Milyen főbb nehézségekkel néz szembe a romániai gyermekvédelmi szolgálat?

Már több évre visszanyúló probléma a nagyintézményekből történő kitagolás folyamata, vagy éppen a gyermekelhagyások növekvő száma. Ami pedig lassan második éve nyomja rá a bélyegét a rendszerre, az maga a rendszer fenntarthatatlansága. A gazdasági válság miatt egyre több támogatásunkat vonják meg, és fokozatosan leépítik a gyermekvédelemben dolgozók számát. Megyei szinten Kovásznában 150 fő munkatárssal van kevesebb a szükségesnél, egy újonnan felvett kollegáért „cserébe” hét főt kell elküldenünk, ez pedig hosszú távon tarthatatlan. Erőforrás hiánnyal küzdünk, jelenleg 450 fővel dolgozunk, és intézményes szakellátásban lévő gyerekek száma meghaladja az 1200 főt. Ráadásul a béreket és az intézmény költségeit is 25 százalékkal csökkentették, ami országos szinten - elsősorban nappali típusú szolgáltatásokat nyújtó - gyermekvédelmi központok bezárásával jár együtt, ahol egyszerűen elfogy a személyzet vagy nem marad elég pénz a fenntartásra. Más megyékhez képest az „általános” gyermekvédelmi problémák, mint például a gyermekprostitúció vagy gyermekbűncselekmények annyira nem jellemzőek és viszonylag jól kezelhetőek.

Kiket érint elsősorban az utóbbi két probléma?

Leginkább a szegényeket. Itt is működnek prostitúcióval foglalkozó hálózatok, de éves szinten csak 6-7 esettel kell foglalkoznunk, ami egy nagyvároshoz képest, ahol 20-30 eset is előfordul, elenyészőnek mondható számarányát tekintve. Jól kidolgozott és szakmai normák és előírások vannak ezen a téren. A gyermekek által elkövetett bűncselekmények száma azonban fokozatosan növekszik, idén már 50 esettel találkoztunk, igaz, hogy többségében piti lopásokról vagy rongálásról van szó. Mivel a büntethetőségi korhatár Romániában 16 év, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk a helyreállító igazságszolgáltatásra, mint a büntetésre. Családgondozást és egyéni esetkezelést végzünk, először mindig a szociális és családi okokat igyekszünk feltárni és szakemberek bevonásával kezelni. Megpróbáljuk a szülőket képessé tenni a probléma kezelésére, és csak legvégső esetben emeljük ki a gyereket, mert az meglátásom szerint semmire sem jelent megoldást.

Mik a leggyakoribb okok, amiért mégis kiemelésre kerülnek a gyerekek?

Ezt a kérdést mindenki csak kerülgeti, de általában a szegénység a legfőbb oka. Ha a család nem tudja a gyereket megfelelően gondozni, ellátni, nem tudnak neki étkezést biztosítani, ha a fejlődéséhez és neveléséhez szükséges feltételeket nem tudják megteremteni. De gyakori, hogy a szülők külföldre mennek dolgozni és a nagyszülőkre bízzák a gyerekeket, vagy éppen felügyelet nélkül hagyják, ilyenkor ők is gyakran intézményi ellátásba kerülnek(1). Az intézményes ellátásba kerülő gyerekek kb. egyharmada kerül vissza a rokonokhoz, vagy családi ellátási formába később.

Hogyan működik a jelzőrendszer, a szociális védőháló?

Napi szinten tartjuk a kapcsolatot a községi önkormányzatokkal. Egy szakember helyben dolgozik, és próbálja megoldani a szociális problémákat, ha komolyabb ügyről van szó, mint például a bántalmazás, akkor kötelesek a megyei igazgatóság felé jelenteni, ahol pedig minden ügy egy szociális munkáshoz és egy pszichológushoz kerül.

Milyen a szakember/gyerek arány az ellátásban?

