célokat, egységes módszertan szerint. Egy-egy gyerek fejlődésének követése, mentorálása, direkt, és a családra való hatásokkal indirekt eszközökkel. Ez így elég egyedi. És a rendszeren kívüli, civil kezdeményezés.

Az állami rendszer nem így működik, az sokkal inkább széttagolt, a különböző szintek nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. Módszertani összehangolást nem látni, képtelenség is lenne így, hiszen minden szereplő máshova tartozik, az önkormányzatok, az intézményfenntartói társulások, a tankerületek, a járások, a BM, mind más rendszerekben működnek, egyre inkább külön vágányokon, kapcsolódási pontok nélkül. A hiányokra tett próbálkozások, mint a Biztos Kezdet Gyerekházak, vagy a tanodahálózat, mivel ezek is a rendszer részei, ugyanígy nem tudnak folyamatosságot és egységességet biztosítani ott sem, ahol működnek, és hát azért messze nincsen ezeknek teljes körű földrajzi lefedettsége. Ahol van Biztos Kezdet Gyerekház, és tételezzük fel azt az ideális helyzetet, hogy el is éri a célcsoportot, ott van lehetőség 0-3 éves korig plusz felzárkóztatási lehetőségre. Aztán jön az óvoda, ami egységesen, “normál” előírások szerint működik, tehát itt nincs speciális problémakezelés. Aztán, megint csak, ha szerencsés a helyzet, jön az iskoláskorral a tanoda. Közben kimarad pár év. Miközben tudjuk, mennyire fontos lenne a folyamatosság.

Persze most sokan mondhatják, hogy az óvoda jól teszi a dolgát… oda nem kell külön felzárkóztató fókusz. De ez nem így van, mert ide kellene speciális tudás, mozgásfejlesztés, logopédia, fejlesztőpedagógusok, pszichológusok, ám ez a leszakadó térségekben, a szakemberhiány miatt mondjuk ez finoman fogalmazva sem kielégítő. Így az óvónők, ha megfeszülnek sem tudnak olyan fejlesztéseket végezni, ami bepótolná azt a hiányt, ami már ekkorra szinte behozhatatlanul felhalmozódott.

Mert gondolkodjunk csak el, hogyan lehet pl. (és most hagyjuk a Pandémiát, ez csak tovább nehezítette az amúgy is kilátástalan helyzetet) úgy hatékony logopédiai fejlesztést nyújtani, hogy egy (de inkább két) hetente, összevont csoportban, hat gyerekkel, differenciálva dolgozik a logopédus, max. egy órát. Ha egyáltalán el lehet érni, hogy a gyerekek bejussanak a pedagógiai szakszolgálat központjához, mert ha a szakember utazna, még kevesebb gyereket, helyszínt érne el. Hogy lehet ez hatékony ott, ahol a szülőnek sem tudása, sem különösebb motivációja sincs a gyakorlásra otthon, többnyire nem is érti, mi a baj, ő megérti, mit mond a gyereke, és ez neki elég is.

És akkor még nem beszéltünk egy nagyon fontos tényezőről, arról, hogy mennyire partner a szülő, mennyire fontosak neki azok a fejlesztések, amelyekről ők a családjukban sosem hallottak, ők olyasmit sosem láttak, ilyen szempontok, melyek akár a korai fejlesztéshez, akár az ovis életkorhoz kötődnek sosem voltak jelen otthon. Ennek a hatása nagyon erős. Az “anyám is így csinálta” vonal. A “nálunk ez nem volt szokás”. Az “én is ilyen voltam, mondta anyám, mégis itt vagyok”, stb. Ez az, amit úgy szoktunk emlegetni, hogy a fejlesztéseket leamortizáló hatások, melyekkel nagyon sok családban napi szinten kell megküzdeni.

