Mit jelent a gyermekotthon, mint ”intézmény”?

Az intézmények a külvilágtól elkülönült (szegregált), otthont nyújtó ellátást biztosító gyermekintézmények, szülői felügyelet nélkül maradt gyerekek és fiatalok részére. Az „elkülönültség” alatt azt értjük, hogy ezek az intézmények általában el vannak szigetelve a helyi közösségektől és ezáltal törést okoznak a gyerekek vérszerinti és kulturális kapcsolatainak megélésében és gyakorlásában. Néhány esetben ezek az intézmények óriási méretű létesítmények is lehetnek – amelyek akár több száz gyermek elhelyezését is biztosíthatják egyszerre – de a méretük nem az egyetlen ismérv, aminek alapján jellemezni lehet őket.

Nem minden otthont nyújtó ellátási forma intézmény: a lakókörnyezettől és az ellátás jellemzőitől függ, hogy annak számít-e. Az intézmények személytelenek, merev rend és rutin alapján szerveződnek bennük a mindennapok, hiányoznak az alapfeltételek a kötődés és a gyengédség, szerető gondoskodás kialakításához, biztosításához és megéléséhez, illetve nem teszik lehetővé az egyénre szabott gondoskodást és figyelmet, amelyek azonban mind elengedhetetlenek lennének a gyerekek ideális növekedése és fejlődése érdekében. A gyerekek gyakran csak ideiglenesen kerülnek elhelyezésre ezekbe az ellátási formákba, mégis gyakran hiányzik az arra való törekvés az intézmények részéről, hogy a gyerek ott tartózkodása alatt folyamatosan meg- és fenntarthassa a kapcsolatot a vérszerinti szüleivel, vagy ha az a gyerek legfőbb, mindenek felett álló érdekében áll, akkor visszagondozásra kerülhessen a családjába.  A gyermek kognitív, szociális és érzelmi fejlődése súlyosan károsodhat azáltal, hogy intézményben nő fel – különösen érezhető ez a hátrány azokhoz a gyerekekhez képest, akik családban nevelkednek[1].

A nemzetközi szabványoknak, sztenderdeknek[2] megfelelően a szülői felügyelet nélkül maradt gyermek gondozásának olyan környezetben kell történnie, amely a lehető legnagyobb mértékben hasonlít a családi, vagy a kiscsoportos élethelyzethez. Az intézmény, mint forma, önmagában akadályozza a meghitt és gondoskodó környezet kialakításának lehetőségét. A fellelhető rengeteg szakmai bizonyíték ellenére is, mind a mai napig folytatódik Európa-szerte a gyerekek elhelyezése nagy számban többnyire gyenge minőségű és szegregáló otthont nyújtó ellátási formákba – ideértve a három évnél fiatalabbaknak fenntartott csecsemőotthonokat is[3].

Az elmúlt évtizedekben az Eurochild tagszervezetei[4] szakértői vizsgálatokat folytattak a deinstitucionalizáció, az intézménykiváltás folyamatának különböző aspektusaival kapcsolatban. Számos ország tett meg már lépéseket annak érdekében, hogy az átmenet (kiváltás) elindulhasson az intézményi ellátástól a közösségi szolgáltatások és gondoskodás felé, de még sok munkát igényel az, hogy az intézményközpontúság ténylegesen történelemmé váljon Európában[5].

Mit jelent a „deinstitucionalizáció”, azaz az „intézménykiváltás”?

Az intézménykiváltás nem kizárólagosan az intézetek, gyermekotthonok bezárást jelenti, hanem elsősorban egy olyan paradigmaváltást és gondolkodásmódbeli változást feltételez és igényel, amely a gyermeki jogokra és az ellátás minőségére helyezi a hangsúlyt. Az intézménykiváltási folyamat véghezvitele együtt jár a gyermekvédelmi rendszer átfogó átalakításával, amelynek első lépése az összes családsegítő és szülőtámogató szolgáltatás megerősítése annak érdekében, hogy a gyerek családból történő kiemelése ténylegesen csak a legvégső lehetőséggé váljon.

