Egy csecsemő, akit életveszélyes állapotban vittek kórházba, egy másik, aki születése óta kórházban van, és egy fiú, akitől szabadulnának a nevelőszülei. Három történetet mutatunk, amelyek rávilágítanak a hazai gyermekvédelem ordító hiányosságaira.

Az utolsó súlymérésnél vették észre, hogy az előzőleg mért értékhez képest nem fejlődött a gyermek. Bőre piszkos, ápolatlan, rossz szagú volt, rühesség borította. A védőnő orvoshoz küldte, higiéniás tanácsokkal látta el a szülőket. A szülők támadóak, nem megértőek

– az idézet egy olyan gyermekvédelmi határozatból való, amelyben egy csecsemő ideiglenes elhelyezésének felülvizsgálatáról döntött az illetékes kormányhivatal.

A kegyelmi botrány kirobbanása óta több cikkben foglalkoztunk azzal, hogy milyen visszaélések és hiányosságok tapasztalhatók a hazai gyermekvédelemben, illetve hogy a kormány milyen stratégia alapján akarja megreformálni az ágazatot. A kegyelmi ügy a figyelmet a pedofíliára és a gyermekvédelemben élő kiskorúak kiszolgáltatottságára irányította – jogosan és logikusan –, ám a lapunknak nyilatkozó szakemberek többször felhívták a figyelmet arra: ezeken túl is súlyos problémák vannak az ágazatban, melyek következtében a traumatizált gyerekeket az őket védeni hivatott rendszer valójában tovább bántalmazza.

Szerkesztőségünk birtokába került több gyermekvédelmi határozat – az ezekben feltárt esetek az ágazat legkülönbözőbb hiányosságait mutatják be, melyek együttesen rávilágítanak a hazai gyermekvédelem vegetálására. A személyiségi jogok védelme érdekében a neveket megváltoztattuk, a helyszíneket pedig szándékosan nem hozzuk nyilvánosságra.

Zsolt nemrég múlt egyéves. Születése óta az egyik vidéki kórházban van: az édesanyja életkörülményei nem megfelelőek, a család jogállása rendezetlen, ráadásul a közvetlen környezetükben senki nincs, aki képes lenne ellátni egy gyermek nevelését, így szó sem lehetett róla, hogy hazaadják. Pár hónapos korában szívzörejt azonosítottak nála, ami ugyan ijesztően hangzik, főleg egy újszülöttnél, de Zsolt esetében ártalmatlan tünetről volt csupán szó, ami nem igényelt komolyabb beavatkozást.

A kisfiú jelenleg jól van – leszámítva, hogy a fejlődésén már most meglátszik: a születése óta kórházi körülmények között él. Az általunk megismert szakvélemény szerint nyugodt gyermek, aki reagál a környezetére, de minden jel szerint nem igényli az emberi közelséget, még ébredéskor sem sír fel.

Az a kisfiú ott lemondott az emberiségről

– fogalmazza meg lapunknak Herczog Mária szociológus, gyermekvédelmi szakember. A jelentést olvasva ő leginkább azt hangsúlyozza, hogy az elhúzódó hospitalizáció (az intézményi elhelyezés okozta lemaradás és érzelmi elszigetelődés) nem ritkán olyan károkat okoz, melyek később már visszafordíthatatlanok. Az első ezer nap fontosságára hívta fel a figyelmet, hozzátéve: életünk első két évében a leggyorsabb az agy fejlődése, és az érzelmi stimulációnak is ebben a korban a legjelentősebb a szerepe. Ha a gyermek ilyenkor tapasztalja a személyes törődést, az odafigyelést és az érzelmi biztonságot, az képessé teszi arra, hogy később tanulásra kész és érzelmileg érett legyen, ismerje és értse saját magát, valamint tudjon mások érzéseire reagálni.

A Nurturing Care című kódex, az UNICEF, a WHO és a Világbank közös kiadványa részletesen ismerteti a legfontosabb tudni- és tennivalókat tudományos kutatások és sok évtizedes tapasztalatok alapján a kisgyermekkori fejlődésről, ahogyan a magyar szerzők által összeállított Génektől a társadalomig című kiadvány is részletesen elemzi mindezeket. Ezen elvek mentén dolgozik elviekben minden intézmény és szakember, de – ahogy Zsolt esete is mutatja – a forráshiányos, hiányzó infrastruktúrájú hazai rendszerben sokszor a legnagyobb jószándék mellett sem képesek a szakemberek úgy ellátni egy gyereket, ahogy arra szüksége lenne.