A korai fejlesztéssel mi szinte a kezdetektől foglalkoztunk. Eleinte még mikroközösségi foglalkozás volt, klubszerű, Baba-mama klubként kezdtük, a faluban ma is így nevezik, pedig már sok elemében átalakult. Amikor voltak pályázati lehetőségek, akkor azokhoz kapcsolódva, amikor nem, adományokból fedezve, de folyamatos lehetőség ez nálunk évek óta, amiben a 0-3 éves korú gyerekek és az anyukájuk egyszerre kap fejlesztést. Van, ha nem is gyakori, ahol az apukák is kapcsolódnak. A lényeg, hogy megmutassuk, megértessük a gyerekekkel történő játék fontosságát, és ehhez, no meg persze a gondozási feladatokhoz is muníciót adhassunk az anyukáknak.

Jelenleg is vannak adományokból fedezett elemek benne, és egy ideje két pályázatban is dolgozhatunk ezzel a korcsoporttal, az egyik a Kárpátok Alapítvány most már több évre visszatekintő pályázata, a másik a Felzárkózó Települések programjához kapcsolt “Fókuszban a gyermek” projekt.

Az évekig vitt klubszerű foglalkozás már tematizálódott, bár a járvány ezt azért alaposan lekorlátozta. Rákényszerültünk az online elérésekre, aminek a technikai feltételeit is meg kellett teremteni, ez pedig újabb kihívásokat hozott. E mellé most egy felkereső jellegű szolgáltatás társul, mikor a családmentorok otthonra viszik a foglalkozásokat, fejlesztéseket. Mintát adnak most, nemcsak az anyukának, hanem a jelen lévő családtagoknak is a “hogyan”-ról, és ez is nagyban fejleszti a szülői kompetenciákat. Most pár hétre ez is online történt, a jövő héttől, az óvoda-iskolanyitással párhuzamosan, nagy óvatossággal rendeződünk vissza a jelenléti foglalkozásokra.

A kapcsolódás az első lépés. Aztán a bevonódás támogatása. Vannak nagyon pozitív példák, de itt sem beszélhetünk még attitűd váltásról, ennyi év után sem. Túl erős az átörökítés a szülői mintában, ezt nem lehet könnyen megtörni. Sérülékeny a bekapcsolódás, elég egy konfliktus a falun belül, egy pletyka, vélt sérelem, aminek sokszor köze sincs a gyerekhez, és megszakad a folyamatosság. Ami pedig létszükséglet ebben az egészben. A kezdetektől tettünk bele olyan elemeket is, motivációként, amelyek a gondozási feladatokat könnyítik a család szűkös büdzséjében, amit a pénzügyi tudatosság hiánya mindig nehezít. Finom terelés ez a kapcsolódásra, folyamatosságra.

Ebben pl. benne van, hogy a kapcsolódóknak napi két pelenkával segítünk, évek óta, de ahogy a lehetőségeink engedik, popsitörlő, babaruhák, cumisüvegek, babakocsi, kiságy, járóka, tápszer, tejpép, bébiétel is a segítségnyújtás része lehet. No meg ott van alapból a gyerekgyógyszer, amiben mindig segítünk az együttműködőknek. Ezek a fizikai feltételek, és mindig hajszálvékony vonalon táncolunk, hogy a tanult tehetetlenség erősítésére ne billenjen át ez az egész. Mert a fizikai feltételek megteremtéséből is ki kell vennie a részét a szülőknek is, ha gyereket vállalnak.

Szerencsére a közösségi szabályok itt is egyre jobban működnek, és megszólják azokat, akik csak ránk hagyatkoznak ebben. “Hát az Igazgyöngynek szülted ezt a gyereket? Azt várod, hogy ők tartsák el?”-hallani a közösségen belül. De azért van konfliktus is, mindig, ilyenkor rögtön előjön a “nem segítenek ezek semmit” vád azoknál, akik a tanult tehetetlenségben erősebbek. Szerencsére azonban átláthatóan és mindent rögzítve dolgozunk, és bármikor meg tudjuk mutatni akár a családnak, akár a közösségnek, forintosítva is, hogy mennyit segítettünk nekik. Azért ezek az összegek az évek során tetemesek, főleg ott, ahol sok gyerek van.