Amikor a szülőktől való elválasztás teljes bizonyossággal a gyerek legfőbb érdekében áll, akkor több, különböző gondoskodási lehetőségnek kell rendelkezésre állnia az adott gyerek helyzetétől és szükségleteitől függően, azokhoz igazodóan. Ezek az ellátási formák lehetnek a családba fogadás (családpótló gondoskodás a gyermek saját tágabb, kiterjedt családjában vagy közeli barátoknál), a nevelőszülői ellátás, a családszerű gondoskodási helyek, a kis létszámú lakásotthonok, a felügyelt önálló életvitel, a belföldi örökbefogadás, stb. A lépésről-lépésre építkező modellt követve, mielőtt és miközben az intézményeket bezárják, magas színvonalú alternatívákat kell biztosítani azok pótlására. Minden esetben, amikor az lehetséges erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a gyerek visszakerüljön a vérszerinti családjába, továbbá annak érdekében, hogy hosszútávon együtt maradhassanak, biztosítani kell folyamatos támogatásukat is.

De az intézetek, gyermekotthonok szükségesek ahhoz, hogy ellássák az árvákat…

Ellentétben a közhiedelemmel az intézményes ellátásban élő gyerekek meghatározó többsége nem árva, él egyik, vagy mindkét szülője, sőt gyakran ezeket a gyerekeket hivatalosan nem hagyták el, vagy hagyták magukra, csak ideiglenesen kerülnek elhelyezésre a szakellátás intézményrendszerében, az éppen nehézségekkel küzdő szülők kérésére. Alkalomadtán továbbá az is előfordul, hogy maguk a segítő szakemberek ösztönzik arra a szülőket, hogy mondjanak le gyerekeikről rögtön a születésük után, ezáltal a szülőket a kórházi és szülészeti személyzet előítéleteinek áldozatává téve (pl.: egyedülálló anyák, tinédzserkorú szülők, roma szülők, fogyatékossággal élő gyermekek szülei esetében stb.).

Az intézetek, gyermekotthonok nagyon sokat fejlődtek az elmúlt években: miért zárnánk be őket most?

Az igaz, hogy az intézményi környezetben nevelkedő gyermekek többsége Európában anyagi, tárgyi értelemben nem él rossz körülmények között (deprivációban). Az Európai Unión belül számtalan ország korszerűsítette a gyermekotthoni épületeket és továbbfejlesztette az ott nyújtott szolgáltatásokat. Azonban még a lehető legjobb felszereltséggel rendelkező intézetek, gyermekotthonok sem képesek pótolni a családi környezetet. A gyereknek hosszútávú, biztonságos kapcsolatra van szüksége a róla gondoskodó felnőttel, meg kell tanulnia és meg kell értenie a családi élet mibenlétét, mint például az adok-kapok elvét, vagy a felelősség megosztását, stb. Ily módon ők is megfelelően felkészültek lesznek arra, hogy ezeket továbbadják a saját családjuknak, amikor eljön az ideje.

Az intézménykiváltási folyamat során fontos, hogy a rendelkezésre álló pénzügyi forrásokat ne a meglévő infrastruktúra „esztétikai” korrigálására használják fel, hanem az ellátórendszer teljes és szisztematikus megreformálására, azaz a megelőzés, a családi alapú és közösségi alternatívák pénzügyi támogatására.

Ha bezárják az intézeteket, gyerekotthonokat akkor hova megy majd a sok gyerek?

Különbség van az „intézmények egyszerű bezárása” és a „deinstitucionalizálás”, az „intézménykiváltás elérése” között: az intézmények sietős bezárása anélkül, hogy magas színvonalú helyettesítő szolgáltatásokat alakítanának ki mindeközben, nagyon súlyosan veszélyeztetheti a gyerekeket, sőt, a jelenleginél még inkább veszélybe kerülhet jogaik érvényesíthetősége. A döntés és annak a következménye, hogy a gyereket áthelyezik az intézményből és egy új gondozási helyre viszik, nagyon kényes folyamat. Az átmenetet gondosan meg kell tervezni és mindvégig támogatni, segíteni kell.