A gyermekotthoni, illetve a kórházi vagy bármilyen intézményi ellátás esetén éppen ez az érzelmi stimuláció marad ki a többi között a gyerekek életéből, hiszen – amint ebben a leírásban is olvasható a pszichológus véleménye – ez a kisfiú megtanulta, hogy nem figyel rá senki, és jobb, ha csöndben marad

– magyarázza Herczog. Megjegyzi: bár örömteli, hogy az utóbbi években több csecsemőotthont is bezártak, elfogadhatatlan, hogy még mindig működnek ilyen intézmények idehaza. „Ha ez a kisgyerek bekerül egy csecsemőotthonba, ugyanolyan rossz helyzetben van, mint a kórházban, mert pontosan ugyanaz a hospitalizáció fenyegeti. 10–12 gyerekre jut egy fáradt vagy adott esetben nem is nagyon jól felkészült gondozónő nyolcórás váltásban. Nagy a fluktuáció a körükben is, mert a szakma megbecsültsége és a bérezés is arcpirítóan alacsony, így egyre nehezebb szakképzett és elkötelezett munkatársakat találni. Egyáltalában nem gondolom, hogy jobb helyzetben lenne Zsolt, ha ilyen körülmények közé kerülne” – reagál a szakértő arra, milyen kilátásai lennének a kisfiúnak, ha végül senki nem venné magához.

időszakra sem ösztönzőek az ellátásért fizetett összegek

– fogalmaz Herczog Mária. Ha egy kisgyereknek egészségügyi problémája is van, és ezért rendszeresen orvoshoz vagy fejlesztésre kell hordani, esetleg operációk várnak rá, akkor pedig még nagyobb a feladat a nevelőszülő számára – ezért vannak kevesen, akik ezt vállalnák. Zsolt helyzete ugyanakkor így sem reménytelen, Herczog szerint – ha nincs jogi akadálya – egyáltalán nem kizárt a sikeres örökbefogadás.

„Ha bekerül egy szerető családba, ott nagyon sok minden kompenzálható. De közel sem biztos, hogy minden. És nem lehet előre megmondani, hogy később akár tanulási vagy magatartási zavar formájában mi az, ami visszamarad, és mi az, ami ennek a kisgyereknek a nem szerencsés indulásával függ össze. Mert a jelek szerint ő már a várandósság idején sem volt túl jó helyzetben” – összegez a szakértő.

Kézenfekvő megoldás lenne, ha valaki örökbe fogadná a gyereket. Közel egy éve próbálnak is Zsolt számára megfelelő nevelőszülőket találni, akik otthoni körülmények között tudnák a gondját viselni, ám eddig nem jártak sikerrel. A szakvélemény szerint mindenképpen folytatni kell a gyermek kardiológiai és gyermekrehabilitációs gondozását, amiről a potenciális jelölteket is tájékoztatják. Márpedig az egészséges csecsemők esetében is sokszor hónapok telnek el, mire megfelelő nevelőszülőket találnak, akik ténylegesen képesek a kicsi gondját viselni. A betegek, a koraszülöttek, a valamilyen fogyatékosságtól szenvedők vagy épp csak alacsony súlyú csecsemők esetében ez az idő jellemzően a többszöröse lehet – arról nem is beszélve, hogy a nevelőszülői rendszer is ezer sebből vérzik.

Ma Magyarországon a hároméves kor alattiak elhelyezése nevelőszülőknél nagyon nehéz, mivel az első két–három évben nagyon intenzív gondoskodásra szorul egy kisgyerek, és más országoktól eltérően idehaza erre az Bendegúz tavaly nyáron született az édesanyja ötödik gyermekeként. A családját már ismerte a gyámügy, az anya másik kapcsolatából született féltestvére korábban gondozásba került. A család saját ingatlannal nem rendelkezett, az anya élettársának szüleinél, két szobában húzták meg magukat. A jelentés szerint túlzsúfolt, egy kisgyermek számára élhetetlen életteret tudtak csak kialakítani, a szülők nem dolgoztak, a gyerekek után járó szociális támogatásokból tartották fenn magukat, ami viszont már Bendegúz érkezése előtt sem volt elég arra, hogy mindenkiről maradéktalanul gondoskodni tudjanak.

Az anya terhessége rendezetlen volt, folyamatosan elmaradozott az ilyenkor kötelező vizsgálatokról. Közben a családsegítő időről időre próbált hatni rájuk, hogy rendezzék az életkörülményeiket, de ez a fogadkozás ellenére elmaradt. Mindezek ellenére Bendegúz komplikációk nélkül jött a világra, és bár szó volt róla, hogy Zsolthoz hasonlóan őt sem bízzák a szüleire, végül mégis hazaadták. A jelentésben az szerepel, hogy az anyuka lelkileg labilis lett, így kapott egy esélyt megmutatni, hogy rendezi a körülményeit, és megfelelően neveli majd a gyermekét.

