Az alultápláltság, illetve a rossz minőségű élelmiszerek rendszeres fogyasztásából adódó túltápláltság is főképpen a szegénységben élő családok gyerekeit érinti. Hazánkban túlnyomórészt minőségi éhezésről beszélhetünk (cikkünk a témában), ugyanakkor egyre több helyen jelenik meg a mennyiségi éhezés is, főleg azokban leszakadó a térségekben, ahol a legtöbb család él a létminimum alatt, mélyszegénységben: „Korábban azt tapasztaltuk, ha egyszer-kétszer kimaradt a vacsora, vagy a gyerek akár többször is éhes maradt, nem állt össze nekik, hogy ez valójában az éhezés állapota. Ma már sajnos ők is tisztában vannak azzal, hogy ezt éhezésnek hívják” – nyilatkozta Király Gábor, a Gyermekétkeztetési Alapítvány elnöke a Népszabadságnak, aki az elszegényedést már a középosztálynál is érzékeli.
Az éhezést, alultápláltságot és a gyermekszegénységet lehetetlen egymástól függetlenül vizsgálni vagy kezelni.
„A magyar gyermekek 20 százaléka él az EU-ban általánosan elfogadott szegénységi küszöb alatt. Az EU mérések szerint a 2,2 millió gyermek közül 430 ezren nagyon szegénynek tekinthetők, de a szociológusok szerint a jelenlegi válságban már 600 ezer gyermek súlyosan érintett.” - derül ki a KSH létminimum-számításának elemzéséből. Egy tavalyi, az ENSZ Élelmezési Világnapja alkalmából tartott konferencián a Magyar Szociális Fórum arra hívta fel a figyelmet: „ Magyarországon 23 százalékos azoknak a súlyos anyagi nélkülözésben élőknek az aránya, akik nem tudnak megfelelően táplálkozni, vagyis – nemzetközi normák szerint – alultápláltak. Ez azt jelenti, hogy nem jutnak hozzá minden második nap húshoz vagy halhoz”.
A Tárki Monitor 2012-es évre vonatkozó, Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban c. idei jelentésében a szegénység olyan mélységeit mutatja, amire senki sem számított: számításaik szerint ma Magyarországon több mint 4 millióan (!) élnek valamilyen mértékű nélkülözésben. „A szegénység kiterjedtségével párhuzamosan növekedett annak mélysége is, tehát a szegények nemcsak többen lettek az elmúlt időszakban, de távolabb is kerültek attól, hogy ebből a helyzetből kikerülhessenek. (…) A szegénységi profilt vizsgálva az első és legfontosabb jellemző, hogy a szegénységben élők több mint negyede (28 százalék) gyermek, további 14 százalék pedig fiatal, 18-24 éves.” A statisztikák elkeserítőek: a gyermekes családok 41%-a, nagycsaládosok 60%-a, az egyszülős csonka családok 45%-a szegény. Ráadásul „A szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők felülreprezentáltak a gyermekek (52 százalék), (…) a női háztartásfővel élők (58 százalék), a legfeljebb általános iskolát (73 százalék) vagy szakmunkásképzőt (53 százalék) végzett háztartásfővel élők, (…) az egyedülálló szülős (73 százalék) és a pár 3 vagy több gyermekkel típusú háztartásban élők (61 százalék), valamint a roma háztartásfővel élők (92 százalék) között.” Láthatók tehát azok a tényezők, amik a legmagasabb szegénységi kockázatot jelentik: a háztartásfők alacsony végzettsége, munkanélkülisége, a több gyermek, az egyszülős háztartás, ill. a roma származás.
A KSH létminimum-számításai alapján „ma a lakosság 30%-a, mintegy 3 millió ember él a létminimumon (73 ezer forint/fő/hónap) és az alatt. Az EU módszertana alapján – eszerint a szegénységi küszöb az átlagjövedelem 60%-a – a szegények aránya 17% (ami 1,7 millió főt jelent). A 10 milliós Magyarországon – a KSH szerint – 1,1 milliónyian tartósan leszakadtak a társadalomról, többszörösen hátrányos helyzetben, kirekesztettségben élnek.”
Ezeknek a családoknak a helyzete egyértelműen meghatározza gyermekükét is, esélyeiket, kilátásaikat (vagy inkább kilátástalanságukat). Az érintett gyerekek állami segítség és társadalmi összefogás nélkül, egyedül biztosan nem tudnak kitörni az – egyébként újratermelődő – nyomorúságból.
Ők igen gyakran csak az iskolában, óvodában jutnak meleg ételhez, a gyermekétkeztetés viszont ugyancsak problémás terület. A Gyerekesély Közhasznú Egyesület számításai szerint „mintegy 500 ezer rászoruló gyermek nem jut hozzá a nyári gyermekétkeztetés lehetőségéhez, elsősorban azért, mert a pályázati feltételek változásával a települési önkormányzatok egyre csökkenő számban élnek ezzel a lehetőséggel. (...) Pályáztatás helyett az önkormányzatok számára kötelezően előírt és a központi költségvetésből finanszírozott szolgáltatásnyújtás lenne a legmegfelelőbb.” További hiányosság a gyermekétkeztetés alulfinanszírozottsága is: „A mostani napi legfeljebb 440 forint/fős költség, amit az állam biztosít 2012-ben ugyanennyi, 2011-ben 370 forint volt. A központi költségvetésben erre a célra elkülönített 2,4 Mrd forint 2009 óta nem változott. Ez összességében jelentős reálérték csökkenést jelent.” Az Egyesület egyébként erről szóló állásfoglalásában megfontolandó lépések sorát teszi közzé.
Mindezeken túl valószínűleg a jelenlegi családpolitika, segélyezési politika tovább mélyíti majd kilátástalanságot, hiszen ott, ahol az önkormányzat dönthet arról, ki „érdemes” a támogatásokra, kinek van ehhez kellőképpen rendben tartva a portája, ki mehet el közmunkára, szubjektív megítélés alá esnek majd a rászoruló szülők, ennek függvénye lesz az ő és gyerekeik megélhetése. Egyre kevesebb „segély” jár egyre rövidebb ideig, egyre szűkebb rétegnek – még Európai Uniós viszonylatban is -, miközben a rendszerváltás óta ma él hazánkban a legtöbb szegény család és gyermek. Bár Magyarország valóban sokat költ családtámogatásra, ezek inkább csak azokat a családokat célozzák és segítik, ahol a szülők legalább egyike dolgozik. Ugye értjük: ha a „nem elég dolgos” családokat büntetjük, a gyerekeik jövőjét vesszük el.
Az a nagyjából - a KSH számítása alapján is - félmillió gyerek meg valahogy folyton kimarad a számításból.
Cikkünk a „19 akciónap a gyermekek és fiatalok elleni erőszak megelőzéséért" c. kampány részeként jelent meg. Egyesületünk a Women's World Summit Alapítvány nemzetközi mozgalmához csatlakozva november 1-19. között minden nap a megadott nemzetközi tematika mentén dolgoz fel, főként hazai vonatkozású anyagokat.