A háború utáni Franciaországban járunk; a gyerekek közül sokan születésnapjaik csekély száma ellenére már nagyon is sokat láttak a nagybetűs életből. Ki árva, ki rendkívül szegény, kinek második, kinek sokadik iskolája ez, ahol autoriter módszerekkel próbálnak „embert faragni belőlük”. Az igazgató jelmondata „az akció, reakció”, vagyis az azonnali büntetés módszere; amint egy fiú rossz fát tesz a tűzre, rögvest meg kell érte büntetni: a penitenciák között pedig olyan módszerek szerepelnek, mint sötétzárkába zárás, vacsora megtagadás, testi fenyítés, különböző dolgoktól való eltiltás.

Ebbe a környezetbe érkezik meg tehát a szelíd lelkű Monsieur Mathieu és hozza magával a deviánsnak bélyegzett fiúk közé a megváltó erejű zenét. A zenét, mely a legádázabbnak tartott „gonosztevőből” is csillogó szemű, angyali szopránt varázsol, mert olyat mutat neki, aminek létezéséről maga is alig tudott: a saját lelkét.

            A zene helyébe számtalan más dolgot helyettesíthetnénk, a színháztól kezdve, a sportversenyeken át, bármilyen játékon keresztül az L.Ritók Nóra-féle rajz szakkörig. A lényeg, hogy az iskola, az oktatás célja a lexikális tudás átadásán túl az emberré nevelés lenne, ez pedig nem valósítható meg másképp, mint partneri, a másikat tisztelő viszonyban, mely teret ad a gyerekeknek önmaguk ember voltának felfedezésére, az alkotáson, játékon, gondolkodásra késztetésen keresztül. Az eszközök tárháza óriási, ideje lenne elkezdeni válogatni belőle, mert sajnos a 21. századi magyar oktatási rendszer épp úgy nem képes az esélyteremtésre, mint ahogy a filmben megidézett 60 évvel ezelőtti francia intézmény…

Kóristák (Les choristes, 2004)