CSAGYI: Milyen szervezetekhez lehet kötni téged?

Bakos István: Aktívan három szervezetben dolgozom. A Diagonál Magyarország, az ifjúsági szervezetek ernyőszervezeteként működik. Professzionális munkát főleg itt folytatok. A Diagonálnak minden tagszervezete valamilyen részterületet ölel fel. Személy szerint én az ifjúsági projektekkel és a cigány integrációval foglalkozom. A Szabad Tér Egyesületnél alelnök vagyok. Ez a szervezet a Közép - dunántúli Régió három megyéjében tevékenykedik és fő profilja az önkéntesség és a közösségépítés. A „gyökérszervezetem”, hogy így mondjam a Bástya Gyermekszolgálat, ami 1999 óta informálisan, 2003 óta formálisan működik. Itt fő feladatom, hogy a gyermekotthonosokat a felnőtt életbe segítsem.

CSAGYI: Mesélj kicsit magadról, milyen végzettséged van?

BI: Biológia- történelem szakon végeztem, azon kívül romológus vagyok és életmód-oktató végzettségem is van. Ezek a hivatalos papírjaim, szinte minden tapasztalatot ezen kívül szereztem a gyakorlati ifjúsági munkáim során.

CSAGYI: Életmód- oktató?

BI: Igen. Amolyan ifjúsági tréner, aki interkulturális kapcsolatokkal foglalkozik, pl. a sport általi nevelés tartozik ide többek közt, sport, mint csoportépítés és a hátrányos helyzetűek tehetséggondozásának egy lehetséges eszköze. Sokat tanultam a kollégáimtól például, hogy egy csoport belső adottságait hogyan lehet kihasználni közösségi programokon keresztül.

CSAGYI: Milyen szakmai háttérrel dolgozol, mennyire függ ez az aktuális politikai trendektől?

BI: Fő bázisunk – és ez főleg a Diagonálhoz köthető – nem önkormányzati, vagy állami, hanem a szakemberi hálózati együttműködés. Jelenleg 25 kolléga van, ami egy aktív hálót képez a szakmai programok megvalósításához. Most pályázatok útján sikerült a Life Long Learning Programhoz Európai Uniós programból pénzt szerezni. Túlságosan rendszerfüggetlenek vagyunk ahhoz, hogy partiképesek legyünk bármelyik kurzushoz, ami hatalmon van. Komplexen gondolkodunk, a roma iskolai integrációval kapcsolatban. Most inkább a szankció felé dől a rendszer. Nekünk stratégiánk, elképzelésünk van, amit nem tudunk hirtelen alkalmazni egy új kurzushoz, ezen a területen sem.

CSAGYI: Mit gondolsz, a civil szervezetekre mennyire jellemző, hogy „rendszerfüggetlenként”működnek?

BI: Kevés a szakmai individuum. Régebben financiális okokat emeltem volna ki, most inkább kultúra kérdése szerintem. Nyugaton függetlenebbek a civilek. Dolgoztam például Hollandiában, ott a politikai kultúra a civil szakembert egyenlőnek tekinti. Libanonban is dolgoztam fél évet, ott más kulturális minták vannak; papíron demokratikus, gyakorlatban pedig tekintélyelvű, centralizált. Itthon picit azért érzem rosszul magam, mert verbálisan nyugati, praktikusan keleti a rendszer, és ez diszharmóniát okoz. Maga a kultúránk olyan, hogy szerepzavart okoz, ha civil vagy és a hatalomba kerülsz – más minták szerint kell viselkedned.

CSAGYI: Milyen módszerekkel dolgoztok, említenél konkrét példákat?

BI: Az, hogy milyen módszereket alkalmazunk, függ attól mi a cél. Három fő szinten dolgozunk; települési projektek, csoportos programok és egyénre szabott projektek. Most leginkább települési, közösségi programokat csinálunk a Diagonállal. Sok éves tapasztalat alapján azt látjuk, ha egy közösségen belül tanult, aktív embert segítünk, akkor maga körül generálni fogja a folyamatokat, minél hátrányosabb helyzetű közösségből származik annál inkább. Ha a közösségéből ez az ember kiszakad és visszakerül, ellentmondásos helyzetben találja magát, két tűz közé kerül: a helyiektől már elszakadt, a civil munkát pedig nem fizetik meg kellően, tehát sokszor nem érdekelt abban, hogy közösségi munkát végezzen. Azt tűztük ki stratégiai célul, hogy a hátrányos helyzetű településeken dolgozó kulcs embereket szakmailag segítsük. Túristvánditól Hodászig számos településen említhetnék ilyen személyeket. Tanulmányúthoz juttatjuk a célcsoportunkat a Diagonállal, ami egyfajta szakmai felfrissülést nyújt, nemzetközi szinten nyílik lehetőség hasonló emberekkel a tapasztalatcserére.

