A tragédiával sokan, sokféleképpen próbáltak szembenézni: a legerősebb hangok általában a legkönnyebb utat, a bűnbakkeresést választották. Nagyságrendekkel nehezebb ugyanis egymás szemébe nézni és azt mondani, ez mindannyiunk hibája és ugyanakkor egyikünké se. Mindannyiunké, mert mi is árulna el többet egy társadalom hogylétéről, mint az, hogy hogyan élnek fiataljai, a következő generáció, mely a fölöttük levőktől kapott értékek mentén vagy ellenében próbál önmagára találni.

Egyikünké se, mert pánikhelyzetben az önmagunkról tudottakat felülírja a tömeg egyedi lélektana, melynek sajátos, hol kivételes mértékben építő, hol borzasztóan pusztító működéséért, nem lehet felelőst megnevezni.

Erre mutat rá ez a darab; hogy a problémák sokkal mélyebben gyökereznek, hogy a miértekre nem azzal a bizonyos januári estével kapcsolatban, hanem az összes többi péntek, szombat és ki tudja még melyik estékkel kapcsolatban rá kell kérdezni. A mindenkori kamaszok dolga, hogy az idősebb generációtól kapott értékekre rákérdezzenek, hogy a határokat feszegessék. A mindenkori idősebb generáció dolga, hogy teret adjon nekik ehhez, de ugyanakkor kereteket is, melyek között konstruktív formában mehet végbe a kérdőjelek megválaszolása. A mostani magyar „idősebb generáció” szemmel láthatóan nem képes erre, hiszen saját értékeit sem találja, ha jobban meggondoljuk, nem is keresi igazán. Ennek pedig a gyerekeik válnak áldozatává…

Azoknak is ajánlom a darabot, akik félnek egy még ennyire friss sebet újra feltépni. Az egyes, más-más estét, helyszínt bemutató, de a társaság révén mégis némileg egymással összefüggésben álló jelenetek közül a katarzist jelentő, a tragédiát megidézni kívánó után ugyanis nem engedi el a nézők kezét a rendező; a zárójelenet zseniális egyszerűséggel próbálja a reményt megcsillantani: talán mégis vár valamilyen jövő ezekre a fiatalokra, erre a generációra is.

East Balkán – Bárka Színház, rendező: Tasnádi István