Ez a fajta hozzáállás abból az alapvető paradoxonból ered, hogy a klasszikus családforma nyilvánvaló válsága és a modern kor társadalmai tapasztalatainak ellenére továbbra is hagyományos családcentrikus gondolkodásúak, a házasságot örökre szóló, felbonthatatlan köteléknek tekintik, így a mozaikcsaládok létét tudat alatt elutasítják. Ez az oka annak, hogy a válás tényét és az újraházasodást a tabuk szövevényének vastag takarója fedi. A mozaikcsaládot nem, mint önálló sajátosságokkal rendelkező családformát tekintik, hanem elvárják, hogy a lehető legjobban hasonlítson a „hagyományos családhoz”, ami rengeteg plusz terhet jelent az amúgy is nehéz élethelyzetben lévő mozaikcsaládoknak.

Annak érdekében, hogy segíteni tudjunk az ilyen családokból érkező kamaszoknak, pontosan kell látnunk, miben másak az ő életkörülményeik egy hagyományos családban nevelkedő serdülőhöz képest. A két családforma összehasonlítását Fischer Eszter (2005) Modern mostohák című könyve alapján végzem.

Hagyományos család – Mozaikcsalád

A mozaikcsaládok és a hagyományos családok közötti legmarkánsabb különbség létrejöttükben keresendő. A hagyományos családok esetében találkozik két egyedülálló ember, egymásba szeret, összeházasodik, majd gyerekeket vállal. Ideális esetben minden életciklust meg tudnak élni a maga teljességében, kellő alapot szerezve a következő szintre való lépéshez. Az együttjárás ideje alatt teljes figyelmüket egymásnak szentelhetik, átadhatják magukat a rózsaszín lebegésnek. A házasságkötés után megszületnek, mint házaspár és mikor gyerekeik világra jönnek, velük együtt nőnek bele a szülői hivatásba. A mozaikcsaládoknál ez a folyamat gyakorlatilag fordítva zajlik. Létük egy másik család széthullásával kezdődik, vagyis esetükben két olyan ember találkozik, akik közül legalább az egyik már volt házas és jó eséllyel születtek gyermekei az előző kapcsolatból. Vagyis a felek nem tiszta lappal indulnak, még akkor sem, ha a korábban elkötelezett fél érzelmileg teljesen lezárta az előző kapcsolatot. Volt házastársa és gyerekei továbbra is komoly befolyással vannak életére, új partnerkapcsolatára; nem tudja és nem is függetlenítheti magát tőlük. Így az új társnak ezzel a „csomaggal” együtt kell párját felvállalni és mindennapjaikat is ennek fényében kell megszervezni. Nemcsak a romantika szorul háttérbe az ilyen pár életében, de a feladataik is hatványozódnak. Azon túl, hogy párkapcsolatukat el kell mélyíteniük, ezzel egy időben, különböző új szerepekbe is bele kell helyezkedniük, valamint közös életük alapjait is le kell fektetniük. Míg egy hagyományos családban mind a család határai, mind pedig a szerepek világosan meghatározottak, addig a mozaikcsaládok esetében korántsem egyértelmű, ki tartozik bele az új családba, ki nem és ki milyen szerepben van jelen benne. A szerepelvárások is tisztázatlanok. A mostohaszülők jogait és kötelességeit nemcsak a családjog nem definiálja, de a köztudatban is meglehetősen ellentmondásos kép él róluk. Egyszerre várják el tőlük, hogy azonnal vérszerinti szülőre jellemző érzelmi és felelősségbeli viszonyulást alakítsanak ki mostohagyerekeikkel szemben, ugyanakkor a nevelésükbe egyáltalán ne szóljanak bele. Ugyanígy a mostohagyerekek, mostohatestvérek, féltestvérek és nem vérszerinti „nagyszülők” helyzete is meglehetősen kaotikus, a velük szemben támasztható szerepelvárások ugyancsak nehezen megfoghatóak. Mindez abból a vitathatatlan tényből adódik, hogy a mozaikcsaládtagok általában „készen kapják” egymást, nincs közös történetük, és sok esetben olyan pozícióba kerülnek, ami már eleve foglalt.[3]

A társadalmi elvárások, a tisztázatlan határok, a szövevényes kapcsolatrendszerek, átláthatatlan rokoni szálak csak a jéghegy csúcsát képezik, amikor a mozaikcsaládokat érintő nehézségekről beszélünk. Hétköznapjaik jócskán megterhelődnek olyan problémákkal, kihívásokkal, fejtörést okozó és komoly alkalmazkodást igénylő feladatokkal, amik a hagyományos családok számára ismeretlenek. Fischer Eszter (2005) nyomán azt mondhatjuk, a mozaikcsaládok alapvető érdeke, és sikerességük, fennmaradásuk záloga, hogy az előző kapcsolat megromlásának és felbomlásának sérelmeit minden érintett képes legyen feldolgozni, utat nyitva egy egymást tiszteletben tartó együttműködésnek a gyerekek érzelmi és szociális nevelése érdekében. A vérszerinti szülők ugyanis, bár házastársként megszűnnek létezni, mint a gyerekek szülei, örökre összekapcsolódnak. Ez azonban egy messze túlidealizált kép. A gyakorlat azt mutatja, hogy a mozaikcsaládok hétköznapjait nagymértékben megterhelik az előző kapcsolatból cipelt, sokszor „élve eltemetett” sebek, amik jelentősen befolyásolják a felek egymáshoz és közös dolgaikhoz való viszonyát. Azt hiszem, csak kevéssé kell elengednünk a fantáziánkat ahhoz, hogy elképzeljük, mit jelenthet ez a mindennapokban, ha csak a láthatásra, a tartásdíjra, a gyerekekre gyakorolt érzelmi hatásra gondolunk. Még akkor is, ha a volt házastársak egymás iránti negatív érzései közönybe, jó esetben tiszteletbe fordultak, a mindennapok megszervezése, levezénylése komoly kompromisszumokat követel, nem beszélve az ünnepekről, amik nemegyszer inkább a stressz és fájdalmas lemondás napjai, nem pedig az örömteli töltekezésé. (Fischer, 2005)[4]