Nincs olyan, hogy egyetlen megoldási lehetőség mindenkinek megfeleljen, nem létezik olyan, hogy kizárólagos, vagy univerzális megoldás a gyerekek gondozási helyének megválasztásakor, vagy megváltoztatásakor. Minden gyereknek más és más igényei és vágyai/kívánságai, valamint egyedülálló személyes története van. A kulcs a sikerhez a minden érintett személyt (magát a gyereket, a szülőket és testvéreket, a tágabban értelmezett, kiterjedt családot, a szociális munkást, stb.) egyaránt bevonó, körültekintő, érdemi értékelés, helyzetfelmérés és konzultáció. Az intézménykiváltás során bizonyos esetekben a gyereknek lehetősége nyílik arra, hogy visszaköltözzön a vérszerinti szüleihez („reintegráció”, visszagondozás), míg más esetekben rokonoknál, vagy családi barátoknál kerül elhelyezésre („családba fogadás”), vagy nevelőszülőkhöz, esetleg családszerű ellátást biztosító gondoskodási helyre kerül.

A nevelőszülőknek képzést kell nyújtani azért, hogy megérthessék a gyerekek szükségleteit és tapasztalataikat a gyermekotthonbeli nevelkedésükről. Előfordul, hogy a gyerekek elhelyezésére a kiscsoportos lakásotthonok, vagy a felügyelt, de önálló életvitel a megfelelő lehetőség, ez mindig az adott gyermek szükségleteitől, életkorától és körülményeitől[6] függ. Mindemellett az Eurochild meg van arról győződve, hogy a családban történő elhelyezésnek kell lennie az egyetlen szóbajöhető lehetőségnek, ha más esetekben nem is, de a csecsemők és a kisgyerekek körében (pl.: 0-3 év közöttieknek)[7] mindenképpen. A vezérelv az elhelyezéskor mindig a gyerek legfőbb érdekének követése.

Mi a helyzet a súlyosan fogyatékos, vagy a magatartási zavarokkal küzdő gyerekekkel?

Hosszú időn keresztül az orvosi, medikális megközelítés volt az uralkodó a fogyatékosságokkal kapcsolatban: a fogyatékossággal élő gyerekeket „betegként” kezelték, olyan páciensekként, akiknek hiányosságai, rendellenességei és betegségei vannak, amelyeket meg kell gyógyítani, ahelyett, hogy emberi jogokkal rendelkező és azokra jogosult egyénként tekintettek volna rájuk. Sokakat közülük rögtön a születésük után elválasztották családjuktól és azt követően egész életüket egy elzárt intézetben élték le. Szerencsére sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekben, és sok ország aláírta és ratifikálta azokat az ENSZ egyezményeket, amelyek megkövetelik, hogy minden gyerekkel méltósággal bánjanak[8]. Azonban a fogyatékossággal élő, vagy a súlyos magatartási zavarokkal küzdő gyerekek intézményekből történő kigondozását sokan még a mai napig is problémásnak, vagy akár lehetetlennek érzékelik.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy megfelelő támogatással elérhető, hogy a fogyatékos gyerekek is teljes mértékben gyakorolhassák a családi életre vonatkozó, illetve azt biztosító jogaikat. Ez a támogatás először is, a fogyatékossággal élő gyerekek elhagyásának megelőzését jelenti úgy, hogy a szüleik képzést és lelki/anyagi támogatást kapnak és hozzáférhetővé teszik számukra a szükséges felszereléseket és különböző szolgáltatásokat a közösségben történő élethez (például házigondozói szolgáltatás saját otthonukban, időszakos – a családot feladataik alól időlegesen mentesítő – átmeneti, de nem intézeti ellátás („respite care” helyettesítő gondozás), olyan napközbeni ellátás, ami elérhető a helyi szinten, stb.). A támogatás továbbá az olyan családpótló alternatívákhoz történő hozzáférést is jelenti, mint amilyen a családba fogadás és a nevelőszülőség, abban az esetben, ha a szűk család nem képes a gyerekről gondoskodni[9].

