Tudom mit szeretnék, tudom miért szeretném, nagyjából azt is tudom hogyan szeretném elérni, hogy az elképzelt és megálmodott dolgokból egyszer csak kézzelfogható valóság váljon, de ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ez egy nagyon bonyolult és képlékeny folyamat, amiben én még egyenlőre csak a statiszta szerepet töltöm be... Amikor megszületett a nagyobbik lányom, már akkor tudatosult bennem, hogy én ezt az érzést újra és újra át akarom majd élni. Nem kimondottan a szülésre és az agyonaggódott terhességre gondolok, hanem arra a semmire sem hasonlítható érzésre, amikor az ember először fog meg egy újszülött babát és egy pillanatra bele tud nézni a szemébe. Ott és akkor megszűnik minden. Aki átélte már ezt, nyílván érti miről beszélek, érzi a kisbabából áradó tökéletes nyugalmat, az élet körforgásának végtelenségét, érzi azt a finom édes babaillatot, és átjárja a határtalan boldogság, még akkor is ha, nem az övé az a baba, mivel a természet ezt nagyon jól kitalálta; az emberben egyből feltámad az óvó-védelmező ösztön, a gondoskodni akarás és tudás képessége, megtámogatva ezt egy „mindenkinél erősebb vagyok" érzéssel, hiszen mostantól nekem kell gondoskodnom erről a tökéletes kis emberi lényről. Tudom, hogy jó néhány kivételtől eltekintve, sajnos ez nem mindenki számára ilyen egyértelmű, hiszen ha az lenne, nem kellenének a gyermekotthonok és nevelőszülők. Azt is tudom, hogy egy csecsemő nevelése és gondozása nem csupán ennyiből áll, és kevés az áhítat meg a mindent elsöprő szeretet ahhoz, hogy ezt a pici lényt a tökéletes ellátottság állapotában tudhassunk mind fizikailag, mind érzelmileg de, én tökéletesen képesnek érzem magam arra, hogy ezeket a feladatokat megoldjam. Amikor az ember lánya végre anya lesz, és hirtelen otthon találja magát a pár napos babájával, rádöbben, hogy itt most kérem szépen a cucorgáson és gügyögésen kívül kőkemény munka is következik. Hirtelen egy végelláthatatlan etetés – itatás - pelenkázás – mosás - mosogatás – fürdetés - öltöztetés – altatás forgatagában találjuk magunkat, ahol minden erőnket és tudásunkat latba vetve kell helytállnunk. Ja, és a saját szükségleteinket erre az időre kicsit felejtsük is el, de ez így van rendjén.

Mivel már van tapasztalatom ezen a téren, hiszen a 3 éves kicsi mellett van egy 17 éves nagy is, ilyen szempontból semmi miatt nem aggódom. Persze nekem sem estek jól a kialvatlan éjszakák, és nehéz egyszerre jó anyja lenni egy kamasznak és egy újszülöttnek, de bármikor szívesen csinálnám újra és ugye, mint tudjuk, ami nem öl meg az megerősít. Azon kívül ott volt a párom, akivel „csupán" azért tudtuk átvészelni ezt az időszakot, mert mindketten túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy komolyan összevesszünk. Ez persze ebben a formában nem igaz, de mindenesetre pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi az amit vállalni akarok. Én pl. sosem éreztem bűntudatot amiatt, mert nem volt tökéletesen elmosogatva, vagy rendbe rakva a lakás, képes voltam órák hosszat elüldögélni a kanapén a kicsi fejét olajos fülpiszkával tisztogatva, vagy egész nap a lakásban járkálni vele, ha olyan kedve volt, hogy fél óránként szopizott. Imádtam és élveztem az egészet, hiszen tudom, hogy ez egy egyszeri, és megismételhetetlen alkalom vele, aminek minden percét ki akarom használni. Voltak amúgy nekem is gyengébb napjaim, szó se róla, de alapjába véve ezt az egész picibabás-életformát teljes mértékben a magamévá tudom tenni. Azért írok ennyit a picikről, hiszen én krízis-szülőként egyelőre újszülött babák gondozását vállaltam és erre az életformára vagyok felkészülve és berendezkedve. Olyannyira készültem (és készülök) a feladatra hogy a kisfiam összes ruháját, cipőjét, játékát minden kis holmiját megőrzöm, hiszen nagyon szeretném, hogy megint egy kicsiről gondoskodhassak. Azt, hogy mennyire várjuk már a gondjainkra bízott kisbabát, azt az alábbi - anyósom és kisfiam között - lezajlott párbeszéd is mutatja:

(Vasárnapi ebéden voltunk a férjem szüleinél, és Dani az óvodára kapott cipőjét mutatta),

- Jaj de szép kis cipőd van Danikám, nekem adod majd, ha kinőtted? – kérdezte tőle anyósom

- Nem adom Mari mama, mert az a pici babáé lesz - felelt erre nemes egyszerűséggel Dani

