A második világháború idején Irena Sendler, a 29 éves lengyel katolikus szociális munkás a németek megszállta Varsóban élt, és már 1939-ben megkezdte azt a tevékenységét, amiért még ma is emlékszünk rá: a lengyel ellenállási mozgalom tagjaként több ezer zsidó gyereket mentett ki a varsói gettóból, miközben pontosan tudta, ha lebukik, nem csak őt, de egész családját kiírtják.

Gyerekek a bőröndben

Irena a Varsóban tomboló tífuszjárványnak “köszönhetően” különleges engedélyt kapott, hogy szociális munkásként bejárjon a gettóba beteget ápolni. Senki nem gyanakodott rá, ő pedig összedolgozva a varsói önkormányzat gyermekekkel foglalkozó osztályával, nagyon gyorsan felismerte, mi vár a zsidókra, és megkezdte gyerekmentő tevékenységét: dobozokba, ládákba, koporsókba, bőröndökbe rejtette, majd mentőautókba pakolta őket, így juttatva ki a kicsiket a több mint 450 000 zsidót összezsúfoló gettóból, akik ezután családokhoz, árvaházakba, kolostorokba, plébániákra kerültek.

“Amikor a háború kitört, egész Lengyelország saját vérében fuldokolt. De a legjobban a gyerekek szenvedtek. Ezért kellett nekik adni a szívünket.” Irena egy huszonöt fős csapattal dolgozott, ahol tízen a csempészéssel, tízen a gyerekek elhelyezésével, öten pedig a hamis dokumentumok kiállításával voltak megbízva. Irena minden egyes gyermek adatait gondosan felírta, mellérendelve a hamis - keresztény származást igazoló - adatokat, hogy a háború végén lehetőségük legyen régi identitásuk felfedésével megtalálni rokonaikat. A feljegyzéseket elásta egy almafa alá. Sajnos a háború után sok gyermek eltűnt. Irena legalább ötszázat hiába keresett - ők vagy meghaltak, vagy úgy élnek valahol Lengyelországban, hogy nem is tudnak zsidó származásukról.

Elszakított gyerekek

A küldetés legnehezebb része az volt, hogy rávegyék a szülőket: váljanak meg gyermekeiktől. A szülők még a rettenetes körülmények ellenére sem tudták elfogadni, hogy a kicsiket katolikus otthonokban, zárdákban helyezik el és keresztény imákra fogják tanítani őket. Sokan inkább úgy döntöttek, haljanak meg a gyerekek velük együtt. Irena, akinek volt saját gyermeke, mélységesen együttérzett a szülőkkel. Amikor azt kérdezték tőle, miért bíznának meg benne, Irena ezt válaszolta: “Nem kell megbízniuk bennem, de mást nem tehetnek.” Az egyetlen dolog, ami erőt adott neki ahhoz, hogy elviselje ezt a fájdalmat az a bizonyosság volt, hogy ha a gyerekek a gettóban maradnak, a biztos halál vár rájuk. Sokszor fordult elő, hogy egyik nap ott kellett hagynia a gyerekeket a szüleikkel, mert nem tudta őket meggyőzni, de mire másnap visszatért, hogy újból próbálkozzon, a családot már elvitték a treblinkai koncentrációs táborba, ami talán még Auschwitznál is rosszabb hely volt, mivel szinte kizárólag gázkamrákból és krematóriumokból állt.

A gyermekek mentési folyamata során nagy nehézségeket okozott olyan családokat találni, akik vállalják a kicsik rejtegetését, hiszen, ha valakiről kiderült, hogy zsidó származású embert bújtatott el, az egész családját kivégezték. Szerencsére sok zárda nyitott volt a misszióra.

Tovább a teljes cikkre (csaladhalo.hu)

szerző: Gyarmati Orsolya

foto: csaladhalo.hu