„Leginkább az indította el ezeket az írásokat, hogy úgy éreztem vagy én emésztem meg, vagy ezek a történetek emésztenek meg engem. Nem volt más lehetőség, mint valahogy kipakolni. A könyvben szereplő írások segítenek a túlélésben” –vallja Szabó Anna a „Míg roppan egy utolsót” című kötet írója. A gyógypedagógusként dolgozó szerző egy ideig utazótanár is volt, így sok tapasztalatot szerzett. Talán túlságosan is sokat.
A most megjelent könyvben családi történetek is helyet kaptak. Szabó Anna a könyvbemutatón elmeséli, hogy amikor 44-ben a bombázás elől anyja még kislányként a pincébe menekült, a rohanás közben elvesztette a mackóját, és emiatt keservesen zokogott. A gyerek kiborulása hatalmas felháborodást keltett a pincében menedéket kereső emberek között, végül anyja megütötte, hogy elhallgattassa.
„Szeretnék végigmenni azon a lépcsőn. Járnék rajta fel és le, amíg azt a mackót megtalálnám. Felemelném, leporolnám, s mennék az időben vissza, egészen addig a légitámadásig. Megvárnám, míg anyám egy lélegzetvételnyi időre kinyitja a világra könnyes szemét, s kezébe adnám a mackót. Hadd emelje arca elé, hadd…de hagyjuk is talán.”
A Mások szemével című fejezetben zavarba ejtő őszinteséggel ír saját gyerekkoráról, szüleivel, nagyszüleivel való viszonyáról, óvodás és iskolás éveiről, betegségéről.
„Ma reggel arra ébredtem, hogy ellopták az életemet. Disznó a kondából? Tehén az a gulyából. Cigányasszony, aki jósol? Dehogy cigányasszony, akiről megjósolták, hogy eljön értem, s magával visz, vörös szeplős családunkból az egyetlen kreol bőrű feketét. Jósolt persze az onkológus is, személyesen nekem egy fél évet, tizenegy éve. Így engem nem visz rá a lélek, hogy rózsaszín szívecskéket osztogassak a mellrák kapcsán.”
A könyv szerteágazó, sok témával foglalkozik, a gyerekkora mellett szó van benne a fia balesetéről, illetve az utazótanári munkájáról, az elesett, kiszolgáltatott gyerekekről, akiknek a sorsa már születésükkor eldől. Szabó Anna a könyvbemutatón visszaemlékezett arra is, hogy még az utazótanári munkája elején volt egy háromnapos útja, amibe öt iskolalátogatásra kellett mennie Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Az első helyen egy olyan oktatási intézménybe látogatott, amelyre az mondták, hogy ott az integráció kiváló, és példaértékű, Szabó Anna viszont nem akarta elhinni, amit látott. Egyáltalán nem volt integráció, azokat a gyerekeket, akik vakok voltak egy osztályba rakták, és egy tanító végzettségű pedagógus küszködött a rá rótt feladattal. Abban a faluban unokatestvérek között öröklődik a glaukóma, és ahogy Szabó Anna fogalmazott „vak, vakabb, és még vakabb gyerekek voltak.” Utána elment az óvodába, és találkozott egy másfél éves szörnyű szemészeti állapotban lévő kisgyerekkel. Akkor úgy érezte, elég volt, nem bírja tovább, de ezután még el kellett mennie Nagyecsedre.Erről szól az Ellenfényben című írás.
„Tavasz van, milyen szép tavasz van – gondoltam, amíg a pulóveremben végigsétáltam a napsütésben a járdán. Ide belépve elmúlt a napsütés, és a tavasz. Csak a fiúcska szeme ragyogott. Mézbarna szeme rezgett is, mint szélborzolta tócsa vize. Nem akaródzott megérteni, amit láttam. Az utat, a látásvesztés útját, amelyen megy majd a bátyja mögött. Annyi évvel követi, amennyivel fiatalabb.”
A kötet a végén mesék olvashatók, amelyek azért lépik át a valóság határait, mert, ahogy Szabó Anna fogalmazott „néha azért sikerül repülni is.” Néha a mese könnyebb, mint a valóság.
A könyvben szereplő rajzok egy részét az Igazgyöngy Alapítvány gyerekei készítették.
A könyv interneten az OFOE-nál, itt rendelhető meg: http://www.ifakonyv.hu/szabo-anna-mig-roppan-egy-utolsot-t410074