Cikkünk a gyermekprostitúcióval, gyermekek szexuális kizsákmányolásával foglalkozó sorozatunk negyedik része.
Előzők: Lanzarote-i Egyezmény a gyerekek szexuális kizsákmányolása ellen
Gyermekprostitúció ma
Szökésben - A gyermekvédelmi rendszerből el-el tűnő gyerekek
Biztosan sokan emlékeznek még Pintér Sándor belügyminiszter 2010. december 11-én kelt cinikus levelére, amelyben többek között olyan állításokat tett, hogy „a statisztikai adatok és tapasztalatok tehát nem indokolják a rendőrségen a bűnmegelőzési alegységeken túli, külön gyermekprostitúció ellenes akciócsoportok létrehozását” és egyébként is „sajnos egyre több lány anyagi haszonszerzési szándékkal, önként árulja a testét”. A levelet általános felzúdulás követte az érintett szakmák és civilszervezetek részéről, valamint Szabó Máté (akkoriban az állampolgári jogok országgyűlési biztosa) is jelentést készített a témában. A gyermekprostitúció problémájának kezelését alapvetően három módon képzelték el a felszólalók: jogi keretek megváltoztatásával, preventív programok indításával és a gyermekvédelmi jelzőrendszer javításával. 2010 óta érezhetőek pozitív fejlemények, például 2013 júliusa óta már önálló tényállássá vált a Btk.-ban a gyermekprostitúció kihasználása, valamint elindult a Nyitott szemmel a gyermekek védelmében nevű felvilágosító program.
A gyermekprostitúció vitán felül társadalmi jelenség, így okai is társadalmi jellegűek. Mint ilyen nem számolható fel pusztán a fent említett három kezelési mód alkalmazásával, hanem átfogó társadalompolitikai programot igényel. Ez az evidencia ugyan belengi a kialakult diskurzust, azonban következetes képviselete hiányzik. Nyilvánvaló, hogy amíg bizonyos csoportok társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciója és gazdasági helyzete szinte változatlan, addig a három fent említett módozat – bármennyire is fontos és nem elhanyagolható részei a probléma kezelésének – csak tüneti megoldás lehet, ha a probléma gyökere érintetlen marad. A kialakult helyzet érthető, hiszen a szociális szféra híresen alulfinanszírozott, a nemzetközi trendekben is a jóléti állam leépülése figyelhető meg a '80-as évek óta, így a terülten dolgozók sajnos utóvédharcokba kényszerülnek. Azonban fontosnak tartom lentebb taglalt összefüggések újbóli és újbóli leírását, bármennyire is utópikusnak tűnnek a logikusan következő lépések jelen pillanatban. Amíg olyan megállapításokba lehet futni, hogy bizonyos etnikumok „vérében van” a prostitúció; amíg bárkiben felmerül, hogy a vannak nők, akiknek „a természete” ilyen munkára hajlamosít; amíg férfiak „az ősi mesterség” tradícióira hivatkozva annak funkcionális szükségszerűségét propagálják; addig nem spórolható meg a társadalmi összefüggések feltárása és közbeszédbe emelése.
A gyermek jogi kategóriaként többértelmű: az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye szerint gyermeknek kell tekinteni minden 18 éven aluli fiatalt, az 1997-es gyermekvédelmi törvény is ezt a meghatározást használja, azonban a Btk. különbséget tesz gyermek- és fiatalkorúak között (előbbinek az számít, aki még nem töltötte be 14. életévét). Gyermekprostitúcióról 18 éven aluli prostituáltak esetében szokás beszélni, a Btk. különbségtételének pusztán a büntethetőség szempontjából van relevanciája. Abban a tekintetben konszenzus uralkodik, hogy gyermekek a társadalom speciális helyzetű csoportját alkotják, kiszolgáltatottságuk, alacsony jog- és érdekérvényesítő képességük különösen fontossá teszi teljes körű védelmüket, ezt az Alaptörvény XVI. cikke is megerősíti. Valamint az sem vitatott, hogy a gyermekprostitúció a gyermekmunka legrosszabb formái közé tartozik, tehát alapvető emberi jogokat sért. Ezekből következően a gyermekprostitúció elleni harc nem lehet kérdéses, így több mint érdekes a belügyminiszter úr állásfoglalása. Vagy az, hogy az „Országgyűlés még 2010 augusztusában törölte a szabálysértési törvényből azokat a passzusokat, amelyek fiatalkorúak esetében tiltották az elzárás kiszabását”, így a széles körben áldozatnak tartott gyermekprostituáltak elkövetőként tűnnek fel a magyar jogrend tükrében, ami a rendőrségi intézkedésekben is meglátszik.