A fenti összehasonlításban a teljesség igénye nélkül, ugyanakkor a lehető leglényegretörőbben szerettem volna bemutatni azt a sajátos társadalmi vákuumot, embert és kapcsolatot próbáló helyzetet, amiben a mozaikcsaládok léteznek. Minden családnak, így a mozaikcsaládnak is megvannak a fejlődési szakaszai a kialakulástól kezdődően, végigjárva a családi életciklusok feladatokkal és növekedési lehetőséggel teli egymást követő lépcsőfokait. Ugyanakkor, ha egy szemléletes hasonlattal akarnék élni, azt mondanám, míg a hagyományos családok 5000 méteres síkfutásban indulnak, addig a mozaikcsaládokra 5000 méter akadályfutás vár, esőben, ellenszélben. Mindenki, különösen a gyerekek számára nehéz belesimulni ebbe az új élethelyzetbe. Általában a felnőttek arra törekszenek, hogy megóvják őket a válás, az újraházasodás okozta sokktól, sérülésektől, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Korától, érettségi szintjétől függően minden gyerekben maradandó nyomot hagy az elsődleges családja széthullása, és nem kevés belső küzdelmet jelent a szülei új kapcsolatának, az új kapcsolattal érkező új „rokonoknak” az elfogadása sem.

Kamasz a mozaikcsaládban

Mielőtt rátérnénk arra, hogy a válás, új kapcsolatba lépés és az újraházasodás hogyan befolyásolja a kamaszkor lefolyását, röviden tekintsük át a serdülőkor általános jellemzőit. A serdülőkor[5] az ember személyiségfejlődésének legintenzívebb és bizonyos értelemben legjelentősebb szakasza. A serdülőnek nem kevesebb a feladata, minthogy érzelmileg leváljon szüleiről, nemi identitását, szerepét meghatározza és beépítse a személyiségébe, illetve hogy megtalálja helyét a társadalomban, hivatást válasszon. (Frenkl, 2011)[6] Bizony a fenti kérdésekre adható válaszokat nem adják ingyen. Minden addigi igazság, szabály, feltételezés megkérdőjeleződik, az ember úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj, elveszítette a viszonyítási pontokat, iránytű nélkül kóvályog a dzsungelben. Erikson (1957)[7] ezt a korszakot a „pszichoszociális öndefiníció” korának nevezi, amikor a serdülő „valódi önmagát” keresi, a helyét a világban. Az elbizonytalanodás, a „régi utak már nem járhatóak, de az újra még nem találtam rá”- érzése igazi krízisállapotot hív életre. Ennek az önmagában is nehéz periódusnak az elviselését, leküzdését nem könnyítik meg a mindent átható hormonális változások sem. A szembetűnő fizikai változások elfogadása, a biokémiai folyamatok által stimulált ösztönkésztetések és a velük való küzdelem, az önmegismerés és az ebből a tudásból való választások sora meglehetősen sok belső szorongással, feszültséggel jár a serdülő számára. Érthető tehát, hogy a kamasz minden lehetséges módon megpróbálja ezt a belső vulkánt kicsatornázni.

Ha a fent leírtakat megvizsgáljuk a családtagok szemszögéből is, azt látjuk, hogy a másik oldalon sem okoz kevesebb fejtörést és szenvedést ez a felkavaró időszak. Egyetlen szülő sem arról álmodik, hogy a gyerekkor bálványából, egyik napról a másikra közellenséggé váljon, akinek sosem lehet igaza. Azt sem lehet könnyű elfogadni, amikor a gyerekünk más példaképeket választ, másokba helyezi bizalmát, főként, ha a választása aggodalomra ad okot. És még a legtájékozottabb, leginkább rendben lévő szülők számára is érthetetlen és kínzó lehet végigélni tinédzserkorú gyerekük dühkitöréseit, logikátlannak tűnő lázadásait és éles kritikába bújtatott elszakadási törekvéseit. A nagyzásos hóborttal küszködő serdülővel szemben a realitáskontrollt képviselni, a magába forduló tinédzsert megközelíteni, a látszólag lusta, elhanyagolt fiatalt motiválni és bevonni, a bonyolult gondolatfüzéreket szövögető, mindenre rákontrázó kamasszal zöldágra vergődni, a mindent fehérnek, illetve feketének látó, önmagát sanyargató, másokat megítélő erkölcscsősszel megláttatni, hogy a színek elfogadása nem önfeladás és jellemhiba, hanem valós érték is lehet, nem kis kihívás. Főként úgy, hogy a szülők sem tökéletesek és nekik is megvannak a maguk nehézségei. Ráadásul minden kamaszt nevelő szülő számára a legnehezebb feladat az lehet, hogy felismerje, ha gyereke viselkedése és problémái meghaladják a serdülőkor amúgy is patológiás állapotra emlékeztető jellemzőit és segítséget kérjen.