Ha a hivatásos nevelőszülői hálózatot nézzük, akkor előfordul, hogy egy szociális munkáshoz 80 szülő és gyerek kerül. Hiába az előírás, hogy mennyi állás kellene, a költségcsökkentésből fakad, hogy ezt nem tudjuk betartani, az esetek így szétoszlanak az alkalmazásban álló szociális munkásaink között, ami persze a jelenlegi rendszert terheli tovább. Maximum 30 eset kezelése engedélyezett egy időszakban, ami teljesen abszurd, és lehetetlenné teszi az egyéni esetkezelést, pláne ha ez a szám lassan felkúszik 50-re, ami még mindig túl ideálisnak tekinthető, mert általában nem csak ennyi családdal kell egyszerre foglalkozni. Egy kisebb otthon keretén belül még be lehet tartani a keretszámokat, de nem nagyon jellemző, hogy valakinek csak ennyi esete legyen.

Mennyire működik a későbbi családba történő visszagondozás?

Nagyon nehezen tudjuk a gyerekeket visszagondozni a családokhoz, mert eleve már az a környezet, amiből ők kikerülnek teljesen megváltozik, és 2-3 év múltán általában már a gyerek az, aki nem akar visszatérni, amikor szembesül azzal, hogy a szülei milyen körülmények között élnek. Ez hatalmas törés az életükben. Éppen ezért próbáljuk erősíteni a vérszerinti szülőkkel való kapcsolattartást, közös programokat szervezünk, és amilyen gyakran lehet, hazaadjuk a gyereket, de változó, hogy ez mennyire működik. Azokkal a szülőkkel pedig, akik külföldön dolgoznak, eleve nem tudunk mit kezdeni. Sajnos a szülőket megerősítő programjaink is mindig szakemberhez kötöttek, ha valakit el kell bocsátanunk, ugrik az egész felkészítő és prevenciós foglalkozás. A megyében jelenleg 3 nappali központunk van, ahol az ún. szülők iskolájában az oda bejáró gyerekek szüleit segítik a szakemberek a gyereknevelésben, de ez éppen az a réteg, akik valamilyen szinten korábban is kapcsolatba kerültek a rendszerrel, és nem éri el azokat, akiknek igazán szükségük lenne rá.

Mikor kerül először a látókörükbe egy veszélyeztetett gyerek?

Leggyakrabban a kórházakból szokták jelezni, ha felmerül az újszülött elhagyásának lehetősége. Ilyenkor a gyermekvédelmi szakember első körben javasolja a tanácsadást, átbeszéli a szülővel a problémákat, ha pedig minden kötél szakad, akkor emeljük csak ki a gyereket. Két éves korig kötelezően hivatásos nevelőszülőkhöz kerül a kicsi, kivéve ha súlyosan fogyatékos vagy állandó felügyeletet kíván, mert akkor a csecsemőt is el lehet helyezni intézményi ellátásban.

Aztán érkezhet még jelzés a helyi közösségektől is, ha bántalmazást vagy elhanyagolást, iskolaelhagyást, kizsákmányolást, netán szexuális célú munkát vagy prostitúció gyanús eseteket tapasztalnak. Ilyenkor először az eset súlyosságától függően megpróbáljuk kideríteni az okokat, ha életveszélyben van a gyerek, azonnal elhozzuk, ha nem, elbeszélgetünk a családdal, megkeressük, ki a rendszeres bántalmazó, és ez határozza majd meg milyen módon dolgozunk együtt a családtagokkal. Nagyon súlyos esetekben kiemeljük a gyereket és sürgősségi elhelyező központba, átmeneti otthonba helyezzük el.