CSAGYI: Milyen más eszközzel dolgoztok még?

BI: Minden évben szervezünk egy átfogóbb, nagyobb képzést a hátrányos helyzetű településeken dolgozók igényeinek megfelelően. Az ő igényeik szerint válogatjuk az anyagokat, hívjuk meg az előadókat és alakítjuk a rendezvény stílusát. Nagyon fontos, hogy utána coaching rendszerrel dolgozunk, tehát külső szakemberekkel tartják a kapcsolatot, külsősök segítenek a kulcs embereknek. Nem tudunk sajnos mindenkit külföldi ösztöndíjhoz juttatni, általában pár embernek jut ösztöndíj a források szűkössége miatt. Embereken keresztül dolgozunk közösségekkel: jelenleg 35 ember alkotja a szakmai hálónkat. Tehát amit nyújtunk: képzések, nemzetközi tanulmányutak megszervezése, és ami nagyon fontos egyéni coaching, ez, ha úgy tetszik a „Diagonál modell”.

CSAGYI: És a többi szervezettel milyen tevékenységet folytatsz?        

A Bástyával más területen, nem közösségfejlesztéssel foglalkozom. Gyermekotthonos fiatalok egyéni és csoportos fejlesztése a célunk. Székesfehérvár és Velence két gyermekotthonában foglalkozunk a növendékek egy részével. Két generációval van hosszabb kapcsolatunk 18-25 évesek és a 6-10 évesek generációjával. Az első csoporttal 6 éves koruk óta dolgozunk, több mint 10 éve. Célunk, hogy egy-egy kisebb csoportból a srácokat a felnőtt életpályára, pályakezdésre felkészítsük, és amit a rendszer nem ad meg, azt pótoljuk. A gyermekotthonhoz képest más szemléletet viszünk el a gyerekekhez. Tipikusan olyan gyerekekkel foglalkozunk, akik viselkedési zavarokkal, beilleszkedési zavarokkal küzdenek. Nem egyszer olyan mély pszichikai sebeket viselnek, amit fiatalkori szexuális abúzus okoz. Úgy látjuk, hogy a rendszer a gyermekotthonon belül igyekszik kezelhetővé tenni a problémákat. Ehhez olyan szakemberek állnak rendelkezésére, mint a fejlesztőpedagógusok vagy pszichológusok, viszont az, hogy mi lesz a gyerekkel mikor kikerül az otthonból fontos, de nem prioritás számukra. Régebben inkább programokat vittünk be a gyermekotthonba, most a srácokat visszük ki, és az otthonon kívül szervezünk programokat külsősök bevonásával. Extrém sportfoglalkozásokat szervezünk, kötélpályát, olyan focit, amiben ordibálni, ütni-vágni lehet. Fontos, hogy mi is aktívan benne vagyunk a programokban, kezeljük a konfliktusokat és a foglalkozások után beszélünk a gyerekekkel, nem lefojtjuk a problémákat. Nem szeretjük a gettóprogramokat, a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket hozzunk össze. Most éppen egy vidéki farmra viszünk ki gyerekeket, később egy zsonglőrtalálkozóra megyünk, ahol a városi szubkultúra egy szegmensével ismerkednek majd meg. Igyekszünk lehetőséget teremteni olyan emberi kapcsolatok létrehozásához, amiket a jövőben használhatnak is. A hospitalizáció problémája nagyon jellemző az otthonokban, igazából a növendékek többsége egymással érzi jól magát, kialakul egy belső gettó. Mi nyitni próbálunk, mert úgy gondoljuk, ez a mikroklíma a későbbiekben gátol.

CSAGYI: Mit gondolsz, ez önmagában mennyiben jelent megoldást?

BI: Tizenkét év munkája után az tapasztaljuk, hogy tudunk motiválni, bizonyos mértékig szociális problémákat kezelni, megelőzni, motivációs bázist növelni. Ezek a programok világképet tágítanak. Viszont nem tudjuk lehet-e eredményesen kezelni, hogy nagy hátrányból indulnak mind pénzügyi, mind kapcsolati tőke szempontjából ezek a fiatalok. Nekünk a motivációs bázist kell megpiszkálni lehetőleg minél hamarabb. 16-20 éves korban kell elérni azt, amit egy családba felnövő pályakezdő egyetemistánál mondjuk 24 éves korban. Nincs támogató hálózatuk, még párbeszéd szintjén sem, nemhogy anyagilag. Kikerülnek, és félő szanaszét vágja őket az élet; visszakerülnek ahonnan jöttek, olykor feltűnnek a szülők, rokonok, mert kapnak némi kezdőtőkét, ilyen is volt már többször. Addigra kell ezt a motivációs bázist kialakítani, mire kikerülnek, ami nagyon nehéz, szinte lehetetlen, de mi benne vagyunk egy ilyen „élő kísérletben”.