A prostitúciót leíró statisztikák több okból is megbízhatatlanok, elég megemlíteni a látencia olykor 20-30-szorosra becsült mértékét; a magyar gyermekprostitúció-statisztikákat emellett torzítja a gyermekvédelmi jelzőrendszer döcögős működése is. Egyik oldalról lehet sokkolni a becsült adatokkal, melyek szerint világszerte körülbelül 10 millióra tehető a gyermekprostituáltak száma, másik oldalról el lehet kenni a problémát azzal, hogy a jelzőrendszerhez tartozó intézmények látókörébe milyen kis számú eset kerül Magyarországon (lásd az ombudsmani jelentést). A probléma méretei képezhetik kérdés tárgyát, azonban létezése vitán felüli, ebből kifolyólag a megoldási törekvéseket hátráltató buta számháborúnak látom ezt a civakodást, amelynek persze kimondatlanul megvannak a politikai-ideológiai motiváció. Mint ahogy annak is, hogy a prostituált problémát egyszerű szabályozási kérdésként próbálják eladni, mintha a legalitás és az illegalitás köreinek meghatározása lenne a döntő. Kutatások hosszú sora bizonyítja ezzel szemben, hogy a reglementációs modell a „szexmunka” fehéredése helyett annak exponenciális növekedéséhez vezet, a legalizált formák mellett az illegális formák is virágzásnak indulnak, így többek között a gyermekprostituáltak száma is növekedésnek fog indulni ebben az esetben. Tehát ha az állam képviselői úgy gondolják, hogy végső soron nem lenne rossz egy kis adót beszedni méltóságukban megalázott, tárgyként használt emberek után, akkor a csörgő kassza mellett azt is tartsák szem előtt, hogy ezzel hozzájárulnak gyermekek prostitualizálódásához is.
A reglementációs modell puszta létezése rámutat a prostitúció legfontosabb társadalmi előfeltételére, mégpedig a paternalista társadalom férfiuralmi rendszerére. Míg a prostituáltak között – ha elvétve is – akadnak férfiak és fiúgyerekek, de a kliensek szinte kivétel nélkül férfiak. Amennyiben a prostitúció létjogosultságát elfogadjuk (vagyis elfogadják a törvényhozók, akik ugye nagy számban szintén férfiak) és csak annak szabályozását problematizáljuk, úgy jóváhagyjuk azt a rendszert, amelyben férfiak pénzért erőszakot tehetnek nőkön, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy megvehetik maszturbációjuk tárgyát. A nemek egyenlőtlenségének ilyen formájú jóváhagyása és megerősítése elvi szinten is teljesen elfogadhatatlan, azonban prostituálódó milliók a bőrükön is érzik ennek következményeit. Az aktív férfi és a passzív (majdnem tárgy) nő hamis megkülönböztetése vezet többek között a prostitúcióhoz, azaz nők áruvá degradálásához. Ehhez hozzátartozik, hogy a kliens a prostituáltat árunak képes tekinteni, a prostituált pedig saját magát, valamint a gyermek (lány) is látja, hogy áruvá válhat. Ha ezeket a kijelentéseket elfogadjuk, akkor minden nemek közötti egyenlősítést célzó társadalompolitika a prostitúció ellen is hat.
Ahol áru van, ott kereskedelem is kialakul. „Az Európai Parlament jelentése szerint Európában mintegy 25 milliárd eurós (7400 milliárd forint) bevételt jelent a bűnözőknek az emberkereskedelem. Ennek pedig egy része a gyermekprostitúcióhoz köthető.”. Az emberkereskedelem logikája ugyanúgy gazdasági logikát követ, mint bármilyen más kereskedelemé, ebben az esetben az „áru” értékét területileg leképeződő egyenlőtlenségek határozzák meg, minél rosszabb helyzetű az adott régió, annál valószínűbb, hogy kibocsátó terület lesz. Gazdaságilag rosszabb helyzetű területekről a jobb helyzetűek felé áramlanak a prostituáltak, a kliensek mozgása pedig fordított irányú. Magyarország egyszerre kibocsátó-, cél- és tranzitország is, ahogy arra a világrendszerben elfoglalt helyzete predesztinálja. Az emberkereskedők áldozatául jellemzően a legkiszolgáltatottabbak válnak, így a perspektíva nélküli, elhagyott gyermekek igen gyakran kerülnek nyugat-európai szexpiacokra.