Sokan sokféle módon próbálták a kamaszkor viharait, a szülő-kamasz konfliktus okait magyarázni, de abban mindannyian egyetértettek, hogy a serdülőkor nehézségeit leegyszerűsítés lenne kizárólag az időszakot kísérő endokrin változásokra fogni. A különböző kutatások azt bizonyították, hogy számos más tényező is befolyásolja a módot, ahogy egy fiatal megéli a kamaszkort. Ezek közül fontosnak tartom kiemelni a biztos családi háttér jelentőségét, a koragyermekkorban átélt kielégítő tárgykapcsolatot és a megfelelő szerepminták jelenlétét, amik az azonosulást segítik. Vagyis azok a körülmények, amik a fiatal kamaszkorát meghatározzák, a kamaszkor megélésére, kríziseire is komoly hatással vannak. Nem csoda, ha a válás, az újraházasodás, a mozaikcsalád-lét a maga képlékeny határaival, szövevényes kapcsolatrendszerével, nehezen meghatározható szerepeivel olyan körülményeket teremt, amelyek további árnyalatokkal színezik a fent leírt kamaszkorra jellemző sajátosságok sorát.

A serdülőkorban átélt válás, illetve újraházasodás veszélyeiről, velejáróiról a Bognár – Telkes (1986) szerzőpáros ír nagyon szemléletesen A válás lélektana című könyvében: „A felnőtt szerepek meghódítása nem egyenes vonalú folyamat, hanem állandó oda-vissza mozgásból áll. A serdülőnek ahhoz, hogy a felnőtt szerepeket minél több helyzetben kipróbálja, újra és újra vissza kell térnie a korábbi biztonságos gyerekszerepbe. […] Ha a serdülő nem érzi maga mögött a család nyújtotta biztonságot, nem tudja saját üteme szerint váltogatni a gyermek és a felnőtt szerepeit: vagy „gyermek” marad, és nem indul meg, illetve erősen késik a szülőkről való érzelmi leválás, vagy ellenkezőleg, élesen szakít gyermekszerepével, szimbolikusan vagy ténylegesen elhagyja a családját. Az érési tempó ilyen zavarai mellett további veszélyeztető tényező, hogy a válás során megszűnik az a korábbi családi szerkezet, amely a serdülő viselkedésének ellenőrzését, közvetett, vagy közvetlen szabályozását biztosította. Az életkorra jellemző intenzív szexuális és agresszív késztetések így könnyen parttalanná válhatnak.” (Bognár 1986,100)[8]

Köztudott, hogy a kamaszok gondolatainak túlnyomó része a szexualitás, a párválasztás körül forog. Ugyanakkor a nemi szerepek gyakorlása ebben az életkorban főként az önismeretről szól. A párkapcsolatok lehetőséget biztosítanak a fiataloknak arra, hogy mind teljesebb képet nyerjenek önmagukról, vágyaikról, preferenciáikról. Ez a folyamat elengedhetetlen ahhoz, hogy felnőtt életükben képesek legyenek nekik megfelelő párt választani és tartós kapcsolatot kialakítani vele. Így az is érthető, hogy szüleik válása esetén leginkább ezen a területen sérülhetnek. Személyes tapasztalataim is alátámasztják Bognár és Telkes (1986) azon megállapítását, miszerint a válás okozta szorongások a serdülő számára a párkapcsolatok terén sűrűsödnek. Fischer Eszter (2005) könyvének előszavában arról ír, hogy a mai kamaszok, meglepő módon nagyon konzervatív képet dédelgetnek magukban a családról. Ha jövőbeni terveikről kérdezik őket, szinte száz százalékban úgy nyilatkoznak, hogy felnőtt életüket házasságban, gyerekekkel, kiegyensúlyozott anyagi viszonyok között szeretnék élni. (Fischer 2005,7) Amikor szüleik elválnak, ez az idealizált kép törik össze. Mivel életkorából és aktuális életfeladatából adódóan ez a kamasz számára központi kérdés, alapvetően rendíti meg hitét a házasságban és talán saját magában is. Bognár és Telkes (1986) rámutat arra is, hogy ennek a törésnek a következményei hosszú távúak. Gyakori jelenség az, hogy szülei válásának átélése után a serdülő kijelenti, hogy ő sosem köt házasságot, vagy ha köt is, soha nem lesznek gyerekei. Ennek fő oka az, hogy elveszítette biztonságérzetét, megingott benne az a belső bizonyosság, hogy valami lehet örök, hogy valami lehet olyan érték, amit az ember sosem hagy veszni, ami a létezése alapja. Saját bőrén tapasztalja a válás minden lelki és gyakorlati következményét, és magát is és leendő gyerekeit is meg akarja kímélni a család felbomlása okozta elkerülhetetlen fájdalomtól, veszteségtől.