CSAGYI: Milyen viszonyt ápoltok a gyermekotthonokkal?

BI: Az emberi tényező mindig számít. Alapvetően kitapasztaltuk már azt a környezetet ahova programokat viszünk be. Más az intézményvezető, más a gondozó és más a fejlesztőpedagógus. Ha az intézményvezető okos, akkor úgy mutat be minket, mint a pedagógiai innováció színterét. A velencei gyermekotthon ebben jó. Fehérváron ambivalens viszonyok voltak. Az abszolút szubjektív véleményem az, hogy több volt a kontraszelektált alkalmazott, aki nem igazi motivációból volt ott, hanem sértettségből, ezért voltak ütközések. Ez változott és az intézményvezetés is arra tolódott el szintén, hogy bevonjanak külsősöket, ugyanis a rendszer megváltozott. Ennek egyik fő oka az, hogy más a korösszetétel: az utóbbi 5 évben idősebben kerülnek be, tinédzser (főleg 11-14 éves) korban, ami egy nehezebb, „balhésabb” generáció. Az alkalmazottak kapacitása sem végtelen, nehéz dolguk van, ezért kapva kapnak minden külső segítségen.

CSAGYI: Mesélsz nekem a félutas ház projektedről?

BI: A félutas ház projekt régi ötletünk. Azon gondolkodtunk, hogyan lehet olyan terepet kialakítani a gyermekotthon és az önellátó élet közt, ami nagyrészt önigazgatáson alapul. Maguk fektetik le a szabályokat, mi valahogy külsőleg próbáljuk őket ebben segíteni. Az alap ötlet az, hogy legyen egy átmeneti zóna a gyermekotthon és az élet között, mert a cél az, hogy mire kikerül a fiatal a gyermekotthonból, legyen egy olyan átmeneti helyen fél, vagy 2-3 évig, ahonnan tud aztán menni tovább, amíg nincs elég pénze a lakhatásra. Szerintem jól működött Franciaországban, ott integráltan csinálták, családos nagykorú fiatalok is élhettek a lehetőséggel. Egyénre szabottan jelentek meg az igénybe vétel körülményei: Aki már dolgozott fizetett érte, volt, aki az építésbe szállt be, egyéni megállapodás alapján működött. Egy ilyen típusú dolgon gondolkodunk. Teszt jelleggel egy ilyen próba lezajlott már. A helyi egyesületünkkel tudtunk egy ilyen közösségi helyet bérelni. Egy srácot kihoztunk, egy másiknak pedig segítettünk albérleti támogatásban. Gyakorlatilag egyedül lakott, de a napja egy részét bent töltötte nálunk. Az egyik fiatal egy sikertörténet, azóta pályára került és önellátó. Viszont a másik srác annyira halmozottan tele volt problémával, annyira hospitalizált srác volt, hogy nem látta be, hogy az önálló élet jó. Az volt ennek a nagyon nagy tanulsága, hogy félutas házat olyannal érdemes elkezdeni, akinél van mire építkezni. Akivel már elérted, hogy lássa a célt, hogy jó önállónak lenni. Az előző fiúval még egy évet foglalkozni kellett volna, megijedt az önállóságtól. Most az ismeretségi körünkben van egy telek, amit fölajánlottak nekünk. Három fiúval szeretnénk elkezdeni 2012-ben az építkezést, ők nem a legsúlyosabb esetek, viszonylag kiegyensúlyozottan tanulnak, és valamennyire fel vannak készülve az önállóságra. Náluk van mire építkezni. Izgulok, mert ha tényleg jól működik, akkor szeretnénk nagyobb mértékben is csinálni.

CSAGYI: Elképzelhető, hogy más is átveszi?

BI: Nagyon kevéssé hiszek most már a sablonokban, mert egyediek az esetek. Abban hiszek, hogy az alapelveket kell fektetni. Például, hogy mikor hozol ki egy gyereket, milyen típusú önállóságot adsz neki, milyen feltételekkel. Viszont aki őszinte magához, az láthatja, hogy az elkövetkezendő öt évben nem lesz forrás új dolgok létrehozásához. Ha kapunk is normatívát, még ha jól is működik egy program, szkeptikus vagyok, amennyire ismerem a gazdasági helyzetet. Abban bízom, hogy a gyermekotthon átvesz valamit a mintánkból, mert strukturálisan nehéz megmozdítani a rendszert. Ez egy nagy érdekközösség, ahol megvan mindenkinek a helye és érdeke. Szerintem sok ilyen egyéni kezdeményezés kéne a civil társadalom részéről. Ismerve az aktuális világgazdasági és magyarországi helyzetet, azért nem szabad túl nagy dolgot kitűzni célnak, mert aztán kiégsz benne és abbahagyod – de ne legyen igazam.