Az intézmények olcsóbbak, mint a családi alapú vagy közösségi ellátások: a válság alatt fontos, hogy takarékoskodjunk az állami költségvetéssel…

Először is a gyerekek életminőségének kell lennie az elsőszámú prioritásnak, és nem szabad gazdasági megfontolásoknak alávetni azt. Ráadásul emellett az emberi jogi érvelés mellett az is bizonyítható, hogy az intézeti gondoskodás költséghatékonysága csak egy mítosz. Az intézmények azért lehetnek olcsóbbak, mert gyenge minőségű szolgáltatást nyújtanak: azokban az országokban, ahol jól felszerelt bentlakásos intézmények vannak, azoknak a költségei valószínűleg magasabbak, vagy azonosak a családpótló vagy közösségi lehetőségekéhez[10].

A kérdést tovább vizsgálva kiderül, hogy a gyerekek, akik intézetben nőttek fel, gyakran súlyos előítéleteket tapasztalnak és a megbélyegzés („stigmatizáció”) miatt óriási kihívásokkal kell szembenézniük felnőttként a társadalomba történő beilleszkedéskor. A korai beavatkozás, a családtámogatás, a reintegráció segítése és a jó minőségű helyettesítő, alternatív gondoskodás (a gyermekvédelmi szakellátás) segít megelőzni a rendszer okozta olyan kedvezőtlen kimeneteket, mint amilyen a korai iskolaelhagyás, a munkanélküliség, a hajléktalanság, a drogfüggőség, az antiszociális viselkedés vagy a bűnözővé válás. Az intézménykiváltási, strukturális reformoknak tehát hosszú-távon pozitív hatása lehet mind a gyerekekre, mind a költségvetésre, mind az egész társadalomra nézve.

Mi van, ha a nevelőszülők csak a pénzért vállalják a feladatot?

Kutatások bizonyítják, hogy a családszerű vagy közösségi gondoskodás jóval megfelelőbb a gyerekek számára, mint az intézményi elhelyezés[11]. Azt is meg kell azonban állapítani, hogy semmilyen rendszer sem mentes az elhanyagolás vagy az abúzus/bántalmazás kockázatától. Pontosan ezért szükséges a gyerek családba történő kihelyezése előtt a leendő nevelőszülő átfogó értékelése, alkalmasságának felmérése. Továbbá fontos az általa nyújtott gondoskodás minőségének folyamatos felügyelete és ellenőrzése is.

Fontos azonban megjegyezni, hogy a leendő nevelőcsaládok valódi motivációit az, hogy fizetést kapnak, nem veszélyezteti szükségszerűen. Napjaink társadalmában a legtöbb családnak két keresőre van szüksége a megélhetés megfelelő biztosításához. Nevelt gyerekekről gondoskodni sokszor igen költséges, és ezt kompenzálni kell a család számára. A nevelőszülők ráadásul speciálisan képzett szakemberek – főként azok, akik például fiatalkorú bűnelkövetőt, vagy különösen nehezen kezelhető, viselkedészavaros gyereket fogadnak be magukhoz. A gyerek legfőbb érdekének biztosítása miatt a képzésnek, a támogatásnak és az ellenőrzésnek is folyamatosnak kell lennie, az adott szituáció körültekintő értékelése mellett, nem csak a nevelőszülők esetén, hanem a családba fogadásnál is, illetve a későbbi visszagondozás során a vérszerinti családba is.