A leggyakrabban csecsemő- és kisgyerekkorban kerülnek be hozzánk – az elhagyás a vezető ok 2 éves kor alatt. Az utóbbi években ez a szám már stabilizálódott, de ezelőtt még 4-5 éve kiugróan magas volt az elhagyások száma, aztán lecsökkent szinte a felére, pár éve pedig kb. 40 eset fordul elő évente, a gyerekek fele intézményes ellátásba kerül, a többieket pedig sikerül hazagondoznunk. A csökkenést az országos szabályozásnak tudjuk be, amikor megnövelték a gyermeknevelési ellátást, illetve bizonyos többletjuttatásokat kaptak a szülők, ha összeházasodtak, ez mind anyagilag segítette őket a gyermekvállalás terén. Ezen túlmenően a megyében működik nem kívánt terhességeket megelőző program is, ennek ellenére sokkoló jelenség, hogy az utóbbi két évben egyre több a 13-14 éves korban anyákká váló serdülők száma, akik esetében sajnos legtöbbször a kórházból értesülünk arról, hogy lemondanak a csecsemőről. Felmérésünk alapján úgy tűnik, hogy elsősorban a roma lakosság érintett.

Növekedett a térségben a roma lakosság aránya, vagy mi állhat a megnövekedett elhagyások száma mögött?

2 hónappal ezelőtt tartottunk egy roma konferenciát, amikor erről a kérdésről beszéltünk, különböző ágazatokból érkező szakemberekkel, ugyanis annak ellenére, hogy nem tapasztalható a roma lakosság arányának megnövekedése, a probléma egyre kiterjedtebb. Minden bizonnyal korábban is létező jelenségről beszélünk, de most először ér el ilyen messzire a hatóságok keze. A rendőrség ugyanis még most sem vizsgálja azokat az eseteket, ahol a kiskorúval létesített szexuális kapcsolat esetén a két fél között kevesebb mint két év van, vagy az aktus – a felek elmondása alapján - közös beleegyezésen alapult. A gyermekvédelmi törvény alapján a hivatal azonban köteles eljárást indítani és megtenni a feljelentést a rendőrség felé minden kiskorú anya esetében. Itt akadnak nézeteltérések az eljáró szervek között, és amíg nem működik megfelelően a szakmai protokoll csak plusz teherként tekintenek az ilyen esetekre. Nehéz szemléletváltást elérni.

Ugyan adatvédelmi okokból nem tartjuk nyilván a gyerekek etnikai hovatartozását, de azt mindenki érzi, hogy a legtöbb örökbe fogadható a cigányok közül kerül ki. Tovább bonyolítja nálunk a helyzetet, hogy helyben, a Kovászna megyei örökbefogadó családok nem fogadnak be cigány gyereket, előre kérik, hogy magyar vagy magyar-román származású legyen a hozzájuk kerülő gyerek. Ehhez joguk van. Ugyanakkor vannak roma örökbefogadó szülőink, akik viszont kifejezetten roma gyerekeket akarnak nevelni. Érdekes, hogy főleg az ország dél-keleti megyéiben nincsen meg ez a fajta kitétel, így Bukarestbe és más nagyobb városba már sikerült örökbe adnunk innen származó roma gyerekeket is.

Mire vezethető vissza ez a fajta különbség a megyék között?

A déli és határ menti megyékben nagy a lakosság keveredése, sok lipován, makedón és egyéb nemzetiség él, míg nálunk a lakosság többsége magyar és bizony jobban feltűnik egy-egy vegyes házasság vagy örökbefogadott cigánygyerek.

Ha kiemelésre kerül a sor, milyen a nevelőszülői és örökbefogadói hálózat?

A nevelőszülők általában 2 gyereket, de maximum négyet nevelhetnek, kivéve ha a gyermek valamilyen fogyatékossággal él, mert akkor csak egyet vehetnek magukhoz. Örökbefogadás esetén 2 évig utánkövetést alkalmazunk, de eközben jogi értelemben a vér szerinti szülőkkel megszűnik minden kapcsolata a gyereknek, és csak ha betöltötte már a 18. életévét kérheti a vér szerinti szülővel vagy a testvérrel történő kapcsolatfelvételt, ami csak kölcsönös az érdeklődés esetén valósulhat meg. A testvéreket, ha egy időben kerülnek be a rendszerbe, megpróbáljuk együtt vagy minél közelebb egymáshoz elhelyezni, de akadnak olyan esetek, amikor az eltelt idő miatt ez már lehetetlen.