Az állami gondozottak között jóval magasabb a prostituáltak aránya, mint a teljes népességben, valamint a legtöbb kutatás szerint minden harmadik prostituált megjárta a gyermekvédelmi szakellátást. A gyermekvédelmi törvény a családban tartás elvét követi, a kiemelést csak ultima ratioként alkalmazza, tehát amikor már a gyermekjóléti alapellátások végképp csődöt mondtak, akkor következik a szakellátás. Ezért az állami gondozottak általában halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek, körükben koncentráltan figyelhetők meg a társadalmi egyenlőtlenségek negatív hatásai. Itt érdemes kétfelé választani, hogy miért magas a prostitualizálódás veszélye az állami gondozottak között. Egyrészt a gyerekek már úgy kerülnek a szakellátásba, hogy veszélyeztetettek ebből a szempontból (is), másrészt a szakellátás során szerzett tapasztalatok terelik a prostitúció felé. Fajsúlyában az első típust gondolom döntőnek, de az utóbbival kapcsolatban is megfogalmazhatunk hipotéziseket. A második esetben főleg olyasmire lehet gondolni, hogy a család elvesztése és a nevelők kis befolyása miatt a kortárs csoport hatása jelentősen megnő. A különböző szakellátási formák (intézet, lakásotthon, nevelőszülő, stb.) esetében így különböző módokon alakulna a gyerekek devianciák felé fordulása, ami megfigyelhető például a szökések kapcsán. Emellett gyakori annak a hangoztatása, hogy a szakellátás a korábban felhalmozott hátrányokat nemhogy tompítaná, hanem tovább erősíti, valamint „nem készíti fel az életre” a bekerülő gyerekeket. Ha ez igaz, akkor megteremtődnek a prostitualizálódás objektív feltételei, amiket kiegészítenek a szubjektív feltételek, tehát az önértékelési zavarok, sehova nem tartozás érzése, stb.; ezeket pedig kihasználhatják bűnözői csoportok.
Sokkal fontosabbnak gondolom ezeknél, hogy hátrányos helyzetű gyerekekről van szó, akik a társadalom legalsó rétegeiből kerülnek ki. A mélyszegénység, az esetleges szerzett vagy öröklött betegségek, fogyatékosságok, az aggasztó szociális helyzet, oktatási hiányosságok, diszfunkcionálisan működő család mind megfigyelhetők és vonzzák egymást. Ennek függvényében alakul a szegénység kultúrája, ami kész válaszokkal szolgál a nehéz élethelyzetre, és ebben elfogadott elem a prostitúció is. Igen gyakori, hogy egy család különböző nőgenerációi prostituálódnak, racionális viselkedés ez egy kilátástalan szituációban. Az underclass felszámolását célzó szociálpolitikák ezért sokakat megmenthetnének a prostitúciótól. Amennyiben a munkába állás jövőképként adódna, azaz meglennének az oktathatóság-, a piacképes ismeretek és készségek elsajátításának feltételei, valamint a későbbi beilleszkedéshez szükséges szocializáció életszerű lehetőség lenne; akkor talán nem kellene olyan szomorú tényekkel szembesülnünk, hogy a prostituáltak harmada 18 éves kora előtt kezdte az ilyen jellegű munkát.
Egy 2009-es felmérés rákérdezett, hogy milyen okok játszhatnak közre abban, hogy valaki prostituáltként kezd dolgozni. Ugyan megjelennek a társadalmi okok, de a harmadik legvalószínűbb okként a „könnyű pénzkereseti lehetőség” jelenik meg és még a „könnyűvérűség” is inkább igenként, mint nemként feltételeződik. Az utóbbira már inkább nem is reagálok, az elsőre pedig csak annyival, hogy akik így válaszoltak biztosan szívesebben töltenék munkaidejüket 20 idegen kielégítésével, mint mondjuk gázvezeték szereléssel, újságírással vagy kapálással. A prostituáltakkal felvett interjúk túlnyomó részéből az derül ki, hogy ők éppen fordítva gondolkoznak, minden erejükkel a kiszálláson munkálkodnak, azonban az eszközeik igen szegényesek. A szociálpolitika visszavágásával és szegényellenes társadalompolitikával ez a probléma is újratermelődik, és mint ilyen már egészen korai életkorban kényszerpályára állítja az egyéneket. Persze mondhatjuk választásnak is a prostitúciót, első körben csak kényszerítő stricikről és élősködő bűnbandákról kell megfeledkeznünk, második körben a társadalmi egyenlőtlenségek egész nyomasztó rendszeréről. Végül is csak képzelőerő dolga.
Cikkünk a „19 akciónap a gyermekek és fiatalok elleni erőszak megelőzéséért" c. kampány részeként jelent meg. Egyesületünk a Women's World Summit Alapítvány nemzetközi mozgalmához csatlakozva november 1-19. között minden nap a megadott nemzetközi tematika mentén dolgoz fel, főként hazai vonatkozású anyagokat.