Ha bezárjuk az intézményeket, rengeteg ember el fogja veszteni a munkáját…

Az intézményeknek, főként a hátrányos helyzetű területeken működőknek meghatározó szerepük lehet a helyi gazdaságban. Fontos, hogy a gyermekotthonok dolgozóinak felkészítése a bezárás előtt kezdődjön meg azért, hogy ők is teljes mértékben megérthessék a változások mögötti okokat, indokokat. Ahol az csak lehetséges, a dolgozókat át kell képezni és át kell csoportosítani az újonnan létrejövő közösségi és családi alapú szolgáltatásokhoz. Előfordul, hogy később pont azok az emberek lesznek a legnagyobb győztesei az intézmények bezárásának, akik emiatt vesztették el az állásukat előzőleg.

Ez azt jelenti, hogy a családok mindig jobbak?

Sajnos nem. A gyerek kiemelése a vérszerinti családjából néhány esetben elkerülhetetlen. A támogatás minden lehetséges formáját meg kell adni a szülőknek, de bántalmazás, visszaélés, abúzus és elhanyagolás kockázata esetén a beavatkozás szükséges. Az ilyen esetekben olyan helyettesítő ellátási formát kell találni a gyerek részére, amelynek garantáltan magas a színvonala és az állandósága is biztosított. A gondozási hely kiválasztása során mindig meg kell hallgatni és figyelembe kell venni a gyerek szükségleteit és igényeit. Az intézeti elhelyezést érdemes mindenáron elkerülni.

Az Eurochild intézménykiváltással kapcsolatos tevékenységei

Az Eurochild támogatja az intézménykiváltási folyamatot minden olyan európai országban, ahol még mindig vannak a szülői felügyelet nélküli gyerekeknek fenntartott intézetek. Az Eurochild szerint az intézménykiváltás azt jelenti, hogy:

1. Csökkentik a gyermekotthonokba, és más otthont nyújtó ellátásokba vetett bizalmat és ezt kiegészítve növelik a családi alapú és közösségi gondoskodást és szolgáltatásokat;
2. A gyerek családjától történő elválasztásának megelőzését;
3. A gyermekvédelmi gondoskodásból kikerülő fiatalok támogatását.

Ha szeretne többet megtudni a szervezet munkájáról az intézménykiváltással és a helyettesítő, alternatív gondoskodásban, szakellátásban élő gyerekek jogaival kapcsolatban, látogasson el a következő honlapra: www.di-action.eu

Az Eurochild egy ernyőszervezet, amely olyan Európában tevékenykedő szervezeteket és szakembereket foglal magában, akik azon dolgoznak, hogy a gyerekek és fiatalok életminőségét javítsák. Az Eurochild-nak 132 teljes jogú és 36 társult, vagy egyéni tagja van, 35 különböző európai országból.  

A szervezet  e tevékenységét az angol „Hope and Homes for Children” támogatja valamint az Európai Unió „Progress 2007-2013” programja a foglalkoztatásért és társadalmi szolidaritásért (European Union Programme for Employment and Social Solidarity – PROGRESS 2007-2013).

Ezt a kiadványt előzőleg megosztottuk Európa-szerte olyan fiatalok csoportjaival, akik saját tapasztalatokkal rendelkeznek a gyermekvédelmi gondoskodásról. A velük folytatott konzultáció ahhoz vezetett, hogy több helyen is változtattunk a kiadvány végleges szövegén. Hálásak vagyunk az érintett fiatalok véleményéért. Külön köszönet jár a Power4Youth-nak és Jean Anna Kennedy-nek a közreműködésükért.

2012. október

Készítette:                Eurochild és Hope&Homes for Children

Közreműködött:        P4Y

Támogatta:               Európai Unió

Az Eurochild-ot az Európai Unió Progress (2007-2013) programja támogatta. Bővebb információ található erről a következő honlapon: http://ec.europe.eu/progress. Ez a kiadvány az Európai Bizottság támogatásával készült, de nem feltétlenül tükrözi annak álláspontját.

Fotó:               © Hope&Homes for Children.