Hogyan zárkóztatják fel a hátrányos helyzetből kiemelésre kerülő gyerekeket?

Speciális program nincs az iskolákban, a hagyományos tanintézményekbe illeszkednek be, de a gyerekotthonokban és a hivatásos nevelőszülőknél is lehetőségük van megtanulni az önálló élethez szükséges ismereteket. Minél fiatalabb a gyerek, annál könnyebb beilleszkednie és felzárkóznia, a tinédzsereknél már kialakult személyiség, sokkal fejlettebbek, megvannak a saját elképzeléseik, velük eleve sokkal nehezebb szót érteni.

Hogyan illeszkednek bele a „Böjte Csaba- féle” gyermekotthonok a romániai gyermekvédelmi rendszerbe?

A helyzet eléggé felemás. A házak többségére, mivel nem rendelkeznek hatósági akkreditációval a gyermekvédelmi szolgálat nem lát rá. Nem tudjuk, milyen előzetes családgondozás folyik, milyen protokoll mentén kerülnek kiemelésre a gyerekek, és hogyan történik a hazagondozás. Az állam nem ellenőrzi a működés feltételeit sem. Láthatatlanok ezek az intézmények számunkra. Egyedül a dévai központ és itt Kovászna megyében a Boldog Apor Vilmos házról tudok, ezek hivatalos keretek között működhetnek, mert néhány éve megkapta a Szociális Akkreditációs Bizottságtól a jogosultságot rá. Többször is kint voltunk ellenőrzésen, minden nagyon jól működik, a gyerekek jó ellátást kapnak, minden feltétel adott a fejlődésükhöz. És itt jön be a törés, hogy szükség van a szociális szolgáltatásokra, a segítségre mind a szakmának mind az átmenetileg megszorult szülőknek, ezért ez a féllegális állapot valahol mindenkinek jó, csak nem törvényes, hiszen minden lakóotthont, szociális ellátást biztosító intézményt egyenként kellene akkreditálni ahhoz, hogy maradéktalanul megfelelhessen a gyermekvédelmi szempontoknak. Felmerül a kérdés, ha egy súlyosan traumatizált, bántalmazott gyerek bekerül hozzájuk, vajon milyen szakmai ellátásban részesül? És mi lesz a rendszerből kikerülő fiatalokkal? Hivatalosan nem lehet örökbe fogadni tőlük, így csak sejtéseim vannak afelől, hogy a családjukhoz kerülnek vissza. De őszintén szólva, nem tudjuk pontosan hányan vannak és mi lesz velük.

Hogyan lehetne a helyieket képessé tenni arra, hogy akár az utcagyerekeket, a koldulást vagy a gyermekelhagyásokat problémaként lássák és elvárják, hogy a gyermekvédelmi irányelvek a társadalom minden szintjén, így a gyermekotthonokban is megvalósuljanak?

Ez nagyon nehéz kérdés és feladat, mert nincsenek szakemberek, nincs érzékenység és fogékonyság a problémák iránt még a szociális szakmában sem minden esetben. Márpedig ezekben a kérdésekben a hozzáállás segíthet a legtöbbet. Nem gondolom, hogy a felnövekvő fiatalok másképpen látnák ezeket a kérdéseket. A felvilágosító és érzékenyítő iskolai programok a városokban működnek, holott mindenki tudja, hogy elsősorban falun lenne igazán szükség rájuk. Ha ott sikerülne elérni a fiatalokat, ők már talán érzékenyebben állnának hozzá ezekhez a kérdésekhez és idővel nem csak jogszabályokba foglalt gyermekvédelmi szempontokkal találkoznánk, hanem a gyakorlatban is elvárásként élnénk meg minden intézményben ezek meglétét.