Mivel a serdülőkor praktikusan a dackorszakban átélt ödipális krízis újraéledése, megoldása is hasonló lelki folyamatok mentén bontakozik ki, vagyis az azonos nemű szülővel való azonosulás kulcsfontosságú a sikeres megküzdést illetően. Ennek viszont egy válási helyzetben megvannak a maga rejtett veszélyei. A szülővel való azonosulás egy sikertelen párkapcsolatban, alapjaiban ingathatja meg saját vonzóságába, értékébe vetett hitét és komoly válságot okozhat párkapcsolati próbálkozásaiban is. (Bognár 1986,101) Stefanie Glaschke (2013) Judith Wallerstein 1980-ban kezdődő és 2002-ig tartó, „válási árvák” életét nyomon követő longitudinális vizsgálataira hivatkozva megerősíteni látszik a fenti feltevést, ugyanis az eredmények kimutatták, hogy a szülei válásakor serdülőkorban lévő fiatalokat ért negatív hatások idővel erősödnek, aminek következtében „kielégíthetetlen éhség él bennük a kapcsolatokra”. (Glaschke 2013,138) Ebből adódóan általában korábban kötnek házasságot, mint az ép családban felnövő kortársaik és körükben lényegesen gyakoribb a válás is. Kapcsolatteremtésüket, párválasztásukat a tudatosság helyett a kudarctól való félelem motiválja, és Wallerstein szerint komoly „bizalmi válságban szenvednek” (Glaschke 2013,139), ami azt jelenti, hogy párkapcsolatukat az állandó gyanakvás, félelem, bizalmatlanság jellemzi. Félnek a csalódástól, de önmaguk állhatatosságában, kitartásában sem bíznak. Mind magukról, mind a párkapcsolatokról meglehetősen negatív képük van. (Glaschke 2013,139)[9]

A mozaikcsalád-lét „sikeres válás” (Fischer 2005,8)[10] esetén is számos kihívást rejt a serdülők nevelésével kapcsolatban. Néhány fontos kérdéskört kiemelve próbálok erről átfogó képet nyújtani. A gyermek és a mostohaszülő nemétől függetlenül a legáltalánosabb nehézség, a mozaikcsaládban élő kamasszal kapcsolatban a nevelés kérdése. Mint azt már fentebb Bognár Gáborra és Telekes Józsefre (1986)[11] hivatkozva kiemeltem, a család felbomlásával fellazulnak a keretek és a határok. Ha a szülők saját háborújukkal vannak elfoglalva, a kamasz viselkedése kicsúszhat az irányításuk alól és súlyos, önsorsrontó következményekkel járhat. A tinédzser elszakadási törekvéseinek lényegi eleme a lázadás, a szabályok tesztelése, a határok feszegetése. Ha a szülők közötti nevelésre vonatkozó szövetség nem elég erős, a kamasz biztosan meg fogja találni a kiskapukat és rést üt a pajzson. Élettapasztalat és kellő bölcsesség híján csak rövidtávú céljait veszi figyelembe és ennek megfelelően cselekszik, felhasználva minden kínálkozó eszközt. Így nemcsak a szülők használhatják a gyereket egymás elleni fegyverként, a serdülő is kijátszhatja egymás ellen a szülőket, ha a pillanatnyi érdeke úgy kívánja. A „húzd meg és ereszd meg”, a korlátozás és a szabadon hagyás közötti egyensúlyt csak akkor tudják a szülők fenntartani, ha az egymás közötti ellentmondásos viszonyt a gyerek érdekében stabilizálni tudják. A nevelés szempontjából a „mostohaszülő” sincs könnyű helyzetben. Fischer (2005)[12] és a Krähenbühl, Jellouschek, Kohaus-Jellouschek, Weber szerzőnégyes (2007)[13] példáiból is jól látjuk, mennyire pengeélen táncoló helyzet az övé. Komoly feladat számára, hogy kellő mértékben társa legyen párjának a volt házasságból származó gyereke nevelésében, ugyanakkor ne próbálja átvenni a különélő szülő szerepét. Kisebb gyermek esetében ez az egyensúlyozás meglehetősen nehéz, viszont a kamasz az esetleges „határátlépéseket” azonnal és ellentmondást nem tűrően jelzi, amikor azt kiabálja: „Nem vagy az anyám/apám! Nekem te nem parancsolsz!” Ha a kapcsolat régebbi keletű, vagyis már a kamaszkor előtt kialakult és megszilárdult, akkor is lehetnek ilyen nehézségek, de friss kapcsolat esetén borzasztóan nehéz egy „mostohaszülőnek” közel kerülni a kamasz gyerekhez, aki éppen a családról való érzelmi leválás időszakában van. Mindezt a „mostohaszülő” esetleges tapasztatlansága és a közös történet hiánya sem könnyíti meg. A „mostohaszülő” emiatt gyakran tekintheti a korra jellemző normálisnak tekinthető viselkedést a kamasz személye elleni támadásának, a válás káros következményének vagy neveletlenségnek. Ebben az esetben a házastársak közötti teherbíró kapcsolat, illetve erős szövetség a fő kezelési szempont. (Fischer, 2005,82)

