Hiába igyekezett a királyné, a csöppség hol éhes volt, hol a pocakja fájt, hol anyához akart csak bújni, hol apát hiányolta, hol játszani akart...és mindezeknek hangot is adott.

A király már bárhova ment a palotában, mindenhol gyermeksírást hallott. Majd szétrobbant a feje. Nemkülönben a királynénak, de az anyai kötelességének tekintette, hogy tűr. Bár nagyon kimerült volt és a gyereksírás őt is idegesítette, igyekezett mindig megnyugtatni a gyermeket.

Mivel pedig mindig a trónörökössel foglalkozott, a király emiatt is haragudott rá. Azt akarta, vele is foglalkozzon! A királynő annál inkább menekült ura elől, ezért kapcsolatuk feszültté vált. A király nem tudott a kormányzással megfelelően foglalkozni, kicsúszott kezéből az írányítás. Mindezekért a gyermeket okolta.

Már elfelejtette, mennyire szeretett volna egy utódot és azt is, hogy milyen boldogan várták őt. Nem emlékezett, hogy a királynő derékfájásoktól és lábdagadástól szenvedett a várandóssága alatt és növekvő hasától már régóta nehezen aludt. Nem figyelte, nem érdekelte, hogy a királynő fájdalommal szülte meg a gyermeket és magát nem kímélve fáradtan is szolgálja a gyermek igényeit 20 órában.

- CSENDET!- kiáltotta el magát az önző király és csendrendeletet adott ki. Azt nem tilthatta meg, hogy gyermekek szülessenek, de tilos volt az országban sírni! Egyetlen OÁt sem akart hallani.

Az anyák kétségbe estek. Most mit tegyenek? Ha a gyermekük felsír, meg fogják adóztatni őket! A királyné sem volt kivétel, őt számüzetéssel fenyegette meg a király ha nem képes elhallgattatni a gyermeket. Szörnyű rágalmakkal illette az asszonyt:

- Te vagy az anyja. Tudnod kéne elhallgattatni! Milyen anya vagy te? Etesd meg és kész! Én nem szoptathatom!

- De nem mindig éhes, uram! Van amikor csak anyjáért vagy apjáért sír!

- Semmi de! Mit kezdhetnék én vele!?- méltatlankodott a király, hiszen minden nap egyszer megcirógatta a gyermeket.

A királynő bizalmasa és tanácsadója ekkor egy ötlettel állt elő:

- Tégy a szájába valami rágcsálnivalót ami megnyugtatja. Készíttess mondjuk disznóbőrkéből neki cuclit.

Az ötlet megvalósult és egész jól bevállt.

Hamar elterjedt a cucli híre az országban és mindenki ilyet akarta a gyermekének. A kisdedek pedig olyannyira megszerették, hogy még 4-5 éves korukban is szívesen rágcsálták volna.

Hanem a nagyobbacska gyermekek visongva kiabálva játszottak és a király ismét haragra gerjedt a lárma miatt.

- Foglald le valahogy, te vagy az anyja, játsz vele! Nekem az országot kell igazgatni!

A királynő és más édesanyák rejtett kertekbe vitték a gyermekeiket, hogy ott kedvükre hangoskodhassanak, hiszen csendben játszani nem lehet. Sárkányt eregetett a gyerekekekkel és fogócskázott. Bújócskázott és labdázott. Boldogabb volt mint valaha. A hangoskodás pedig akkor sem zavarta, ha magába szeretett volna vonulni, csak szemlélődni, békésen ellenni, mert megtanulta kizárni a zajokat.

A többi édesanya azonban nem tudott naphosszat játszani a gyerekekkel, mivel dolgoztak. Ha együtt is voltak nem figyeltek a gyermek beszédére, kérdésére. a miértek nem lettek megválaszolva. A kicsik úgy nőttek mint a fű: vadon. Kaptak enni, kaptak ruhát, de egyedül játszottak és még mindig hangosan szerettek volna sírni, csak azt nem lehetett. Minden más módon próbálták felhívni azonban a szüleik figyelmét magukra. Ez se járt sok sikerrel.

A gazdagabbak régóta vágyott játékot vettek a gyermeknek, hogy elfoglalja magát.

A szegényebbek egymással és saját készítésű játékkal játszottak. Este láthatták meggyötört, fáradt édesanyjukat és édesapjukat. Pisszenni sem mertek.

A királyi palotában eközben szintén nagyobbacska lett a gyermek és alig ismerte apját, aki mindig csak az országot igazgatta. Vele sosem játszott. Anya pedig csak akkor volt boldog, ha ő megölelte.

Kapott ő drága játékokat, és úri gyerekekkel játszott, de anyja mosolyáért lemondott volna a játékokról.

A csöndrendelet még érvényben volt és mikor a király megöregedett és már nem akart kormányozni, csak horgászni szeretett volna kis halastava partján, hirtelen rászakadt : a CSEND.

Egy darabig élvezte is. Aztán eszébe jutott, hogy van neki egy fia, majd az folytatja a kormányzást és van neki egy felesége akivel elidőzhetne.

Fia azonban olyan idegennek érezte az apját, mint a szomszéd királyság uralkodóját. És olyan távol állt tőle a törvényhozás, mint kapától a fakanál. A király megkérte, ő csak állt egy percet és aztán határozottan kimondta válaszát:

- Atyám! Nem vállalom- és hátat fordított neki. Az öreg király dühös lett , de nem tudott mit tenni. Erőtlen volt a vitához. Csalódottságát később felváltotta valami más, mikor a fia szobájába lépett egy nap. Beszélni akart vele, mint egy apa a fiával- erről azonban lekésett. A fiát nem találta ott, de polcán a kedvenc tárgyak közt talált sárga valamit: a cuclit. Kézbe vette és csak nézte- nézegette. A csendadó jutott eszée róla és a palota némasága. Nem tudott mihez kezdeni és nem volt kihez szólnia. Eképpen fizette meg ő is a csendadót- amit aztán a trónörökös visszavont és újra megtelt élettel és zsibongással az ország.