Nem így történt. A leírtak szerint bár az anyja rendszeresen etette és gondjába vette, néhány hónappal a születése után kiszáradás közeli, életveszélyes állapotban vitték kórházba Bendegúzt. A megelőző hónapokban rendszeresen járt hozzájuk a védőnő, ő jegyezte le a cikk elején idézett megállapításokat, amelyek szerint a fiú bőre piszkos volt, ápolatlan, kellemetlen szagú, bőrét rühesség borította, a körme gombás lett. Amikor a védőnő szembesítette ezzel a szülőket, agresszívak lettek. A mentőket végül az anya hívta ki, amikor a gyereke már levegőt venni sem tudott rendesen. A nő elismerte, hogy nagyon rossz állapotban volt a fia, és akár a legrosszabb is bekövetkezhetett volna. A gyereket ezután nem adták haza, ideiglenes nevelőszülői gondozásban van – ugyanannál helyezték el, akinél korábban a féltestvérét is.

Ebben a történetben egyértelműnek tűnik a felelősség kérdése: a legnagyobb hibákat a szülők követték el. Ám a szülők nyilvánvaló felelősségén túl az is látszik, hogy a jelzőrendszer is csődöt mondott, hiszen a védőnő ugyan rendszeresen járt Bendegúzéknál (ahogy a háziorvos is találkozott vele), ám nem érkezett jelzés a hatóságokhoz, hogy baj lehet, és amikor baj lett, nem egy szakember hívta ki a mentőket, hanem a gyermek anyja. „A védőnőben ilyenkor egy kettősség munkál: egyrészt szeretné elkerülni, hogy a gyerek kikerüljön a családból. Nem utolsó sorban azért, mert tudja, hogy úgysincs hova jobb helyre elhelyezni. Másrészt viszont kötelessége jelenteni a problémát és valamiféle javaslatot tenni” – magyarázza Herczog Mária a védőnő lehetséges motivációit.

Nem a védőnőket kell kárhoztatnunk, hanem azt kell megnéznünk, hogy milyen feltételrendszer mellett dolgoznak. A jogszabály szerint egy védőnőhöz 250 gyerek tartozik. Hogy lehet 250 gyereket lelkiismeretesen gondozni, és kijárni hozzájuk egyetlen embernek? Ezt a jogalkotó sem gondolhatja komolyan. Arról nem beszélve, hogy teljesen más a XII. kerületben védőnőnek lenni, illetve egy olyan kistelepülésen, ahol még egy biciklit sem biztosít a fenntartó, hogy be lehessen járni azt a négy-öt települést, ahol el kéne látni a családokat és a gyerekeket – sorolja. A szakértő szerint ez is oka lehet annak, hogy miután Bendegúz kórházba került, a gyámhivatal hivatalosan nem firtatta senkinek a felelősségét az ügyben.

A gyámhivatalnál is tudják, hogy maga a rendszer az, ami bántalmaz. A védőnő, az anyuka, a kórház – legyen akármilyen elkötelezett és rátermett – a rendszerhibákat nem tudja kiküszöbölni. Fölösleges további szankciókat alkalmazni, és egyébként a gyámhivatalokat is súlyosan túlterhelik fentről, hiányoznak a szakemberek, ugyancsak jelentős a fluktuáció, nincs idő és kapacitás az érdemi munkára 

– foglalja össze.

Mélyebben ugyan nem ismerjük Bendegúzék családját, de a jelentésben írtak szerint az anya rendszeresen megjelenik a gyerekénél a kapcsolattartásokra kijelölt időpontban, telefonon is folyamatosan érdeklődik, ezek alapján nincs okunk kételkedni abban, hogy kötődik a gyerekéhez, és ő szeretné felnevelni a legjobb tudása szerint. Hogy így lesz-e, az már nem csak rajta múlik.

Zsolttal és Bendegúzzal ellentétben Levente már nagyfiú, tízéves múlt. Hogy mióta él nevelőszülőknél, az a dokumentumokból nem derül ki, de a nevelőszülei nemrég levélben fordultak a helyi gyermekvédelmi központhoz, azt kérve: keressenek új gondozási helyet Leventének.