A „mostohaszülő” és a „mostohagyerek” nemétől függően egyéb jellegzetes nehézségek merülhetnek fel. A „mostohaanya” és a „mostohalány” esetében kamaszkorban a nőiesség és az ezzel kapcsolatos rivalizálás okozhatja a fő problémát. Míg a hagyományos („intakt”) családban a serdülőre leginkább a szülőktől való távolodás a jellemző, addig elvált családok esetében ez a leválás gyakran akadályozott. Normál esetben a szülőknek való érzelmi hátat fordítás előfeltétele annak, hogy a serdülő képes legyen minden szempontból meghatározni önmagát. Ennek az elutasításnak az intimitás, a testi érintés korlátozása is része. (Fischer 2005,87) A kamaszkorú lány hirtelen szégyellőssé válik, nem engedi, hogy ölelgessék és apja legártatlanabb bókjait is felháborodással fogadja. Bár a szülők számára ez egy nehezen elviselhető időszak, a kamasz személyiségfejlődésének fontos része, az egészséges felnőtté válás záloga. (Fischer 2005,88) Elvált szülők esetében ez a folyamat több helyen is elakadhat, sérülhet, bár ez egyáltalán nem törvényszerű. Mindenesetre meglehetősen nehezített. Az apját ritkán látó kamaszlány esetében fennáll a veszélye annak, hogy az apa, a hirtelen megnőiesedett lányát felnőtt nőnek kijáró figyelemmel kezdi ebben az időszakban kezelni. Ettől a ténytől a tinédzserlány szinte megmámorosodik és sütkérezik apja gyönyörködő tekintetében. Ahelyett, hogy ellenkező nemű kortársaira koncentrálná érzelmeit és figyelmét, egyre inkább elmerül apjával való, addig soha nem tapasztalt intim kapcsolatában. (Fischer 2005,90) Azontúl, hogy felnőttként mindez komoly párkapcsolati problémákat okozhat a serdülő számára - mindig olyan partnert keresve, aki elérhetetlen – jelentősen megterhelheti az apa új partnerkapcsolatát, házasságát is. Fischer Eszter életből vett példáiban azt láthatjuk, hogy ez az apa-lánya közötti abnormális szeretetkapcsolat a lehető legváltozatosabb formákat öltheti, kitúrva az igazi társat valódi helyéről: a kamaszlány vasalja apja ingeit, ül mellette az autóban elől, főzi neki a vacsorát, naphosszat ölelgeti; az apa várja a lányát érettségi után az iskola előtt, sétál vele karonfogva, melltartót vásárol vele, viszi magával üzleti útra, és még hosszan sorolhatnánk. Ennek a felettébb bizarr, sok fájdalommal, megaláztatással járó helyzetnek az egyedüli megoldása az őszinte kommunikáció. Vagyis a házastársaknak tudniuk kell nyíltan beszélni a problémáról, a férjnek meg kell hallania a feleség aggályait, és a kamaszlány felé pedig egyértelműen jeleznie kell, hogy az apjaként rá nem, mint nőre, hanem mint felnőtté váló gyerekére néz. Egyértelműen ki kell fejeznie azt is, hogy a felesége helye foglalt és átvehetetlen. (Fischer 2005,93)

Nem könnyebb a helyzete egy „mostohaapának” sem a „mostohafiával”. Az ő esetükben is rivalizálásról van szó, de náluk mindez a hatalomról szól. A „ki az úr a háznál” ebben az életkorban erőteljesen előtérbe kerül az önmagát már felnőtt férfiként megélő tinédzserfiú számára. A válás után a talán még gyerekfiú valószínűleg erős támasza volt anyjának, átvette apja szerepét. Minél hosszabb ideig tartott a különélés szakasza a házasság felbomlása után, annál nagyobb trauma volt a gyerek számára, amikor az új partner kitúrta ebből a pozícióból. Serdülőkorban a szerepeit gyakorolva, identitását keresve elementáris erővel éledhetnek újjá ezek a sérelmek és kezdődhet el egy markáns hatalmi harc. (Fischer 2005,94) Ugyanakkor a fiúk esetében az azonosulás problematikájával is foglalkoznunk kell. A férfivá válás folyamatában a követendő minta meghatározó, és az apjától különélő tinédzserfiú esetében jelentős zavart szenvedhet. Meghatározó lehet ebben a vérszerinti apával való kapcsolat milyensége, a „mostohaapával” szembeni érzések, előítéletek, a közös pontok. Ezen felül, véleményem szerint, fiúk esetében az anya szexualitásával való szembesülés ugyancsak megzavarhatja a serdülő fiú viszonyulását a másik nemhez, a szexualitáshoz. A kamaszok ritkán képesek elfogadni, még vérszerinti szüleik együttélése esetén is, hogy a szülőknek, az ő korukban vannak ilyen irányú igényeik és azt ki is elégítik. Ez a tény egy friss szerelem, új házasság esetében még látványosabb, így még nehezebben feldolgozható a gyerek számára. (Bognár-Telkes 1986,174)

Ellentétes nemű „mostohaszülő” és „mostohagyerek” esetében az intimitás jelentheti a legjelentősebb problémát. Egymásnak gyakorlatilag idegen emberek között, még ha azonos neműek is, komoly nehézséget okozhat a hétköznapi életben a teljes összezártság, az egymás előtt való élés. Senki nem tud olyan zavartalanul, természetesen élni, ahogy azt vérszerinti családtagjaival tenné. Hogy milyen ajtók vannak nyitva, illetve csukva, hogy ki hova mehet be és mikor, kiemelt szerepet kapnak egy mozaikcsalád életében. A fürdőszoba használata, a saját szoba nyújtotta intimitás sokkal inkább szabályozott, mint a hagyományos családokban. El lehet képzelni, hogy ellenkező nemű „idegenek” esetében, ráadásul úgy, hogy a gyerek éppen serdülőkorban van, mennyire érzékeny területté válnak ezek a kérdések. Annak a ténynek, hogy a nevelőszülő és a nevelt kamaszgyerek ellenkező nemű, számos egyéb kellemetlensége is lehet.

