Az ezredvég filmművészeti europudingjában számos alkotónál vált szerzői kézjeggyé a kiskorú hősök szerepeltetése (mint a Dardenne-fivérek vagy Michael Haneke), az elmúlt években pedig egy csokorra való gyerekdráma járta végig az európai filmfesztiválokat, legyen szó Haneke monstre és némileg kakukktojás A fehér szalagjáról (2009), a Titanic-nyertes Play-ről (2011) vagy olyan halk szavú produkciókról, mint a Srác a biciklivel (2011) és az egészen friss Nővér (2012). A motívum használatának módjai ugyanakkor nagyban hasonló logikát mutatnak.

Miközben a Négyszáz csapással és a Christiane F.-fel fémjelzett önéletrajzi vonulat az utóbbi években egyértelműen háttérbe szorult, a gyerekhősök történetei két jellemző diskurzus köré szerveződnek, melyek változó mértékben érintkeznek egymással. A neorealista hagyományt továbbvivő olyan szociodrámák, mint az eleve a Biciklitolvajokra (1948) rezonáló Srác a biciklivel, a Play vagy a Nővér a gyerekfigurákon keresztül vizsgálnak – egyfajta békaperspektívából – néhány közismert társadalmi problémát, legyen az szociális háló résein kicsúszott kevesek helyzete Svájcban vagy a bevándorlók keltette feszültségek Göteborg hétköznapjaiban. Ugyanakkor ez a társadalmi beágyazottság általában egy erőteljes morális dilemmával párosul, ami változó mértékben tolja el a film hangsúlyait a realista ábrázolásmód felől a határozottan absztrakt kérdésfelvetés felé – lásd például Susanne Bier nálunk és nemzetközi forgalmazásban meglehetősen lagymatag címet kapott Egy jobb világ (2010) című produkcióját, melynek eredeti elnevezése („Hævnen”, azaz „Bosszúk”) már konkrétan ki is jelöli a fent említett dilemmát. Miképp Bier filmjének Afrikában játszódó cselekményszála (a jólelkű fehér orvosnak döntenie kell, mit tesz a hozzá kezelésre bejelentkező szadista hadúrral) és európai megfelelője (mi a teendő a gyerekek előtt is arrogáns helyi tuskóval) is elsősorban egy-egy modellszituáció, és nem vállalásuk például a Fekete kontinens komplex viszonyainak megragadása, úgy Haneke A fehér szalagjában vagy az Ardennek Louisianára emlékeztető mocsaras erdősségeiben forgatott Les géants-ban (2011) egyaránt mind elvontabbá válik a felskiccelt társadalmi-történeti háttér, ezáltal átfókuszálva a szociálisról a történet morális-erkölcsi vonatkozásaira.

A második világháború utáni Európa romjai a negyvenes évek neorealizmusában adekvát hátteret biztosítottak a hasonszőrű morális problémák felvetésére. A Berlin és Róma törmelékei közt csavargó kiskamaszok nem csupán egy erkölcsi- és világrend összeomlásával szembesültek, de a vonatkozó filmekben az ő vállukat nyomta annak terhe is, hogy egyfajta morális indikátorként szolgáljanak a széthullott felnőtt-társadalom számára. A kortárs európai művészfilm ugyan nem rendelkezik ilyen egyértelmű és az egész éra megragadására alkalmas, univerzális szimbólummal, mint a romvárosok, de a kiskorú figurák csaknem azonos funkciót töltenek be. Első kézből értesülnek a stabilnak tetsző társadalmi berendezkedés felszíne alatt megbúvó ellentmondásokkal (Play, Nővér) és naiv elkötelezettséggel a tragédiáig fokozzák az aktuális morális normák hiátusait (A fehér szalag, Egy jobb világ), kicsiben tükrözve a nagyobb rendszert átszövő paradoxonokat. Elítélésük éppen gyermek-voltuk miatt nem lehetséges, a kortárs művészfilmek gyerekszereplői ebből a szempontból – legyen bármily életteli módon ábrázolva – már önmagukban absztrakciók, olyan ágensek, melyeknek alapvető funkciója egy-egy dilemma példabeszéd jellegű bemutatása.

Tovább a teljes cikkre (mozinet.hu)

foto: imdb.com