Hozzáteszem gyorsan, a gyerek semmilyen szempontból nincs se befolyásolva se manipulálva, sőt, nem is beszélünk mostanában a babáról, hiszen óvodába készülünk, és most ez a legfontosabb dolog az életünkben. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy milyen nálunk a légkör, mennyire szeretetteljes és empatikus már most a kisfiam, (persze az anyukájára ütött), bár az az igazság, hogy nálunk ez az egész családra jellemző. Többek között ezért is vágtunk bele a nevelőszülőségbe, mert szerintem az átlagosnál nagyobb mértékben van nálunk jelen a rugalmasság, tolerancia, elfogadás, a segíteni akarás és tudás. Lehet, ez abból is adódik, hogy mindannyian az egészségügyben dolgozunk, és a tágabb családunk, barátaink is majdnem mind a segítő szakmát végzők köréből kerülnek ki, mindenesetre mindig nyilvánvaló volt számomra a másokkal való törődés. És erre álljon itt egy újabb Müller Péter idézet "Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti. Vagyis a szeretetnek behunyt szemmel is érezhető jelenléte." /Szeretnék ilyen ember lenni..../

Éppen ezért összességében véve sok mindentől nem igazán tartok a nevelőszülőséget illetően, hiszen hiszek a szeretet mindent legyőző erejében és abban hogyha emögött némi „szakmai" tudás, felkészültség és gyakorlat is van, ott nagy baj már nem lehet. Egy dologtól azonban mégis félek, és ez az elengedés. Ettől komolyan tartok. Nem tudom milyen érzés kerít majd hatalmába, amikor a gondjainkra bízott babát egyik napról a másikra elviszik, hiszen itt sem csak rólam és az én érzéseimről, lelkivilágomról lesz szó, hanem ugyanúgy megviseli majd a kicsit, a nagyot és minket is. Egyébként ilyen szempontból a kicsit féltem legkevésbé, az én drágám a maga három éves korának minden bölcsességével, komolyságával és rugalmasságával sokszor a felnőtteket megszégyenítő módon reagál le minket megizzasztó helyzeteket.

Nagyon jó példa erre az óvoda. Kéthete kezdtük és halvány fogalmam sem volt róla, hogy fogjuk mi ezt Danival egyáltalán túlélni???! Hiszen oly kicsi még, szüksége van az anyukájára, a megszokott napi rutinjára, a közös programjainkra, én tudom, mikor mit szeretne, mikor éhes- szomjas – fáradt, mikor kell csak úgy átölelni és megpuszilni, és a legnagyobb rémálmom az, hogy hol leszek én, ha baja esik? Sokak szerint túlaggódom a dolgot, és el kell hinnem, hogy a gyerek nagyon fogja szeretni, észre se vesszük, már beszokik ,meg egyébként is szüksége van a gyerektársaságra - ez utóbbival én is egyetértek – de azt is hozzátenném, hogy nem minden gyerek és szülő egyforma. Nem gondolom, hogy minden 3 éves gyereket el kellene „szakítani" az anyukájától, csak azért mert ez a társadalmi elvárás, mert vannak köztük olyanok is, akik ezt igen komoly traumaként élik meg. (láttam rá példát, de az én kisfiam hál' Istennek nagyon jól vizsgázott). Igen, sajnos vagy nem sajnos ilyen szempontból kicsit túlaggódós vagyok, de szerintem nem egészségetlen mértékben. Lehet velem kommunikálni, örömmel meghallgatom és megfogadom az óvó nénik és más anyukák tanácsait és komolyan mondom, az udvaron is csak egyszer leskelődtem a bokrok mögül, előtte meg a folyosón üldögéltem másfél órát, mert meg akartam róla győződni, hogy jó helyen van az én kicsikém. (Ja, és sírni is csak otthon sírtam, hogy a gyerek még csak véletlenül se érezzen az aggódásból semmit) Ezek alapján úgy gondolom nem vizsgáztam olyan rosszul elengedésből.

Az érzést tehát mostanában módomban áll gyakorolni, és úgy látom, egyre jobban megy, csak az eleje keserves, hiszen az ember nem tudja mire számíthat. Éppen ezért a tanfolyamon feltett kérdésre sem tudtam egyértelmű választ adni, hogy vajon milyen mértékben leszek képes (ha képes leszek egyáltalán) elengedni a gondjainkra bízott gyermeket, mert egyelőre ez a dolog számomra ismeretlen. Mindazonáltal próbálok a legjobb tudásomnak megfelelően és az ösztöneimre, megérzéseimre hallgatva túljutni ezen a problémám, de biztos nem lesz zökkenőmentes. Érzelmileg telített ember révén pontosan tisztában vagyok vele hogy milyen „érzelmi sokkot" fog jelenteni számomra az, ha valamilyen okból kifolyólag elviszik a kicsit, de ugyanakkor örülnöm is kell, hiszen ez mindenképpen egy új élet esélyét vetíti előre és nekem, mint nevelőszülőnek az lesz a dolgom, hogy minél hatékonyabban segítsem elő ezt a folyamatot, de én ezt ilyen szépen soha sem tudnám megfogalmazni:

„Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj."M.P.