A kamasz nemritkán szexuális vonzalmat érezhet „mostohaszülője” iránt, ami rengeteg szorongást okozhat és elfojtása sok konfliktust idézhet elő. (Bognár-Telkes 1986,174) Ha ez a vonzalom kölcsönös, a probléma tovább fokozódhat, és szélsőséges esetben szexuális abúzussá fajulhat. Krähenbühl és munkatársai (2007) statisztikai adatokra hivatkozva azt állítják, hogy szexuális zaklatás jóval többször fordul elő mozaikcsaládokban, mint „nukleáris családokban”. Visher (1995) kutatásai alapján úgy látják, az intimitás és a szexualitás a pótszülő, illetve a nevelt gyerekek, valamint féltestvérek esetében különösen érzékeny és kényes téma. Elismerik, hogy a nukleáris családokban is jelen van az erotika és a szexualitás az ellentétes nemű szülő és gyereke között, de azt is hangsúlyozzák, hogy „ez természetes és semmi köze az abúzushoz”. Krähenbühl (2007,87) Ugyanakkor azt is kiemelik, hogy „a nukleáris családban az inceszt-tabu elsősorban biológiai alapú, de kulturálisan is beágyazott normaként bizonyos védettséget jelent a problematikus zaklatással szemben.” Mindez „segít megtartani a generációk és alrendszerek határait a szexualitás és intimitás terén.”(Krähenbühl 2007,87) A mozaikcsaládokban nincs ez a biológiai korlát, mivel a „mostohaszülő”, „mostohagyerek”, „mostohatestvérek” között nincs vérségi kötelék, emiatt lehetséges, hogy különösen a mostohaapákat és nevelt lányaikat érinti a „szexuális zaklatás”, „szexuális abúzus”. Amerikai statisztikai adatokra támaszkodva azt állítják, hogy hatszor gyakrabban fordul elő mostohagyerek kárára elkövetett szexuális zaklatás, mint vérszerinti gyerekkel szemben. (Krähenbühl 2007,87) Mindezeket figyelembe véve azt mondhatjuk, ez egy olyan téma, ami kiemelt figyelmet kell, hogy kapjon a mozaikcsaládokat illetően, hisz a válással és újraházasodással járó traumák negatív hatásai meg sem közelítik azt a lelki és személyiségbeli sérülést, amit egy ilyen abúzus elszenvedése okozhat. Mindazonáltal tapintatosan és körültekintően kell az egyes eseteket kezelni, hisz az ok nélküli rágalmazás, a megbélyegzés okozta károk is jelentősek lehetnek egy amúgy is nehéz helyzetben lévő mozaikcsalád esetében.

Ugyanakkor Fischer (2005) nyomán azt is látnunk kell, hogy serdülőkorban a mozaikcsalád-lét nemcsak nehézségeket, veszélyeket rejt. Gyakran előfordul, hogy a szüleitől távolodó kamasz számára a mostohaszülő igazi bizalmassá, „szövetségessé” válik. Természetesen ez többnyire csak akkor lehetséges, ha a kapcsolat már a serdülőkor előtt kialakult, megszilárdult. Ilyenkor viszont mostohagyerek és mostohaszülő nagyon közel kerülhet egymáshoz, ami hatalmas támasz a serdülő számára kavargó érzései, furcsa gondolatai, addig ismeretlen vágyai, késztetései megértésében. Ennek az újszerű közeledésnek egy bizalmi, de ugyanakkor érzelmileg nem túlfűtött kapcsolat az alapja. Míg a szülő képtelen gyereke kísérletezéseit, szenvedését „érzelemmentesen” szemlélni és túlzottan, a kamasz számára terhes mértékben bevonódik, addig a mostohaszülő „egyensúlyát nem veszélyezteti a gyerek problémája”. (Fischer 2005,96) Fischer Eszter példáiból azt látjuk, hogy harmonikus kapcsolat esetén a mostoha olyan helyzetekben tud segíteni, amik segítség híján, vagy a szülő indulatos, kétségbeesett hozzáállása esetén komoly negatív végkifejlettel járhatnak. A tinédzser egy „idegentől” könnyebben elfogadja az iránymutatást, a fejmosást, mert beszélgetésüket nem itatják át az indulatok, érzések. Fischer Eszter nagyon szépen összefoglalja egy ilyen kapcsolat előnyeit, amikor a következőket írja: ”Ez a bizalomteli, de kellemesen hűvös viszony mindenkinek üdítő lehet a családban; a gyereknek, hogy van a közelében olyan felnőtt, akivel nem kell érzelmileg túlfűtött csatározásokat folytatnia; a mostohának, hogy végre egyértelműen független, önálló kapcsolatra léphet a gyerekkel, és éppen neki van alkalma megtapasztalni a gyereknek azt a tárgyilagos, értelmes, kellemes oldalát, amely a szülők előtt ebben az időben el van zárva; és végre az szülő is átélheti, hogy partnere valódi segítséget nyújt neki a gyereknevelésben.” (Fischer 2005,97) A magam részéről még annyival egészíteném ki ezt az összefoglalót, hogy a szülő számára az is megnyugvás lehet ebben a felkavaró időszakban, hogy gyermekét biztonságban tudhatja. Biztos lehet benne, hogy gyereke, ha úgy érzi, bajban van, egy felelősségteljes emberhez fordulhat, aki megtartja akkor is, amikor a szülőnek kevés ráhatása van gyermeke életére, az őt ért hatásokra, eseményekre.