Indoklásukban azt írták, hogy a fiú viselkedése az utóbbi időben gyökeresen megváltozott, rendszeresen lop a családtól pénzt és különböző értéktárgyakat. A nevelőszülők a rendelkezésükre álló eszközökkel képtelenek már hatni rá, és nem tudják a helyes mederben tartani a fiú viselkedését. A területileg illetékes gyermekvédelmi központ továbbította kérésüket a kormányhivatalnak, de végül elutasító határozat született. Az indoklás szerint azért, mert az illetékes szakszolgálat szakértői bizottsága nem tudta a kijelölt határidőig lefolytatni azt az szükségletfelmérést, amiből kiderült volna, hogy milyen életkörülmények lennének a legmegfelelőbbek Levente számára. Ennek hiányában nem dönthetnek az elhelyezésről, a gyerek így a jelenlegi helyén marad – noha időközben alighanem értesült róla, hogy a nevelőszülők meg akartak válni tőle, ami tovább mérgezheti az amúgy is szétesőben lévő kapcsolatot.

Lehet-e ilyenkor kárhoztatni a nevelőszülőt?

„Ez azon is múlik, hogy mi történt a megelőző időszakban. Alkalmas volt-e eleve a nevelőszülő, amikor elhelyezték nála ezt a gyereket, milyen támogatásokat kapott, és milyen szolgáltatások állnak a rendelkezésére. Jelzett-e korábban, kért-e segítséget, kapott-e segítséget. Ezerféle változó van” – vázolja a helyzetet Herczog Mária, azzal folytatva, hogy a jelentésből leginkább csak azt lehet leszűrni, hogy a szokásos zűrzavar uralkodik: papírok gyártódnak, mindenki fedezi valahogy magát, a végeredmény pedig az, hogy sem Levente, sem a nevelőszülei nincsenek jól.

Képzeljük el Leventét, aki lop és boldogtalan. A lopás egy klasszikus tünete annak, hogy egy gyerek valamiben hiányt szenved, és szeretné felhívni magára a figyelmet. Nem gonoszságból lop, hanem valamit jelez ezzel, de ezt a nevelőszülő vagy nem érti, vagy nem akarja érteni, vagy nem tud vele mit kezdeni. Pszichológus nincs, másik nevelőszülő nincs, mindenki tönkremegy

– von keserű mérleget Herczog Mária.

Ahogy az előző esetekben, így itt is tetten érhetők a rendszer hiányosságai, hiszen az illetékesek végső soron mégis egy dátumhoz igazodtak, és a bürokrácia oldalára álltak, szemben a gyerek jóllétével. Az más kérdés, hogy mennyiben segítette volna az ügyet, ha a várt felmérés Leventéről időben elkészül. Herczog szerint, mivel a hazai gyermekvédelemben nincsenek meghatározva szakmai protokollok ilyen esetekre sem, így annak a kollégának az értékítélete a döntő, aki épp kimegy az érintettekhez. Az ő értékrendjén, tapasztalatán és pillanatnyi benyomásain múlik minden. És mivel az alulfinanszírozottság, az eszköztelenség, az általános megbecsülés hiánya és az önmagában is rendkívül megterhelő munka miatt nincs megfelelő létszámú szakember az ágazatban, olyanok is döntési pozícióba kerülhetnek, akik nem tudják teljes körültekintéssel elvégezni ezt a feladatot.

A felkészültség nagyon változó, és ezek a szakvélemények, ahogyan az ezek alapján hozott döntések is szubjektívek, esetlegesek. Nagyon hiányzik ezek elemzése, a visszajelzés, a számonkérhetőség és a döntésekért való felelősségvállalás

– vázolta a körülményeket Herczog Mária.

A három történetben közös, hogy a szereplői az ország kevésbé szerencsés vidékein élnek, ezt leszámítva semmilyen kapcsolat nincs az esetek között. Borítékolható ugyanakkor, hogy a jelzett ágazati problémák egyikére sem jelent gyógyírt az, ahogy a kormány nemrég hozzálátott a gyermekvédelem megreformálásához. Az immáron felmondási hullámhoz is vezető rendelkezések – a gyermekvédelmi dolgozók pszichológiai vizsgálatától kezdve a szexuális életük firtatásán át az egzisztenciára mért fenyegetéssel a saját családtagjaikon keresztül – a sokadik olvasásra sem látszanak alkalmasnak arra, hogy visszaszorítsák azokat a jelenségeket, amelyek Levente, Bendegúz, Zsolt és a környezetük életét keserítik, és valószínűleg még jó ideig keseríteni fogják. Ahogyan a gyerekek bántalmazásának és az elhanyagolásának sem vetnek véget az intézményekben.

Megjelent: 24.hu