Sokan, akik messze vannak ettől az egésztől, és nem látják, akár éveken át a családok életét, a beidegződéseket, azt gondolhatják, egyszerű ez a munka. Adni kell mindent, hogy a gyerekek megfelelően fejlődjenek, és kész, majd úgy is fog történni, nyilván, hiszen csak a feltételek hiányoznak. Miközben ez csak egy része a problémának. Mert a viszonyulással is baj van. Néha ez okozza a legnagyobb gondot. Vagy, ezt vallja a másik véglet, hogy nem kellene segíteni, mert ezzel csak azt támogatjuk, hogy ne felelősségteljesen vállaljanak és neveljenek gyerekeket. Náluk ez többnyire marad az egyéni hibáztatás keretében. Pedig ez sem állja meg így a helyét.

A munkánknak ez a területe kiemelt fontosságú, az indulás miatt, ugyanakkor mutatja azt is, micsoda kihívás. A legnehezebb döntések színtere ez, mert sok anyukában, családban megfogalmazódik, hogy nem akar részt venni, nem vonódik be a fejlesztésbe, de a kapcsolódó adományokat akarja. Ők ezt igazságosnak érzik, hiszen szegények ők is, nekik is jár, ami másnak. Szerencsére a közösség nagyobbik fele már nem így gondolkodik.

Sok konfliktuson vagyunk már túl. De máshogy nem megy. Következetesen tartani kell azokat a szabályokat, feltételeket, kereteket, amiben a közösséggel együtt megállapodtunk. Ha nem kapcsolódnak, nem “jár” a segítség. Ha pedig kapcsolódnak, akkor a gyerek legalább az együtt töltött időben külön figyelmet, fejlesztést kaphat, és a tapasztalatunk az, hogy előbb-utóbb az anyukát is megérinti a dolog. Látjuk, ahogyan bevonódnak, élvezik, játszanak ők is…tanulnak játszani a gyerekekkel. Kicsit bepótolva azt is, ami nekik elmaradt. Jól érzik magukat ebben, és változnak, fejlődnek ők is, és a gyerekeik is.

Nos, ezek azok a bizonyos pedagógiai eszközök, amelyekben hiszünk. A közösség erejében, és a türelmes, következetes, szabálytartó lehetőségek felkínálásában. De itt, ezen a területen sokszor szembesülünk azzal, hogy ez nem elég. Mert, bár nagyon sokat küzdünk családokkal, vannak esetek, mikor így nem megy. A gyerekek pedig közben, míg mi a szülői szocializációval harcolunk, behozhatatlan hátrányra tesznek szert. Ezen a területen nincs idő kivárni, hátralépni, újrakezdeni, mint egy felnőttnél. Várni, hogy a saját megtapasztalások árán megtanulja, és megfogalmazódjon benne az igény a partneri együttműködésre, a szabályok betartására.

Ezért fontos a kapcsolódás az intézményrendszerhez. Az együttműködés a védőnővel, a gyermekjóléti szolgálattal, gyámhivatallal, ha kell, a rendőrséggel. Mert hozzájuk kapcsolódnak a hatósági eszközök, amikor a pedagógiai eszköztár nem elég. Optimális helyzetben- és mi erre törekszünk minden család esetében- össze tudjuk hangolni a hatásokat. Nem dolgozhatunk egymás ellen, össze kell fognunk.A gyerekekért. Ebben az életszakaszban ez kiemelten fontos. A Kárpátok Alapítvány nemrég szemléletes videót készített a kora gyermekkori fejlesztések fontosságáról. ( https://youtu.be/TkLGd1YeDE4 ) Érdemes megnézni.