A fenti összefoglalóban láthattuk, hogy a válás, az újraházasodás milyen speciális, nukleáris családok számára ismeretlen kihívásokkal, nehézségekkel terheli meg a kamaszkor amúgy is forrongó időszakát. Azt is egyértelműen ki kell jelentenünk, hogy ebben a megterhelő időszakban minden létező segítséget meg kell adni az érintett családoknak. Ezért tartom fontosnak, hogy mentálhigiénés középiskolai tanárként, aki ideje nagy részét a tizenéves generációval tölti, kiemelten foglalkozzak a témával és a segítségnyújtás lehetőségeivel. A következőkben azokat a módokat szeretném számba venni, amik egy középiskolai tanár rendelkezésére állnak, hogy szükség esetén hathatós segítséget nyújtson a hozzá forduló kamaszoknak és mozaikcsaládjaiknak.

A segítségnyújtás lehetőségei

1.) Önismeret, önelfogadás elősegítése osztályfőnöki órán, iskolai programok keretében

Azt senki sem vitatja, hogy a helyes önismeret, a belső világunkkal való intenzív, élő kapcsolat, az önelfogadás minden élethelyzetben, létállapotban alapvető fontosságú a kihívásokkal való megküzdésben. Mindez igaz a serdülőkorra is, sőt, úgy vélem, ez az első olyan életszakasz, amikor az ember először próbálja igazán megérteni önmagát, és megtudni, hogy ki is ő valójában. A szorongás, a gátlások, a bizonytalanság és a bűntudat, amik a fő kísérőjelenségei ennek a periódusnak könnyen vakvágányra vihetik az embert, csakúgy, mint a nem megfelelően megválasztott referenciaközeg. Ezért úgy gondolom, osztályfőnökként nemcsak lehetőségünk, de kötelességünk is minden elérhető eszközzel segíteni a kamasz önmegismerési folyamatát és jó mederben tartani. Ehhez jobbnál jobb könyvek, segédanyagok lehetnek segítségünkre. Osztályfőnöki praxisomban számos tinédzserkorral kapcsolatos könyv tematikáját használtam fel a legfontosabb kérdéskörök átbeszéléséhez, kiscsoportos feldolgozásához, valamint jó néhány önismereti játékot bevetettem ugyanezen célból. A teljesség igénye nélkül álljon itt pár hasznos írás, amit osztályfőnökként felhasználhatunk:

- Andrew Matthews (2003) Legyél boldog tinédzser! Varázsládika Kiadó

- John Powell (1998) Miért félek attól, aki vagyok? Vigília Kiadó

- John Powell (1998) Miért félek a szeretettől? Vigília Kiadó

- Dr. Pálhegyi Ferenc- Bruno Schwengeler (2003) Mennyit érek? Ethos Kft.

- Dr. Henry Cloud- John Townsend (2006) Randikalauz Harmat Kiadó

- Varga Péter (2013) Spilhózni Magánkiadás

A következő honlapokon színvonalas önismereti játékokat találhatunk:

- http://www.drama.hu/jatektar

- http://mek.oszk.hu/08900/08969/08969.pdf

- http://fszk.hu/dobbanto/szakmai_anyagok/Diaktamogato_3.pdf

- http://www.laborciskola.t-online.hu/tartalom/TAMOP/belso_innovacio/kamasz.pdf

Frontális munkában a mozaikcsaládok serdülőkori gondjairól részletesen beszélni szinte lehetetlenség, és nem is érdemes, de az általános önismeret fejlesztése akkor is segíthet ezeknek a problémáknak az enyhítésében, ha specifikusan nem is tudunk ránézni a gyerekek életkörülményeikre. Ha a közös önismereti munka során megszületik a kamaszban valamiféle bizalom a tanára felé, akkor továbbléphetünk a következő szintre, a személyes, négyszemközti beszélgetésre, amihez mentálhigiénés segítőként remek eszközünk van.

2.) Segítő beszélgetés

Annak érdekében, hogy a segítő beszélgetés tükrözéses technikáját megfelelően és hatékonyan tudjuk alkalmazni a hozzánk forduló, mozaikcsaládban élő kamasz gondjaival kapcsolatban, alapvető fontosságú, hogy a serdülőkor általános jellemzői mellett a lehető legátfogóbb képünk legyen a mozaikcsaládok sajátosságairól, egyedi nehézségeiről. Ennek érdekében rendkívül fontosnak tartom, hogy a segítő képezze magát a témában, beleássa magát az e tárgykörben hozzáférhető szakirodalomba. Ezen írás első két részének is az volt a célja, hogy egyfajta rálátást adjon a mozaikcsaládokban élők életére, hogy gondolkodásra sarkalljon. (Segítői készségeink fejlesztésére Gerard Egan (2011) A képzett segítő című könyve és munkafüzete nagyon hasznos lehet.) A mozaikcsaládban élő kamasszal folytatott segítő beszélgetés lehetőséget nyújt a fiatal számára, hogy mint egy tükörben, rátekintsen érzéseire, problémáira és megértse, feltárja annak okait. Közben, úgy vélem, a segítőnek arra is alkalma nyílik, hogy megvilágítsa az érem másik oldalát és arra ösztönözze a kamaszt, hogy a másik szempontjából is körüljárja az adott problémákat. A segítői kapcsolat során a segítő jó eséllyel meg tudja ítélni, hogy elegendő-e az ő közreműködése az elakadás feloldására, a nehézségek kiküszöbölésére, vagy egyéb szaksegítségre (gyermekjóléti szolgálat, pszichológus, szociális munkás, stb.) is szükség van a veszélyek elhárítására, a folyamat egészséges lefolyásának az elősegítésére.

3.) Szülő – tanár konzultáció

A segítő beszélgetés során feltárulhatnak olyan problémák, amik a szülők, mostohaszülők bevonása nélkül megoldhatatlanok. Ilyen esetben, természetesen a fiatallal való előzetes egyeztetés után, szükségessé válhat, hogy a segítő pedagógus találkozzon a mozaikcsalád felnőtt tagjaival. A megbeszélés során, a titoktartás elemi szabályait szem előtt tartva, tájékoztatni kell a „szülőket” a kamasz állapotáról, nehézségeiről és lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a szülők megfogalmazhassák saját gondjaikat, dilemmáikat. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a szülők abszolút nincsenek tisztában a serdülőkor jellemzőivel, a mozaikcsalád-lét sajátosságairól nem is beszélve. Mindkettőnek inkább elszenvedői, mint tudatos irányítói. Úgy vélem, ha kellő információ birtokába jutnának, kevésbé szenvednének tőle és hatékonyabban tudnák kezelni a hétköznapok konfliktushelyzeteit. Ennek érdekében, a probléma súlyosságától függően, többféle alternatívát kínálhatunk fel az arra nyitott szülőknek, mostohaszülőknek. A szülőkkel folytatott folyamatos konzultáció, az ismeretek átadása, emészthető, de szakmai szempontból kifogástalan olvasmányok ajánlása (Fischer Eszter: Modern mostohák; Stefanie Glascheke: A patchwork család; Dr. Ross Campbell: Dühöngő Ifjúság; Gary Chapman: Kamaszokra hangolva), a közösen gondolkodás hathatós segítséget jelenthet a kamaszkor örvényeiben vergődő, de amúgy „egészséges” mozaikcsaládnak. Válságosabb esetben a családterápia, családállítás megoldást jelenthet. Ugyanakkor az önsegítő csoportok, mozaikcsalád klub ajánlása szintén előrevivő lehet a család és a kamasz szempontjából.

A mindennapi életet és a fellelhető, többé-kevésbé megbízható statisztikai adatokat figyelembe véve azt mondhatjuk, a mozaikcsaládok száma évről évre rendkívüli mértékben nő. Nem rugaszkodunk el túlzottan a valóságtól, ha azt mondjuk, valószínűleg manapság többen érintettek benne, mint ahányan nem. Ugyan a társadalom sokkal lassabb ütemben képes elfogadni és kezelni ezt a jelenséget, mint az üdvözítő lenne, nekünk, segítő foglalkozásúaknak meg kell próbálnunk mind hozzáállásunkban, mind pedig tájékozottságunkban lépést tartani a való élettel, hiszen minden bizonnyal szakterületünktől függően, nap mint nap találkozhatunk különböző életkorú és beállítottságú mozaikcsaládtagokkal. Annak érdekében, hogy valóban segítségükre lehessünk, el kell mélyednünk életkorukból, élethelyzetükből, aktuális életfeladataikból adódó jellegzetes problémáikban. Ez a cél motivált, amikor középiskolai tanárként, az általam leginkább ismert korcsoport szempontjából próbáltam megközelíteni a mozaikcsalád kérdéskört. Úgy tapasztalom, mozaikcsaládtagként és mentálhigiénés segítőként, hogy a hagyományos családban élő embereknek elképzelésük sincs arról, mennyivel másabb az élet egy mozaikcsaládban; mennyivel több energiaráfordítással lehet jól működtetni és mennyivel több konfliktusforrás rejlik benne. Sok-sok egymással gyakran ellentétes érdeket kell összesimítani, megtalálva a legoptimálisabb megoldást mindenki számára. A hétköznapok szintjén ez rengeteg kompromisszumkötést jelent, ami lelkileg gyakran kimondhatatlanul megterhelő és szétfeszítő. Sajnos erre az életformára senki sem készíti fel az embereket. Nincsenek általánosan elfogadott támpontok, sémák, szabályok. Nincs praktikusan semmi, ami megkönnyíthetné a mozaikcsalád létrejöttét és végigkísérné életciklusain, úgy segítve lezajlásukat, hogy az gazdagító legyen. Emiatt vállalkoztam arra, hogy ha az egész folyamatot nem is, de legalább egy szakaszát, nevezetesen a kamaszt nevelő mozaikcsalád életciklusát a lehetőségekhez képest a legalaposabban bemutassam, a lehető legtöbb szempontból. Meggyőződésem, hogy ha a segítő szakmában dolgozó emberek közül minden területről lennének néhányan, akik a saját szempontjaik, hivatásuk alapján foglalkoznának a mozaikcsaládokkal, az több szinten is áldásos lenne. Egyrészt az általuk igénybe vehető segítségek repertoárja jelentősen bővülne, másrészt ez a folyamat hosszútávon változást idézhetne elő a társadalmi megítélésben és hozzáállásban és a mozaikcsaládok valódi helyet, esélyt kaphatnának, mint teljes értékű család.